Tímár Péter: Könyvespolc 2016/1.

Jalsovszky Katalin – Tomsics Emőke – Toronyi Zsuzsanna: A magyarországi zsidóság képes története
376 oldal mintegy 550 képpel, 25,5×28,5 cm
Vince Kiadó, 2014., ISBN 978-963-303-045-5

Hetek óta halogatom a munkát, mert félek – ebben a témában minden mondat gyanús lehet és áthallásokkal terhelt. Pedig látszólag egyszerű a feladat: egy gyönyörű könyvről, ami azon túl is a szívem csücske, ismertető szavakat írni.
Mondhatnám, hogy a zsidóságot a származásom okán én kívülről nézem, de ennek a mondatnak minden szava sántít. Egyrészt, a zsidótörvények miatti igazolósdi csak pár generációs távlatot vizslatott, papír csak arról van. Hogy azon túl, vagyis előtte az ismert (német, ruszin, sváb, tót, oláh, egyszóval „magyar”) vérsejtjeim közé került-e zsidó is, senki nem tudhatja. A nézőpont megválasztásához pedig amúgy sem a származás a legfontosabb támpont. Ha messzire kellene mennem, és hirtelen a könyvespolcomról lekapkodnám azokat a könyveket, amik a bőröndbe rakva nekem (némi pátosszal) a hazát jelentik, a szerzők között a zsidóság igen erősen reprezentálva lenne. Sőt annál is jobban, mert azok mellett, akik fontosnak tartották a zsidóságukat manifesztálni, vagy akiknek számomra örökké felfoghatatlan és megbocsáthatatlan üldöztetése és meggyilkolása által zsidóságuk tragikusan manifesztálódott, sokan lehetnek, akik azok voltak ugyan, de ezt mellékes tényként kezelték, és ezért én sem tudom róluk, azok voltak-e.
Az album a történelem kronológiáját követve az ókori Pannóniától napjainkig követi a magyar zsidóság történetét, amely a különbözőség által megjelölve, bűnbakként, vagy ha munkájával előbbre jutott, az irigység tárgyaként, mint a csatolt inga, sajátos szinkronban-aszinkronban követte az ország helyzetét. Nem magyar sajátosság ez, a bűnbakkeresés, türelmetlenség, irigység „emberi” tulajdonságok, de tagadhatatlan, hogy ezekben, acsarkodásban mi jók vagyunk. Az egyszerű, sötét fejben a zsidó az kövér bankár, gyáros vagy kereskedő (mintha azt jogos lenne gyűlölni), de valójában orvos is és mérnök, feltaláló, tanár, író-költő, művész, sportoló olimpiai bajnok, hős katona, iparos vagy egyszerűen szegény, nyomorult nincstelen. Zsidóságára büszke, vallását gyakorló, vagy éppen ellenkezőleg asszimilálódni akaró, a nagyobb tömegben elkeveredő, ha hagyják.
A könyv szövege is kiváló, de a képek (mint az ilyenfajta, információban kimeríthetetlen képek általában) számomra lenyűgözőek. Művészeti lapban ezt furcsa lehet olvasni, hiszen a művészi kép pont nem ez a kategória, az rendesen a művészről szól, ezeknél meg a fotográfus alázattal a háttérben marad, szinte nyomot sem hagy a képen, ami így zavartalanul dokumentál – és van mit. Érdekes helyszínek és események, kimagasló szellemű, kiváló emberek és pórnép kavalkádja félezernél több felvételen át.
Jó lenne hinni, hogy ez a könyv üt egy kis rést az ostobaságon és a gazemberségen, de az ablakon kinézve nem vagyok ilyen optimista. Valószínűtlen, hogy azok, akiknek igazán kellene, a kezükbe fogják venni. De sokan élvezettel fogjuk böngészni, akiket nem meggyőzni kell, de akiket a minél alaposabb megismerés vágya hajt.

Demeter Zsuzsanna–Stemlerné Balog Ilona: Müllner János (1870–1925) – A háborús Budapest fotóriportere
197 oldal mintegy 311 képpel, 21,4×25,5 cm
Budapesti Történeti Múzeum, 2016., ISBN 978-615-5341-28-1

Abból a szempontból, hogy képei minél biztosabban fennmaradjanak az utókor számára, Müllner János közel állt a tűzhöz. Talán szokatlan, de nagyon tiszteletreméltó elhatározással a Budapesti Történeti Múzeum elődje, a Székesfővárosi Múzeum annak idején úgy döntött, hogy nem utólag válogat majd a rohanó kort megörökítő fényképek közül, hanem megbíz egy fotográfust, jelesül Müllner Jánost, hogy számukra a korszak (fővárosi) eseményeit dokumentálja. Háborús időkről lévén szó, kijárták számára a fontos katonai helyszínekre való belépés engedélyét, és ez így, a biztos megrendeléssel együtt, ideális körülményeket biztosított a fényképezéshez. Müllner Jánosban nem kellett csalódniuk, kiváló képekkel hálálta meg a lehetőséget.
A fotográfus élettörténetének sok részét homály fedi. Ezt erősíti az is, hogy akkoriban nem volt uralkodó szokás az újságokban megjelent képek alá a szerző nevét feltüntetni. Egy, az iskola anyakönyvében szereplő azonos név és születési dátum miatt sejteni lehet, hogy a mi Müllner Jánosunk (a bejegyzés szerint akkor kőművessegéd) az 1889/90-es tanévben talán elvégezte az időközben Török Pál utcára átkeresztelt Oroszlán utcai Székesfővárosi Iparrajziskola rajztanfolyamát. (Ebben a ma is működő iskolában indult később, 1914-ben, Pécsi József vezetésével az Ország első fényképészosztálya is.)
Ami számunkra fontos, hogy Müllner némi fotográfiai útkeresés után rátalált arra a tevékenységre, ami számára szakmai kiteljesedést hozott: a budapesti történéseknek – amik akkor főképpen az első világháborúnak a főváros életén való tükröződései voltak – a krónikása lett.
Én a világháborút a történelem misztikus eseményének, minden rossz kezdetének, de legalábbis a maradék jó végének tartom. A Trianont eredményező tragikai vétséget politikusaink már sokkal korábban és többször is (1848-ban, majd a kiegyezéskor) elkövették, de a Nagy Háború volt az, ami az emberek legfőbb igazodási pontját, a népmesei igazságot megsemmisítette. Ahol már semmi esély nincsen a túlélésre, ott a hős, aki vitézül rohamra indul, az inkább hülye. Méghozzá értelmetlen a cél, családi perpatvar, egymással veszekedő uralkodó-rokonok kergetik hagymázas álmaikat „népeik” millióinak a lemészároltatása árán.
Müllner képein, a képek modelljeinek (hírességeknek, előkelőknek és az utca emberének) az arcán és gesztusain ezt a felismerést keresem, a folyamat apró tüneteit az „éljen a háború”-tól a kijózanodásig. De nem mellékesen Müllner János nem csupán jó helyen és jó időben fényképezett ahhoz, hogy felvételei hallatlanul érdekesek legyenek, hanem mindezt nagy tehetséggel művelte. Képei, beállításai, kompozíciói kiválóak, és érdekes ellenpontját adják a mai sajtófotónak. Az unalomig ismételgetett Capa-mondás ugyanis félreértés: a „ha nem elég jó a képed, nem voltál elég közel” nem feltétlenül centikben értendő, hanem elsősorban szellemi, lelki közelségben. Müllner nem mászott bele modelljei arcába, nem kente össze verejtékkel, nyállal, vérrel fényképezőgépe frontlencséjét. Legtöbb képén tetőtől talpig látszanak az emberek, és a dolog mégis kiválóan működik, sőt így működik igazán. Talán eretnekség, de én a Tiborc-albumban sem hiszek – miközben a portré műfaját sokra tartom. Egy jól fényképezett arcról sok mindent le lehet olvasni, de csak szigorú korlátok között, és amit azon túl felfedezni vélnek, nekem csak belemagyarázás. Ezek a felvételek viszont nem körülvágott fejek, és minden, ami még a képre került – a testbeszéd, a viseletek, a környezet – kimeríthetetlen információforrás. Emiatt a rengeteg információ miatt olyan élvezetes a kalandozás Müllner János képei között. Meg persze a nosztalgia miatt, amit a boldog békeidők után sóvárogva érzünk, még ha itt azoknak a békeidőknek a végleges alászállását láthatjuk is.

Ez csak színjáték – Filmlegendák
279 oldal mintegy 824 képpel, 30×24 cm, 2015 ISBN nélkül

B. Müller Magda, aki a könyvben csupán mint tervező került kiemelésre, valójában sokkal több annál. Évtizedeken keresztül egyike volt az akkori, igen színvonalas filmgyári standfotós csapatnak, ilyenformán tevőlegesen gazdagította a kincset, a magyar film akkori aranykorának fényképi dokumentációját, amelynek azután megmentőjévé, rendszerezőjévé, védelmezőjévé, egyszemélyes intézményévé lépett elő. A lehetőség, hogy a magyar szellemi kultúra tekintélyes hányadát jelentő játékfilmek rendezőit, operatőreit, színészeit, filmjeleneteit őrző képtömeg megsemmisül, nem valami elvont, elméleti veszély volt: a képek, negatívok már a szívlapáton voltak, hogy dolgos kezek a kazán ajtaján át a tűzbe lökjék őket. A dolog persze messze nem volt egyedi: ha Urbán Tamás teljesen véletlenül nem akkor lép be egy budapesti ház kapuján amikor, hanem egy nappal vagy csak pár órával később, a kapunál a szeméttelepre szállításra ládákban kikészített, sok-sok ezer történelmi jelentőségű bűnügyi, rendőrségi felvételnek a sorsa pecsételődik meg. Utóbbiak, hihetetlen szerencséjüknek köszönhetően, a Magyar Fotográfiai Múzeumba kerültek, a filmgyártás felbecsülhetetlen dokumentumai pedig, amikért B. Müller Magda szó szerint megverekedett (a teherautó elé feküdt), az általa létrehozott és gondozott gyűjteményben leltek menedéket. Ennek a fenntartása, újra és újra megvédése egy másik, folytatásos regény. Arra pedig gondolni is rossz, mi minden lett az enyészeté akkor és az azóta eltelt évtizedekben. Még az arra hivatott szervezeteknek is annyi, ha történetesen útjába állnak valami magasabb pusztító érdeknek.
Történetünk a rendszerváltás körüli időszakban indul – romokon jobban lehet építkezni, a sok régi szar pedig amúgy is útban van –, másrészt viszont ez a korszak a számítógépnek, a digitális képnek, szkennelésnek, (Kodak Fotó-)CD-re írásnak az elterjedésével is összeér. Még a B. Müller Magdánál és férjénél, Bauer Györgynél sokkal fiatalabbak is idegenül mozogtak az új technika útvesztőjében, ők azonban rögtön kapcsoltak, hogy a megmentett képtömeget éppen ezzel a technikával lehet rendszerezhetővé, kezelhetővé, hasznosíthatóvá tenni. Úgy gondolom, hogy nem csupán vállalkozó szellemben, hanem eredményességben is jelentősen megelőzték a korukat, illetve az utóbbiban csak előzték volna, ha a közgondolkodás az efféle különcködést tolerálná. Kényszer volt egykor a munka, ma hősi tett, szól a nóta, és ez utóbbi sajnos itt igaz is, ahelyett, hogy a munka öröm lehetne. Valószínűleg B. Müller Magda is szívesebben örült volna az archívumának, mintsem állandóan hősködni kényszerüljön, de kemény asszony lévén, végül is állta a sarat.
Kilenc évvel ezelőtt már írtunk a filmfotógyűjteményről. Biztos, hogy ennek a kilenc évnek minden napján történt valami érdemleges, mégis ugorjunk most ehhez az új könyvhöz. Ez egy hatalmas és valószínűleg teljesíthetetlen elhatározás szülötte. Mindössze ezer példány (méghozzá kétnyelvű, hogy nagyobb legyen a felvevő piac) egy olyan témában, amelynek bármelyik morzsáját, egy-egy magyar filmet csak a Szent István körúti Tanács moziban egyetlen hét alatt talán többen látták annak idején. Olyan arcok sorakoznak a lapokon, amely arcokkal a címlapjukon az újságok ezreit adták el naponta, évtizedeken keresztül. És lehet, mégis az ezer a reális példányszám. Mert belátjuk lassan, hogy ami nekünk valamikor az életünket (na meg persze magát az Országot) jelentette, az ma egyre kevesebb embert érdekel. Aki még tudja, ki volt Feleki Kamill, Páger Antal vagy Major Tamás, annak a vonalkódjáról csak annyit olvas le az online pénztárgép, hogy hülye nyugger. Kivétel, amiből (esetleg félremagyarázva, meghamisítva) valami azonnali haszon húzható: akár furkósbotként használva a másik feje beverésére, akár beléköltözve, vagy hazavíve, ha otthon jól mutat a komódon, vagy kényelmes ülni rajta. Ráadásul ez mintha szamizdat kiadás lenne, ISBN nélkül, nevesített kiadó nélkül. Ennek nyilván kikerülhetetlen oka volt, de a könyv és reménybeli olvasója találkozását nem könnyíti meg.
Az eddigiekből egyértelmű, hogy az lenne igazságos, ha a könyvről csupa jót írnék, de nem tehetem, és éppen a szerzők iránti tisztelet okán nem. Körvonalazódott egy feladat, hogy valami nagyot kellene dobni, egy méltó nyomot hagyni magunk után, átfogót és reprezentatívat, minden erőt összeszedve, mert ki tudja, lehet-e még az életben egy következőt is dobni. A szándék rendben van. A feladatmegoldással van bajom: a nyolcszáznál több kép éppen nem a teljességet adja, hanem   a hiányt. Egyetlen jól kiválasztott felvétel képviselhet egy egész filmet vagy egy művész egész életművét, de egy tucatnyi nem annyira jól kiválasztott kép esetleg csak tizenkétszer százhuszonötöd másodpercet fog képviselni, összesen tehát egy fél percet sem. A sok kis kép összezsúfolva haldoklik az oldalakon, és ezen a csoportosítás elve sem segít, hogy erre az oldalpárra kalapos férfiakról tizenkét kép kerül, amoda tizennégy kalapos nőé, itt tizenhárom képen ölelkeznek, ott ugyanennyin gesztikulálnak, tizenötön a forgatókönyvet tartják a kezükben, vagy épp szemüveg van rajtuk. Jobban állunk a szöveges részekkel. A képekkel teli oldalpárok előtt avatott pályatársak megkapó, őszinte, informatív visszaemlékezései, kicsi esszék teszik indokolttá az apropót, a kalapot, táncot, ölelkezést, amit. Én ritkán dicsérek írást kép ellenében, de nekem itt legtöbb esetben az írás felé hajlik a szívem. Könnyen vissza lehetne billenteni az egyensúlyt: nem kellene más hozzá, mint a nyolcszázhúsz képből jó válogatással körülbelül hatszázat kiszórni, hogy a maradék levegőhöz jusson.

Kovács Endre: Vizafogó 1968, Ideiglenes amnézia – Budapest 1966–1974 és Feljegyzések időrend nélkül. (Három kötet közös gyűjtődobozban)
A három kötet együtt 269 oldal 223 képpel, 20 ×20 cm
Kovács Endre kiadása, 2016., ISBN 978-963-12-4726-8, ISBN 978-963-12-4524-0, ISBN 978-963-12-4525-7

Kovács Endre beszédjében is, képi fogalmazásában is halk szavú. Nem egyszer a képzőművészet és fotográfia határán vagy már azon túl is lévő képeivel és könyveivel több ízben foglalkoztunk az elmúlt évtized Fotóművészeteiben. Ennek a háromkötetesnek is volt már formai elődje: a Hit és látás című, hasonlóan egybedobozolt két kis könyvecske.
Mindhárom mostani könyv visszatekintés a maga módján. Talán legegyszerűbb közülük az 1968-ra datált Vizafogó. A név Budapest egy mára annyira átalakult részét jelenti, hogy a múlt századi hatvanas években (tehát azért nem olyan nagyon régen) mutatott arca ma szinte hihetetlennek tűnik. Akkoriban magam is többször jártam arra, lehet, talán csak húsz–harminc méterrel kerültem el az éppen ott fényképező Kovács Endrét. Úgy tessék elképzelni, hogy ha az ember elindult a Szent István körúti Vígszínháztól, lényegében a város közepétől a Pannónia utcán észak felé, hamarost azon kaphatta magát, hogy egy rövid, kellemes sétával legyalogolt a térképről. A Pannónia utca – a Margit sziget közepe vonalától, mondjuk a Dráva utcától – mintegy varázsütésre az akkor már használaton kívüli Vizafogó teherpályaudvarrá lényegült át. Ott akkor mozdonytemető volt, rozsdásodó gőzmozdonyok tucatjai álltak sűrűn egymás mellett és után az utca irányát folytató, párhuzamos vasúti síneken. A mozdonytemető oldalában, tehát a Szent István körúttól, a Vígszínháztól pár kőhajításnyira, az Újlipótváros ikonikus házaitól pár lépésre terült el az a cigánytelep, ahol Kovács Endre a kis kötet képeit 1968-ban fotografálta. Egyetlen nekifutásból, fél óra alatt, két tekercsnyi képet. A cigányokat nagyon sok magyar fotós megtalálta és ábrázolta a maga módján, a kerítésen kívülről leselkedőket nem is említve. Révész Tamás, Horváth Dávid, Stalter György, M. Horváth Judit, hogy csak a köztudatban legintenzívebben szereplőket említsem. Adódik a kérdés, hol helyezkedik el közöttük vagy hozzájuk képest Kovács Endre? Ha a könyv szerkesztőjének az első két oldalon található dolgozatát elolvassuk, nem fogunk rájönni. A fotós rövid visszaemlékezéséből és a képekből kiderül viszont, hogy nem volt cél (hogyan is lehetett volna ennyiből) a hatalmas társadalmi problémák súlyának vállra emelése. Ezek egyszerű, személyes képek. Semmi kuriózum, semmi hamiskodás, hatásokra törekvés. Csak természetesség, érdeklődés, tisztelet vice-versa. De szinte ennyi elég is lenne, hogy a Világ (de legalább az ország) dolgainak nagyobb része rendbe jöjjön.
A második kötet, az Ideiglenes amnézia (Budapest 1966–1974) a talált fotográfiáknak azt az esetét példázza, amikor a fotós a saját, kezdőkori képeit találja meg, de már akkor, amikor a képek készítésének körülményei kihullottak az emlékezetéből. Ehhez húsz évnyi, külföldön eltöltött élet kellett, miközben az elfeledett felvételek dobozokban heverve, az itthon maradt szülők budapesti lakásában vártak az újbóli találkozásra. Amikor ez a megörökölt lakás kiürítése közben bekövetkezett, izgalmas kutakodás vette kezdetét, az elszakadt emlékszálak összekötözésének kísérlete. Archívumhasználat, mintha csak Gellér Juditnak ebben a számban közölt írására rímelne. A képeket az teszi érdekessé, hogy valamikor valamennyinek az elkészítése fontos volt, az emberek, helyek és időpontok mára nem vagy alig kideríthető jelentéssel bírtak, és ez a fontosság, jelentés egyszerre rajta is van a képeken és nincs is. Ebben a cseppben is benne van a tenger: Megismerhető a Világ? Igen, persze. Vagyis nem.
A harmadik kötetet, a Feljegyzéseket olvasom-nézem talán a legnagyobb beleéléssel. Nekem is megvolt a magam színháza és szubkultúrája akkoriban, nyilván más és másképpen, mint Kovács Endrének, bár Halász Pétert is néztem nem egyszer. Itt egy harmadik féle viszonya van a képnek és a szövegnek: a mondatok szívből jövőek, a képek pedig annyira nyersek, hogy az tökéletesen visszaadja a kor ön-égető, célra törő, sallang- és maszatolásmentes, avantgárd (és a szó nemes értelmében „amatőr”, mert nem pénzért csinált) színjátszó világát. Nem tudom hogy azoknak, akik nem ebben élték legfogékonyabb éveiket, mindez jelent-e valamit, de minket – kortársakat – ez annyira átitat, hogy egy harmincöt évvel ezelőtt félbeszakadt mondatot folytatni tudunk anélkül, hogy a szakadás helye meglátszana.

Annie Leibovitz: At Work
236 oldal 119 képpel, 18,9×24,7 cm.
Random House, 2008., ISBN 978-0-375-50510-2

A nagyobbik fiam jóvoltából egy szép, egészvászon kötésű, Leibovitz által aláírt könyv van előttem, de most az a ritka helyzet áll fenn, hogy mindez, éppen csak aláírás nélkül, PDF formátumban ingyenesen is letölthető a netről. Semmiből sem áll tehát, vagy csak némi angoltudás kell hozzá, hogy ehhez a rendkívüli képeket készítő és méltán nagy sikereket besöprő fotográfusnőhöz, az ő művészetéhez közelebb kerüljön, aki akar. Mert a könyv alcíme akár az is lehetne, hogy Leibovitz-kalauz. Ami persze erősen csalóka, mert bármi elmesélhető, csak pont az nem, ami a dolog lényegét, varázslatát adja. Az a kis megfoghatatlan semmi, a beavatottság, a rátermettség, az a sokszor emlegetett pici érintés Isten ujjától.
Senki ne gondoljon technikai leírásokra, világítási útmutatókra, receptre. Leibovitz kis történeteket mesél el a képek készítése kapcsán. A fényképezés mint szakma egyik vonzereje éppen az, hogy munka közben érdekes helyeken, érdekes szituációkban érdekes emberekkel lehet találkozni, Annie Leibovitz pedig szellemiekkel elég jól van eleresztve ahhoz, hogy érdemes legyen élményeit, történeteit, gondolatait kilesni. Magukból a szövegekből nem idéznék, mert mint írtam, nélkülem is mindenkinek elérhetőek.
Emberek gyakran beszélnek arról, hogy mi adta nekik a döntő lökést pályájuk kiválasztásában. Egy repülőnap élménye, egy olimpiai döntő tévéközvetítése, egy tudományos felfedezés körüli hírverés leendő karriereket indít el, és csodálkoznék, ha Leibovitznak nem köszönhetnénk fiatal fotósok tucatjait vagy százait. Tízből kilencen biztosan megnyalnák szájuk szélét örömükben, ha az ő modelljeivel parolázhatnának. Pedig az ő tehetsége nem is ezeknek a hírességeknek az aprólékosan kimódolt, berendezett, bevilágított, nagy apparátussal leforgatott sztárfotóin mutatkozik meg igazán, hanem a spontán, kézből lőtt „privát” képein. Mint itt a könyvben rögtön az elsőn, ahol az édesanyja otthon, a konyhában a tűzhelye mellett áll. De nemcsak a családi képeit sorolom ide, hanem például a Rolling Stones-képeket is – nem mintha az akkor nem a családja lett volna.

Edward Weston’s California Landscapes
143 oldal 124 képpel, 34,7 ×32,6 cm
New York Graphic Society, Little, Brown and Company 1984., ISBN nélkül

Beletelt egy percbe, mire leesett, hogy nem Ansel Adams albumát nézem. Weston annyira a modern, szürrealista skatulyában van, hogy kifejezetten meglepő „közönséges” tájképeivel találkozni. Pedig jobban belegondolva minden magától értetődő. Egyrészt a klasszikus érdeklődés és tudás megléte: e nélkül a többi képe sem volna az, ami. Másrészt ezek a tájképek, közelibbek és nagytotálok, így, változtatások nélkül is nem egyszer expresszívek, szürreálisak, modernek. Ugyanaz történik meg, mint Brassainál az ellenkező léptékben, amikor a párizsi Metró korlátdíszeiről készített makrofelvételei döbbentették meg Picassóékat, hogy azokon a szecesszió szürrealistává lett.
Bevallom, az Ansel Adams Zóna-szisztémája körüli felhajtást én nem nagyon értem, mert számomra triviális dolgokat próbál kánonná magasztosítani. Weston e nélkül a hókuszpókusz nélkül is uralja a tónusokat, minden a helyén van a képein (a tónusok mellett a napállás, a nézőpont, a képkivágás, ilyesmi) és azt a könyv tökéletes nyomdatechnikája méltóan ábrázolja is. A felsorolt értékek anynyira hétköznapiak, hogy az ember szinte szégyelli említeni is, másrészt viszont, ha ezek annyira maguktól értetődőek, akkor miért hibáznak más fényképészek milliónyi képén?
Ezek a tájképek egyébként időben egy-két évtizeddel a skatulyát eredményező alkotói korszak után keletkeztek. Két dologgal lehet ezt magyarázni. Az egyik az, hogy lám, elhalt a kísérletező kedv, kiapadtak az ötletek, öreges kapaszkodás ez a természet adta mankóba, a kezdeti szárnyalás helyett. Van viszont egy másik magyarázat is. Nem szeretnék én az oktatást permanensen forradalmasító ártányok sorába lépni, de évtizedek óta meggyőződésem, hogy sok mindent fordítva kellene csinálni. Irodalomban, történelemben, művészettörténetben a mából indulva haladnék a régebbi korok felé. Nem mindenben az egyszerű felől kellene az összetett felé haladni, mert az egyszerű sok esetben nehezebb, mint az összetett. Az egyszerűhöz az összetetten keresztül jut közel az ember, ha eljut egyáltalán. Bonyolult, harsány dolgok közé születünk és azok között növünk fel, és fel is kell nőni ahhoz, hogy az egyszerű dolgok mélységeit lassan megértsük. Mint ahogy az alkotásban is: gondoljunk például Barcsay festészetére: hogyan haladt időben az egyre egyszerűbb és egyszerűbb felé. Weston is elérhetett arra a pontra, amikor az ifjonti félelmek, hogy az egyszerű az kevés, elmúltak, és már le mert mondani a harsányabb hangokról, hogy cserébe a lélek zenéje érvényesülni tudjon.
tímár péter