SZAVAK A 34. SAJTÓFOTÓ KIÁLLÍTÁS KAPCSÁN

A háttér
A MÚOSZ által meghirdetett pályázatra több mint 7000 pályamű érkezett, közel 2500 szerzőtől. Az öttagú zsűrinek, amelynek Petr Josek, Szarka Klára, Sopronyi Gyula, Jocelyn Bain Hogg és Szergej Makszimisin voltak a tagjai, nem lehetett könnyű dolga.
Idén is 14 kategóriában lehetett pályázni, de az éveken át létező „Bulvár, humor” kategóriát idén a „Menekültválság” kategória váltotta fel. A történések ismeretében ez egyszerre tűnik szükségszerűnek és keserűen szimbolikusnak.
Az előző évihez hasonlóan a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban megrendezett tárlat rendezője, Szigeti Tamás a megnyitón kitért arra, hogy mind kevesebb lap közöl képriportokat és fotóesszéket, és éppen a Sajtófotó kiállítás igyekszik pótolni azt, ami az újságokból kimaradt. A kiállított anyag egészséges töménységben tudta nyújtani mindazt, amit a sajtó egésze bátran felvállalhat.
Ez az írás a kiállításra és így elsősorban a díjazott művek kapcsán felvetődő kérdésekre koncentrál. A pályázati anyagok teljessége a sajtofoto.hu weboldalon megtalálható, érdemes átböngészni.

A művek
A MÚOSZ nagydíját Fazekas István Tranzitország című sorozata nyerte el. Ő elsősorban a migráció emberi, személyes oldalára koncentrált. Sorsokat villantott fel, a megalázottságot, a menekülésbe fektetett személyes energiákat. A sorozat stilisztikailag nem egységes, vannak képek, melyek Caravaggio-szerű világítást kaptak, másokon a nap nyers fénye uralkodik, vagy éppen elmosódottsággal vezeti a nézők szemét. A széles stiláris spektrum ellenére, a képeken átnyúló rímek a sorozatot egyben tudják tartani. Az egyetlen jelentős döccenő a menekülők M1-esen való vonulásáról készült távoli, fény-égette képe.
Móricz-Sabján Simon sorozata, mellyel a Munkácsi Márton-díjat nyerte el, ugyancsak a menekültválsággal foglalkozik. Az ő sorozata a leszboszi megérkezéstől kezdve a magyar és szlovén határokig kísérte figyelemmel a menekülteket. A stációkat, a partot érést, a hálaadást, a vándorlást, bepillantva a személyes drámákba, a felállított kerítésig. Lehetséges-e, hogy mindezek az érzelmi energiák, fizikai megpróbáltatások értelmetlenek legyenek? Kivonulás, visszautasítás.
Balogh Zoltán és Kurucz Árpád munkái, mindkettő fekete-fehér sorozat, két másik emblematikus eseményre koncentráltak: a Keleti pályaudvarnál kialakult krízisre, illetve a röszkei összecsapásra. Ők kapták a Menekültválság (sorozat) kategória első és második helyezését. Míg Kurucz Árpád egyik szelíd képe, az Ima, az egyéni kategória első helyezettje is lett, addig Balogh Zoltánnak a pályaudvaron készült portréja a kiállítás egyik leghangsúlyosabb pontján kapott helyet. Mindkét sorozatban vannak olyan erős képek, melyek az események megörökítésén túl, akár ikonikus megfogalmazásoknak is tekinthetők.
Ebben a témában öröm volt látni a sorozat kategória harmadik díjat megszerző Bánhegyesy Antal képanyagát, mely teljesen friss nézőpontból, egy nagyon határozott és tiszta szerkezetű vizuális világot teremtve, tömören reflektált erre a kihívásra.
Illyés Tibor kapta idén az Escher Károly-díjat, Tiszteletadás című képéért, amely Orbán Viktorról és feleségéről készült Göncz Árpád temetésén. A kép közepén álló pár körüli, furcsán üres teret nemzetbiztonsági szempontok indokolták, és egyben megidézik azokat az információkat, amiket a két politikus majd’ harminc éves kapcsolata, illetve Göncz Árpádnak a temetésére vonatkozó kérése jelentett.
A beküldött művek alapján, a menekültválság mellett a roma kérdés volt az egyik leggazdagabb tematika, amivel a fotósok foglalkoztak.
Idén Déri Miklós vehette át az André Kertész Nagydíjat a Roma test politikája című képeiért. A sorozat háromnegyed alakos portrékból komponált diptichonokból áll, melyek jobb oldalán egy-egy középosztálybeli roma alak látható, a középosztály minden attribútumával, míg a baloldali képen ugyanezek az szereplők cigány viseletben álltak a kamera elé.
Hadd idézzem az alkotó gondolatait. „… A képeken keresztül ezt a társadalmi tekintetet szerettem volna megmutatni, azt a látens rasszista, xenofób gondolkodásmódot, ami legtöbbször a romákra vetül.”
A sorozat mindenképpen felvet néhány nyugtalanító kérdést.
Biztos-e, hogy a nem roma társadalmon belül minden esetben beindul a hivatkozott faji értelmezés? Ha igaz is a „társadalom nagy részére”, honnan tudjuk, hogy a társadalom nagy részének milyen romaképe van? Biztos, hogy a megjelenített és kissé színpadias romakép dolgozik bennünk? Az utalás érthető, de egyben egy kicsit leegyszerűsítő is. Vajon nem éppen azzal szilárdítja meg a feltételezett sztereotípiákat, hogy ennyire konkrétan fogalmazza meg őket?
Az „Emberábrázolás (sorozat)” kategóriában Schild Tamás roma lányokról éveken keresztül készült anyaga kapta meg az első díjat. Nelli, akinek a sorsa köré a Semmi különös sorozat fonódik, egy a polgártársaink közül. Egy élethelyzet, aminek a társadalmi és érzelmi vonatkozásait a budapesti kerületek nagy részéből nehéz átlátni. Ismétlődő sorsok, a kitörés szinte kilátástalan volta, magától értetődően bekövetkező drámák. Észrevétlen felnőtté válás, másodpercnyi pillanatok örömeivel. Kiszolgáltatottság, beletörődés, magától értetődés. Csak az élet apróságai.
Pályi Zsófi „Társadalomábrázolás, dokumentarista fotográfia (egyedi)” kategóriában első díjat nyert munkája teljesen más világú. Guszti bácsi, a Parno Graszt zenésze, akár a Macskajaj főszereplőjének a nagyapja is lehetne. Zene, bor, cigaretta. Hetyke szembenézés a halállal, amire csak egy bizonyos érettségen túl képesek az emberek.
Madácsi Zoltán 70 évvel később című képei Sztehlo Gábornak állítanak emléket, az evangélikus lelkész által a háború után alapított Gaudiopolis valamikori lakóinak mai portréin keresztül.
A „Képriport-(sorozat)” kategóriában nehéz lett volna megkerülni 2015 néhány vezető hírét. Az első két helyezett, Bődey János párizsi fotói és Bruzák Noémi Özönvíze elsősorban magukhoz az eseményekhez kapcsolódnak. Koszticsák Szilárd Ilyen a box című sorozata viszont egy megrázó fotóesszé. Mivel a helyezések miatt ezek a sorozatok egymás mellé kerültek, jól látszik az a különbség, ami egy képriport és egy fotóesszé között van. A három anyag egymás mellé kerülése rögtön rávilágít az ilyen jellegű munkák összehasonlításának nehézségére is.
Illyés Tibor Göncz Árpád temetésén készült képe egyben a „Hír, eseményfotó” kategória nyertese is lett. Mivel a képeknek nem is elsősorban a művészi oldala a fontos, hanem a hír tiszta és világos kommentálása, a bírálatuk sem egyszerű feladat önmagában. Hogy egy ilyen műfajban a fotográfus mennyire kiszolgáltatott a képek körüli híreknek is, arra jó példa Bődey Jánosnak a feleségverő polgármesterről készített fotója is, mellyel ebben a kategóriában a harmadik lett. A kontextust ismerve, nagyon pontosan adja vissza, nem is csupán a polgármester alakját, hanem a társadalom tőle való elhatárolódásának a képét is, de a kontextus ismerete nélkül nehéz lenne az értelmezés.
Hasonlóan nehéz lehetett a bírálók helyzete az „Emberábrázolás portré (egyedi)” kategóriában nevezett munkákkal is. A három díjazott képből csak a második helyezést elért Kerekes M. István képe, az Élet a sárban volt ebbe a kategóriába nevezve. A zsűri élt azzal a jogával, hogy egy, a saját kategóriájában esélytelen sorozatból válasszon egyedi képet az első és a harmadik helyre. Az első helyezett kép Hirling Bálint Ahol az út véget ér című sorozatából való, ami nagyon szép munka, bár az egész sorozat részeként, úgy tűnik, jobban működött volna. A harmadik helyezett alkotó, Urbán Ádám fotója a cirkuszi kulisszák világát feltérképező képei közül való. Urbán már évek óta foglalkozik a cirkusszal, illetve annak a nézőktől elzárt világával, ezt a képet először a 2013-as Sajtófotó Fesztiválon nevezte, a Magyar cirkuszcsillagok sorozat részeként.
Talán a stadionépítési láz, talán csak a nemzeti hagyomány miatt, idén a „Sport” kategóriában a hat helyezett közül három is a labdarúgással foglalkozik. Sem az egyedi, sem a sorozat kategória első helyezettjét nem kell különösebben magyarázni, Korponai Tamás A labda bűvöletében című alkotását bármelyik lap örömmel közli; míg a sorozat kategóriában Veres Viktor A börzsönyi El Classico-ja vitte el a pálmát. Egy olyan országban, ahol Švejk és Hrabal világa szinte megbecsültebb, mint a hazájában, ez egyáltalán nem véletlen. A faluszéli focipálya szinte még családias miliőjében a feltörő érzelmek is emberibb dimenzióban jelennek meg, legyünk akár játékosok, akár edzők, akár szurkolók. Itt nincs B-közép, itt a játékhoz állunk közelebb. Különösen érdekes ezt az Európa-bajnokság után végiggondolni, ahol a meccsek alatt folyamatos tájékoztatást kaphattunk arról, hogy melyik játékos hány millió eurót ér, és a tudósítók előszeretettel mérték össze a csapatokat a játékosok összesített piaci értéke alapján. Nógrádban a játék és a pénz közül csak az egyik van meg.
Korponai Tamás mellett a „Sport (egyedi)” kategóriában két képet is találhatunk Móricz-Sabján Simontól a második, illetve a harmadik helyen.
Veres Viktorral egy kategóriában Rostás Bianka kifejezetten érzékeny sorozata lett a második helyezett. Az ő hőse Illés Fanni, a lábak nélkül született és úszóbajnokká lett sportoló. A sorozat Fanni mindennapjait mutatja be empatikusan és pontosan. Bodnár Boglárka harmadik díjas munkája a magyarországi agárversenyekről, a versenyzésről tudósít. Szemmel láthatóan jó szemű fotográfusról van szó, kár, hogy néhány kép esetében engedményeket tett, és olyan képek is bekerültek a sorozatba, melyek egy kicsit elhomályosítják a fókuszt.
A „Művészet – műalkotás vagy művészeti tevékenység ábrázolása” kategória elbírálása, akár az egyedi, akár a sorozat részét tekintjük is, legalább akkora kihívás lehetett, mint az egyedi portrék zsűrizése. A képeken feltűnő magyar művészekhez kapcsolódó hátteret a magyar olvasók jól ismerik, az ő ismereteikre a fotós nyugodtan hagyatkozhat. A öttagú zsűri esetében, amelyben három bírálónak a magyar nevek semmit vagy csak keveset jelentenek, ez a háttértudás legalábbis korlátozott. A kategória élére Kálló Péter Szigeten készült fotója, a Color party került. Úgy látszik, ez minden zsűri számára népszerű téma, mert Mohai Balázs két évvel ezelőtt hasonló képpel nyerte ugyanezt a kategóriát. A második helyezett Páczai Tamás A Bélaműhely Könnyűzenekar kupaktanácsa című felvétele lett, s ez a helyezés nehezen értelmezhető anélkül, hogy ne ismernénk azokat a munkákat is, melyeket Páczai más kategóriákba beküldött. Elsősorban külföldön készült sorozatokkal nevezett az idén, ami egy kis hátrányt jelenthetett; de nem véletlen a nevéhez kapcsolódó hosszú kiállítási lista.
Ennek a kategóriának a sorozat szekciójában Kálló Péter Balance című alkotása lett az első, a sorozat keskeny határon mozog a művészeti projekt és a művészet ábrázolása között. Urbán Ádám itt is harmadik lett a Függöny mögötttel, a tavalyi eredményhez hasonlóan. Stiller Ákos sorozata nyerte a második díjat, mely a Budapesti Fesztiválzenekar turnéinak hétköznapjaira koncentrált.
Ahogyan az várható volt, a „Természet és Tudomány (egyedi képek)” kategóriájába mind témájában, mind képiségében egymástól nagyon eltérő munkák érkeztek. Máté Bence királykeselyűje remélhetőleg helyesen mérte fel a krokodil döglöttségét, és nem ő vált ebéddé. Komka Péter egy kivételes technikai felkészültséget igénylő képet készített a Nemzetközi Űrállomásról.
A sorozatok közül a zsűri Hajdú D. András Cataracta című képanyagát találta a legjobbnak. Dr. Hardi Richárd szemész kongói tevékenységére az egész ország büszke lehetne. Hajdú D. András évek óta magas színvonalon dolgoz fel egyáltalán nem triviális témákat. Radisics Milán elsősorban a tudományos hitelességet tartotta szem előtt: második helyet érő sorozata, a Méhfarkas, nagyon alapos természetfotós munka. Kállai Márton műve egy elhagyott sóbánya utóéletét mutatja be: mit kezdtek az ott élők a bányával, hogyan él tovább a bánya, és milyen jelenségekkel kell a környéken lakóknak szembenézniük?
Ugyancsak nagy választék volt a a „Társadalomábrázolás, dokumentarista fotográfia” kategóriába tartozó pályaművekből. Az egyedi képek szekcióban nagyon sok eljuthatott volna a helyezésekig, közülük a zsűri Pályi Zsófi, Teknős Miklós és Mohai Balázs műveit tartotta érdemesnek díjazni.
A sorozatok közül is széles spektrumú pályaművek érkeztek, ebben a kategóriában volt a legtöbb külföldön készült munka is. Bácsi Róbert László több, Örményországban készült riportot is beadott, ezek közül a kifejezetten elégikus Hegyi Karabakh lett az első helyezett, amely borongóssága mellett metszően éles pillanatokon keresztül nyújt bepillantást egy elszigetelt közösség életébe.
Ajpek Orsolya témája egyszerre valós és tekinthetjük akár szimbolikusnak is. A reborn babákról és környezetükről készített képei korrekt, távolságtartó, a jelenség létezésére koncentráló munkák.
Stiller Ákos Tanyavilág című sorozatát azért is érdemes kiemelni, mert olyan területre irányítja a figyelmünket, amiről nagyon könnyen hajlandók vagyunk megfeledkezni, a létezését megkérdőjelezni. Időről időre szükségünk van ilyenfajta szembenézésekre: Stiller nem törekszik drámai fogalmazásara, de azzal, ahogyan apránként sorozattá állítja össze a képeit, sokkal mélyebb hatást tesz.

Installáció, katalógus, weboldal
A rendezők kihasználták azt az adottságot, hogy a Sajtófotó pályázat képeinek nem volt előre meghatározott mérete, és az installációt a Canon 840 mm széles, „faltól-falig” futó papírján oldották meg.
Ez lehetőséget adott a különböző méretű képek nyomtatására is, és egyben maximálta is a legnagyobb méreteket. A képek néhol kiemelten, néhol több sorban szerepeltek, a lehetőségek és a rendezői ítéletek szerint.
A Capa Center méretei azonban lehetőséget adtak arra is, hogy ne csak a díjazott képek kerüljenek a falakra, hanem azok is, melyek ugyan nem kaptak díjat, de a rendezők fontosnak tartották a megjelenésüket.
A kiállításhoz a Magyar Újságírók Szövetsége adta ki a katalógust, ám az szervezési okokból nem volt mindig elérhető a kiállítás helyszínén. Annak fényében, hogy a Capa Központ kifejezetten az ilyen jellegű kiállítások megrendezésére koncentrál, ez meglepő volt.
A pályázat összes anyaga felkerült a sajtofoto.hu weboldalra, és e cikk írója mindenkinek ajánlja, hogy látogassanak el az oldalra. A több mint 7000 beérkezett mű egyben azt is jelenti, hogy a díjazásra javasolt, illetve az idei zsűri által díjjal nem értékelt munkák között sok esetben a különbség csak árnyalatnyi.

Surányi Mihály