KÉT BÉCSI KIÁLLÍTÁSRÓL

Bécs tavaszi kínálatából két kiállítást választottunk ki, az egyiket az Albertina, a másikat a Modern Művészeti Múzeum mutatta be.#

A köztudatban a grafikák gyűjtőjeként (Dürer, Leonardo, Michelangelo, Raffaello) számon tartott, de ma már jelentős fotókollekcióval is rendelkező Albertina az 1960 és 75 közötti japán fotóművészet olyan szegmensét mutatta be, s ezen belül a rövid életű, Provoke című progresszív folyóiratot, amelynek évtizedekig lehetett érezni a hatását. A proteszt és a performansz között, jelezte a kiállítás alcíme.
Az 1945-ben Japánt ért atomtámadások után a földdel egyenlővé tett város kősivatagában álló templomról vagy a kiégett kupolájú épületről készült fotók emblematikus képekké váltak. Nyomatai az egykori életnek és a pusztító „exponálásnak”. A hidegháború idején a riportfotók az amerikai megszállás elleni tiltakozást mutatták be, ideológiai-politikai céllal. A kiállításon is látni a naritai repülőtér építése elleni okinavai tüntetést, a parasztok tiltakozását. És itt van a nagaszaki óra képe is, ami az atomtámadás pillanatában, 11:02-kor megállt… A Ken Domonnal Hirosimáról és Nagaszakiról sorozatot készítő, 2012-ben, nyolcvankét évesen meghalt Shomei Tomatsura való emlékezés részét képezi a tárlatnak; ez nemcsak azért érthető, mert harmincnál is több albuma jelent meg, hanem a traumák, a katasztrófák, a természeti csapások iránti érzékenység miatt is. De más téma is foglalkoztatta: a Blood & Rose című képe például az Eros, Tokyo sorozatából való. Az Albertinában emlékfalat kapott a japán fotó másik nagy alakja, Takuma Nakahira (1938–2015), aki 1968-ban egyik alapítója volt a Provoke című kísérleti magazinnak, Yutaka Takanashi fotós, Koji Taki kritikus és Takahiko Okada író társaságában. A következő évben hozzájuk csatlakozott Daido Moriyama szintén kulcs-alakja a japán fotónak. A néhány évvel fiatalabb Araki Nobuyoshi őt tekinti a mesterének (ami a keleti kultúrában fontos hangsúlyt kap), s Moriyamának a nagyváros bordélyairól készült képeit őszintébbeknek tartja, mint a saját, hasonló témájú sorozatát. Mindemellett Moriyama legerotikusabb képei a női ajkakról készített közeli felvételei. Kísérletezése a xeroxtól az elvontságig vitte, a fotó határait keresve.
A Provoke folyóirat a provokatív gondolkodás anyagaként határozta meg önmagát. Az új fotografikus kifejezés alapjaként akart szolgálni, hogy felszabadítsa a fotót a szavak nyelvezete alól, ami szembeszegül a fotográfia alaptézisével. Azaz, a vizuális képek nem reprezentálhatnak egy ötletet úgy, mint a szavak, de a fotó provokálhatja a nyelvet és az ötleteket egy új nyelvben, jelentésben megvalósulva. A fotós rögzítheti, ami szóban kifejezhetetlen, dokumentációként prezentálva a fotókat olvasásra. Ebből következik a „provokatív anyaga a gondolatnak”. Ennek szellemében a lap radikális fotóelméleti írásokat, kritikákat tartalmazott, egyben helyt adott a költészetnek is. Figyelembe kell venni, hogy a japán írás nem fonetikus jelekből áll. Másrészt, nagyon elterjedt a képregény kultúra. Provokatív volt a lap vizuális stílusa is, szemcsés, durva, életlen képeivel, ezzel nem volt egyedül, hasonló törekvések másutt is jelentkeztek, például a Kamera Mainichi című folyóirat vagy a Geribara 5. A Provoke 1969. augusztusban, mindössze három szám után megszűnt. 1970 tavaszán megjelent egy kiadvány: „Első önfeledtség, a pszeudo bizonyosság világa. Gondolatok fotográfiáról és nyelvről”. Ez fotókat és írásokat tartalmazott Moriyamától, Nakahirától, Takanashitól, Okada Takahikótól, Koyi Takitól, Michie Amanótól. Utólag úgy tekintenek rá, mintha a Provoke következő, 4. száma lett volna. (Pontosabban: egy gyűjteményes kiadvány 5 részre tagolja az anyagot.) Mindezek tárolókban sorakoztak a kiállításon.
A folyóirat körül csoportosulókra hatással volt az amerikai  új (beat) művészet is, Moriyama Vadász című albumát Jack Kerouac „kult” regénye, az Úton ihlette.
Az amerikai hatás fotóik tárgyaként is megjelent: a reklám- és fogyasztásdömpingben, farmer, Harley Davidson motor, eldobott sprite-os üveg, Campbell leveskocka plakát; Warhol megfestette, Moriyama fotózta. Ezt más esetben is alkalmazta, újságképeket fényképezett, mint a Baleset sorozatában. Takanashi „kettős” képe a Beatles-őrületet dokumentálja. A tömegpszichózis árnyalatai teszik a fotók többségét expresszívvé, túl a világháborún, az atomcsapáson. Ennek Eikoh Hosoe lesz az úttörője, eljut a kubista, absztrakt képig, mellette Koji Enokura geometrikus fotója. Araki a szexualitást tartja nyomasztónak, ez alól szabadítaná fel a háziasszonyokat akt/pornográf képeivel. Az önkifejezés helyett az önkeresés a japán fotó lényege mint a nemzeti identitás-probléma megnyilvánulása. Ami a nacionalizmus olyan szélsőségéig ment el, mint kortársuk, Mishima Yukio író, drámaíró, színész politikai akciójáig, kudarca után az ősi szokás szerint harakirit követett el, hasát felvágta, majd lefejeztette magát (1970).
Itt jegyezzük meg, hogy ez időben Magyarországon is megjelentek fiatalok, akik másképp akartak fotózni: Koncz Csaba, Nagy Zoltán, Lőrinczy György, aki a zen-buddhizmusra jellemző elmélyedést akarta kiváltani a nézőben „absztrakt” képeivel. Szándékaik szakmai részről csak Hevesy Ivánnál és Kálmán Katánál találtak megértésre, Kassák Lajos is elutasította őket. Pár kiállítás (Építők Klubja, 1965; Műhely, 1967) mellett egy avantgárd folyóirat alapításáig már nem jutottak el, elhagyták az országot.
u
Az Albertinabeli tárlathoz nemcsak térben, de témájában is közel állt a Modern Művészeti Múzeum (Museum Moderner Kunst; MUMOK) emlékkiállítása a hatvanas évek bécsi akcionizmusáról: Körper, Psyché und Tabu, „Test, Lélek és Tabu” címmel. Hasonlított a korábbi „Meztelen férfi” tárlat taburombolásához (Der Nackte Mann, Leopold Múzeum, 2013). Most azonban nők is fellépnek médiumként-áldozatként, tagadva a konvencionális akt szerepet. Azon a tárlaton is látható volt Günter Brus munkája, itt is. Mellette Otto Muehl, Hermann Nitsch és Rudolf Schwarzkogler részvétele jelezte, hogy Ausztriában is megjelent egy új generáció, más művészetfelfogással és gyakorlattal. Mindnyájukat provokatív műalkotás, fellépés jellemezte. A kiállítás párhuzamba állítja a 20. század elejének expresszív művészetével, Egon Schieléével, Oskar Kokoschkáéval, Richard Gerstlével, Gustav Klimtével, Anton Romakóéval. Így összemérhetők Schiele festményeivel, rajzaival Schwarzkogler képei, ám nálunk ő is főleg szokatlan provokatív, megrázó performanszairól ismert. Ezeket Franziska Cibulka és Ludwig Hoffenreich akkori dokumentumfotóin látni. A fekete-fehér felvételek illeszkednek a grafikákhoz, amire utóbbiak utalhatnak, azt a fotók manifesztálják, pl. ahogyan Schwarzkogler főleg saját testét használta „vászonként”, hordozó felületként, néha az önfeltárulkozást toll és ecset helyett pengével végezte, „a néző belefúródó tekintetének kitéve” (Sabine Fellner). Nemcsak közszemlére tette a férfitestet (ami tabu volt), de elvégezte a sérthetetlenségének dekonstrukcióját, öncsonkítását, ami fájdalomhoz vezetett. A piszkos, véres test ellentéte a szépségideálnak. „Gesztusa” Mishima harakirijét idézhetné annyiban, hogy a bécsi művész a „bőrét vitte a vásárra”, egyik akciója végzetes volt. A japán önpusztítás rituális jellege inkább Nitsch állatöléséhez áll közelebb a szertartásosságával. Ezt színes fotósorozaton, ikonosztázon és videón is látni. Véres vásznai mellett itt látható Nitsch korai akciójának állóképe, az emberáldozatra utaló kifeszítésről.
Hasonlónak említhetjük Hajas Tibor írót, filmkészítőt, aki a hatvanas évektől az experimentális fotót ötvözte a performansszal, dokumentálta az akcióit, gyakran a képei tárgya, hordozófelülete önmaga volt. Fotói kommunikációs eszközök: a kiszolgáltatottság, a fájdalom és a testi tűrőképesség próbái, a művész önmagára mért szenvedésének nyilvánossá tételére. Mindezt részletesen, mélyebben mutatja be Beke László a Képkorbácsolás című könyvében.

Palotai János

*Köszönet Zana Krisztián fotósnak a cikk megírásához nyújtott segítségért.

Provoke – Between Protest and Performance
Photography in Japan, 1960–1975  Albertina, 2016. január 19.– május 8.

Körper, Psyche & Tabu
MUMOK, 2016. március 4.– május 16.