A MOHOLY-NAGY MŰVÉSZETI EGYETEM FOTOGRÁFIA SZAKOS VÉGZŐS HALLGATÓI

Síró újszülött és PHOTO DIPLOMA (nagybetűkkel) – a MOME fotó MA szakának idei végzőseit bemutató ofszet kiadványban; dupla oldalakon mutatkoznak be az alkotók a diplomamunkájukat reprezentáló pár kép és rövid leírás segítségével. Egymástól nagyon eltérő sorozatok születtek, nehéz lenne egy markáns irányt vagy törekvést kiemelni, ugyanakkor a látás problematikája több alkotót is inspirált, melyek hol dokumentarista, hol narratív elemekkel keveredve rajzoltak ki társadalmi és kulturális problémákat. A nyomhagyás gesztusa különböző szinten, de majdnem minden alkotónál megjelent, ezért érdemes a jelenséget egy fiatal művészgeneráció szemléletének egyik mozgatórugójaként tekinteni.

Hodosy Enikő Láthatatlan te című diplomamunkájában zúzódások, hegek, véraláfutások vizuális megjelenítésével vizsgálja a lelkiállapotokat. A nyomhagyás gesztusára, folyamatára koncentrál: a képek többségén a sebek az eredeti környezetükből kiszakítva jelennek meg, a sérülést helyezve a középpontba, erőteljes kontrasztokkal és megvilágítással még inkább hangsúlyozva, akár már teátrálissá téve jelenlétüket. Az alkotó évekkel ezelőtt kezdett sebeket fotózni, melyeket egyéb testlenyomatokkal kiegészítve egy naplószerű képfolyamba olvasztott. Hodosy a személyesség formáit keresi, a határokat – úgy beszél a lelki sérülésekről, fájdalmakról, hogy az elszenvedőik mindvégig inkognitóban maradnak, az alakok arca egyáltalán nem vagy csak elmosódva kivehető, máskor hátat fordítanak, elfordulnak. Változatos formájú és színvilágú sérülések jelennek meg, premier plánban látjuk őket, fájdalmas vagy – elsősorban a véraláfutások esetében – az absztrakció határán egyensúlyozó képekként. Bőrünk, egyben külső védőrétegünk fontos kommunikációs felület, láttatni vagy elrejteni akarunk valamit. A sorozatban férfi és női torzók egészítik ki az atmoszferikus snapshot jellegű képeket, valamint antik szobrokról készült szűk kivágású felvételek, melyek beemelésével az alkotó már egy általánosabb térbeli és időbeli síkra helyezi a kiindulási pontot, s nem véletlen, hogy az élő emberekről is határozottan szoborszerű képeket készít. Az elmosódott portrék homályban hagyják a szereplőket, miközben az utcaképek is sérülések, erőszak nyomairól árulkodnak. A felhőformában installált, változó méretű és technikájú fotóegyüttesben a képek egymás kontextusai is. Egy asszociációs hálóban jelennek meg a testen hagyott fizikai nyomok és lelki sérülések, s a párizsi merénylet helyszínén fotózott, golyó ütötte lyukak vagy a természeti elemek. Az installáció középső részén megjelenő ultrahangkép talán a kezdet, a sértetlenség állapotára utal. Az alkotó mindazonáltal el is távolodik a személyes szinttől, és civilizációs reflexióvá formálja sorozatát, ahol a poszthumán emberi test sérülékenységén van a hangsúly.
Krista Mátyás Cut című sorozata az ökológiai lábnyom és a környezeti erőforrások helyzetével foglalkozik, méghozzá vizuálisan kidolgozott, igen attraktív formában. Képein a természetből kivágott négyzetes egységek hivatottak megjeleníteni azon erőforrásokat, melyeket az ember használ, pontosabban kihasznál. Mindezt olyan pasztellvilágba helyezi, ahol a problémák inkább emlékeztetnek egy kívánatos süteményre, mint megoldandó problémára, így ütköztetve a látványt a tartalommal. Kocka formájú, kézműves makettjeivel annyit mutat, amennyit be tudunk fogadni, mindvégig kontrollálva a tartalmat: legelők, épületek, széndioxid, tenger vagy éppen kedves fa-kompozíciók a maguk banalitásával hivatottak az emberi kizsákmányolást megjeleníteni a képeken, egyben az öko-lábnyom vagy közös felelősségvállalás kérdéskörét felvetni. Az etetős pasztellszínek befogadhatóvá teszik a manapság sokat sulykolt, nehezen emészthető tartalmat, míg a léptékváltás, az idilli hangulatú négyzetes egységek közelebb hozzák a problémát, amivel foglalkozni kíván. Abszurd társadalomkritika: az ökológiai problémát vonzó termékként tárgyiasítva éri el célját.
Páll Tamás ArbVau Network-je a privát szféra és az internet feletti kontroll témakörére reflektál. Egy olyan videójátékot hozott létre, melyben azt mutatja, hogy az egyén hogyan veheti vissza az irányítást a minket kontrolláló és megfigyeló hálózattól, hogyan szabadulhat meg az eladható „termék-léttől”, s válhat újra függetlenné. Ezt a big data korában a humán spammé válás, azaz az identitás megsokszorozása és szétszóródása teszi lehetővé. Nemcsak gyakorlati útmutatást kapunk az alkotótól, hanem a gondolkodásmódot adja át: a kisajátításhoz szükséges önreplikálás (spamesítés) folyamatát mutatja be a játékában; az egyén, sokszorosítva önmagát, létrehozza a multi-perszonális és szétszórt közösségét, aminek segítségével saját adatfolyamát zavarhatja össze. A játékban spammé, háttérzajjá válik a felhasználó, annak érdekében, hogy visszanyerje a webes felületeit, s megszűnjön áruként létezni a virtuális térben. Projektje egy trash hangulatú helyspecifikus installációban tárgyiasul: egy sötét szobában elhelyezett öt nagyméretű print, valamint a virtuális tárgyak (olyan fiktív tárgyak, amiket a játék során lehet megszerezni) reprezentációja által.
A NOTHNG IS OK, Gombás Bianca diplomamunkája a személyes problémák és társadalmi „rendellenességek” vizuális párhuzamán keresztül igyekszik az egyén és szűkebb, tágabb környezete mindennapi kilátástalanságát, tehetetlenségének érezését közvetíteni. Rétegenként halad, lazán egymáshoz kötve a helyzeteket, nincs kiemelés, csak mozzanatok azonos hangsúllyal, szociológiai megközelítéssel. Analitikus figyelemmel kiválasztott, jelentéktelennek tűnő utcaképek, életképek, a hétköznapokból kiemelt fragmentumok jelennek meg a változó méretű, fekete-fehér fénymásolatokon, melyek szemcsézettsége és atmoszferikus, monokróm világa hangsúlyozza a kiindulópont hétköznapiságát. Egyfajta társadalmi közérzet feszültségei jelennek meg egy gyermek, az alkotó testvérének gondjaiból kiindulva. Ugyanazt a jelentést keresi az utcán, mint otthon: saját közegét, jelenét vizsgálja, s a helyesírási hibával (a címből szándékosan kihagyott I betű) erősít a mondanivalóra, a verbális üzenet és a vizuális tartalom összekapcsolásával. Installációja a technika által többszörös leképezése a valóságnak, melyben a személyes-családi történet a kiindulópont, a lehangoló valóság bemutatása a cél.
Generál Kristóf Józsefváros Originals című sorozatában portrék és utcaképek váltakozásával igyekszik egy szubkultúrát megjeleníteni. Képein átlag józsefvárosi helyszínek jelennek meg, de a sztereotípiákat mellőzve inkább egy, az amerikai életérzést magáénak tudó generációs identitás vizuális megfogalmazása a cél. Azt vizsgálta, hogy miként hat napjaink nyolcadik kerületének ifjúsági kultúrájára a hétköznapokban jelen lévő amerikai életérzés. Az alkotó tömören fogalmaz, s a külső üzenethordozó egységek megtartásával az önreprezentáció megjelenési formáit keresi. A portrék és helyszínek képei egymás mellett jelennek meg, kiegészítik egymást, s a fiatalok úgy vannak saját környezetükben megjelenítve, hogy a lokális kontextusukból kiszakították őket, s fehér háttér előtt pózolnak.
A tanult látás metodikáját kérdőjelezi meg Recurrence elnevezésű sorozatában Rácmolnár Milán, a digitális képi manipulációra is reflektálva. Egy már önmagában is ellentmondásos természettudományos bemutatóhelyet, az állatkertet választott helyszínül. Az alkotó képeire hol látványosabb változtatások kerültek, hol teljesen belesimulnak az állatkerti vizualitásba. Sorozata, kísérlete akár az állatkert jelenségének kritikájaként is értelmezhető lenne, hiszen a választott helyszín maga a megkomponált illúzió, aminek tudatában vagyunk, s melynek újbóli manipulációjával élt a fotós – ez a csavar azonban túlontúl rejtve marad ahhoz, hogy megkérdőjelezze a látás folyamatát vagy a látványt. Rácmolnár képei nem billennek el sem a társadalomkritika, sem pedig a szürrealitás irányába, így a néző is könnyen átsiklik a sorozat képei felett.
Fóliafolyó, buborékfóliába csomagolt szikla, mentőfólia, hegygerincet követő takarófólia, a vízfelszínen békésen úszkáló hungarocell – Rétfalvi Soma Pack sorozatában a csomagolóanyag, a posztindusztriális társadalom kelléke válik aktív képalkotó elemmé. Nem talált szituációkat fényképez, ő hozza létre a látványt. Bár morfológiai hasonlóság van a land arttal, az alkotó inkább képi hatásokat akart létrehozni, mintsem természeti installációkat. Tájakba beépített csomagolóanyagot látunk, a megrendezettség azonban sokszor nem feltűnő, intervenciói nem válnak disszonánssá. Szinte észrevétlenül csempészi a képekre a szemetet, a látvány részéve teszi, mely eggyé válik a környezettel, s valóban inkább hat absztrakt művészeti intervenciónak, mint használaton kívüli csomagolásnak. A tájban, mely elsőre érintetlennek látszik, jelen van ezáltal az emberi nyom, jelenlét. Csak egy-egy elem, mely többnyire belesimul a tájba a hét helyszínen, a képeken megjelenő képalkotó elemek esztétikai minőségükben vannak jelen. Az árucsomagolással aktív környezetszennyezővé válunk: ami eredetileg védelem céljából készült, de feleslegessé vált, annyira jól illeszkedik a tájba, annyira hozzászokott a szemünk, hogy észre sem vesszük.
A halál érzetének feldolgozásával foglalkozik Fejér Bernadette Exitusa. Személyes kapcsolódása van a fotósnak a témához, de a gyászolás folyamatának bemutatását tűzte ki célul. Mi az, amit egyes helyzetekben meglátunk, s lelkiállapotunk mennyire befolyásolja látásmódunkat? Vizsgálata szerint az emberi érzelmek közvetítésére legjobban a természet alkalmas, így képsorozatában a természet a halálhoz kapcsolódó érzelmek vizuális kivetítéseiként jelenik meg, a természetben talált szimbólumokkal kiegészítve. A sorozatban minden a születéshez és a halálhoz, az élet körforgásához kapcsolódik – s a föld, víz, tűz öleli körül a halandóságot. A magány és veszteség vizuális megjelenítése volt a cél: a gyászhoz köthető pszichológiai és kultúraantropológiai megközelítések, a transzcendenssel való kapcsolat, melyet a tárgyak szimbolikája egészít ki. A sorozat egy gyászfeldolgozási önterápia, melyet az önarckép helyez személyes kontextusba.

Somosi Rita