BESZÉLGETÉS PERLAKI MÁRTON FOTOGRÁFUSSAL

– A tizenkét éve megjelent interjúnkból (Fotóművészet, 2004/3–4.) tudom, hogy egyházi gimnáziumban tanultál és érettségiztél. Okozott-e konfliktust az istenhit és a divatfényképezés összeegyeztetése?
– A kérdésed alapján az a benyomásom, hogy egy elég általános kép él a fejedben a divatfotózásról. Én nem látok semmilyen összefüggést a divatfotózás és az istenhit között. Ami eltávolított a hittől, az paradox módon nem a fotós pályám, hanem maga az egyházi gimnázium volt. A hittan mint tantárgy nagyon érdekelt. Alapvetően minden érdekel, ami az emberi gondolatokkal kapcsolatos. De zsigerből lázadtam az ellen, amire köteleztek. A dogmák és a kacifántos szabályrendszerek csak a szkepticizmusomat és a cinizmusomat növelték.
– Konkrétan mik ellen lázadtál?
– Minden ellen, aminél úgy éreztem, hogy korlátoz az önkifejezésemben. Szerettem a külső megjelenésemmel kísérletezgetni, ahogy ez megszokott dolog egy kamasznál. Megnövesztettem, festettem, felnyírtam a hajam. A két orrlyukam között orrbavalót hordtam. Lázadtam a lázadás kedvéért. Persze mindezt nem nézték jó szemmel egy katolikus gimnáziumban. Aztán mindez lecsillapodott. Megismerkedtem Tóth Alival és ikertestvérével, Andrással, nagyon jóba lettünk, Alit a mai napig az egyik legjobb barátomként tisztelem. Már akkor is mindenkinél magasabbak voltak egy fejjel, és mindig makulátlanul, elegánsan jöttek iskolába. Általában úgy öltöztek, mint akik egy P. G. Wodehouse-regény lapjairól léptek volna le. A öltözködésem részben az ő hatásukra megszelídült, és onnantól már együtt lázadhattunk a vallásos intézmény, valamint a politikának az iskolába való beszivárgása ellen. Legfőképpen azonban művészetről és divatról vitáztunk, suttyomban cigarettázva a Himfy utca–Villányi út sarkán. Mindez ennyi év távlatában már gyerekesnek tűnik, és most már örülök, hogy olyan gimnáziumba járhattam, ahol a tanárok lelkiismeretesen leadták az anyagot, és megkövetelték a fegyelmet.
– A gimnázium rajzszakára jelentkeztél, de nem vettek fel. Mit gondolsz, ha az sikerült volna, akkor is eljuthattál volna a fényképezéshez?
– Ha rajzszakos lettem volna, sokkal jobban tudnék rajzolni, aminek most nagy hasznát venném. Viszont talán nem érdekelne annyira az emberi elme és gondolkodás, ha nem tanultam volna négy évig hittant. Érdekes lenne tudni, hogy mi lett volna, eljutottam volna-e a fényképezéshez vagy sem… szerencsére a fotóban megtaláltam magam. Hiszek a predesztinációban. Biztosan nem a véletlen műve, hogy az lettem, aki. Kamaszkoromban sok minden érdekelt, sok mindenbe belekóstoltam, de semmiben sem voltam eléggé kitartó, a fotó iránti érdeklődésem valahogy mégis megmaradt, annak ellenére, hogy eleinte nem voltak sikerélményeim, sok képet elrontottam. Nem biztos, hogy a fotózásban vagyok a legtehetségesebb, de az tuti, hogy ezt csinálom a legkitartóbban az életben.
A családom mindig támogatott abban, hogy megtaláljam a „hivatásom”. Viszonylag hamar kiderült, hogy Anyám révén inkább valamilyen művészi pálya felé vonzódom, és egy ideig finoman a zene felé terelgettek. Ő a Nemzeti Filharmonikusok-nál játszott mint hegedűművész, magától értetődött, hogy a hegedű volt az első hangszer, amivel a szüleim meg akarták velem szerettetni a zenét. A hegedűtanulás után klasszikus gitárleckéket vettem, ennek köszönhetően még most is nagy Django Reinhardt-rajongó vagyok. Azonban a fiatalkori hiperaktivitásom (ami az idők folyamán szorongássá szelídült) nem volt összeegyeztethető a napi több óra gyakorlással. De a zenetanulásnak      – már amennyiben tanulásnak lehet egyáltalán nevezni a zene világába tett rövid kirándulásomat – annyi haszna mindenképpen volt, hogy érdeklődöm a zene és főként a komolyzene, elsősorban a késő romantika és a XX. század orosz zeneszerzői iránt. A zenehallgatás arra ösztönöz, hogy vizuálisan elképzeljem azt, amit hallok, és ez nagyon inspiráló folyamat számomra.
Mindenesetre, amikor képbe került a fotózás, a szüleim fellélegeztek, hogy végre sikerült találnom valamit, ami leköt és igazán érdekel.
– Érettségi után a MÚOSZ-iskolába jelentkeztél.
– Igen, de nem azért, mert fotóriporter akartam lenni, annak ellenére sem, hogy a fényképezésben kezdettől fogva az emberábrázolás érdekelt. A „diplomamunkámat” az állatkertben készítettem, leginkább a látogatók és az állatok viszonyára fókuszálva.
Az állatkert olyan hely, ahol még az is elengedi magát, akinek betonból van a szíve. Az emberek önfeledtsége tette igazán érdekessé számomra ezt a feladatot. Azt is élveztem benne, hogy az állatkert nagyon furcsa, szürreális közeg a városon belül, mintha egy másik világba csöppentél volna. Ez az élmény mindig is inspirált.
– Te filmoperatőr is vagy. Lehetségesnek tartod-e, hogy egyszer majd filmekben is dolgozz?
– Vannak ötleteim, de nem tudom még, hogy milyen formában kezdjek neki újra a filmkészítésnek. Lassan, de biztosan rá fogom venni magam arra, hogy a mozgóképpel is elkezdjek kísérletezni. Legszívesebben egy animációs filmen dolgoznék. Erre a kérdésre térjünk vissza pár év múlva.
– Kezdettől fogva szabadúszóként dolgoztál. Mi volt ennek a legfőbb oka: a függetlenségre való törekvés?
– Az, hogy soha, senki nem ajánlotta fel, hogy állományba vesz. Persze ez sok mindentől függött volna, például, hogy ki hívott volna és milyen állásba. És én sem kerestem a lehetőséget. Sosem volt célom, hogy fix állásba kerüljek. Szeretek szabadúszóként dolgozni. Még portfólióm sem volt egészen sokáig. Most már van, több is; szeretek printeket mutatni a munkáimról. Jó érzés látni, hogy a képeim valóságosan, fizikai értelemben is léteznek.
– Voltak-e példaképeid vagy olyan, másoktól látott képi megoldások, amiket a kezdeti időszakban „másolni”, utánozni akartál?
– Szerintem fontosak a példaképek, akik inspirálják az embert, különösen pályakezdőként. Közel éreztem magamhoz Irving Penn vagy Richard Avedon világát. Diane Arbusról nem is beszélve, akinek a munkái a mai napig inspirációt jelentenek. Sosem érdekelt igazán a fotográfia technikai része, ennek ellenére a világítás volt a legfontosabb, amit el akartam lesni a nagyoktól. Akkoriban, amikor fotózni kezdtem, az internet még nem volt a mindennapi élet része, úgyhogy könyvesboltokba és könyvtárakba jártam, és ami tetszett, azt kifénymásoltam a magazinokból és könyvekből. Ezekkel a képekkel jártam a volt tanáromhoz, Hász Andráshoz, hogy segítsen kisilabizálni, ki, mit és mivel világít. Vagy hogy milyen eszközökkel és nyersanyaggal érhető el egy bizonyos színvilág; mindent meg akartam tanulni, és mindent ki is akartam próbálni. Ha külföldre utaztam, mindig ügyeltem arra, hogy maradjon hely a visszaúton annak a temérdek magazinnak és könyvnek, amiket egy-egy út alkalmával hazacipeltem. Lassanként elég komoly művészeti és divat témájú könyvtárat alakítottam ki.
– Törekedtél-e a fotósokkal való személyes kapcsolatokra?
– A mai napig törekszem erre, sok barátom van a szakmában, akiket szeretek és tisztelem a munkájukat. Mark Peckmeziannel, Charlie Engmannal, Francesco Nazardóval, Surányi Miklóssal és Puklus Péterrel rendszeresen küldözgetünk egymásnak félkész sorozatokat véleményezésre. Fontosnak tartom, hogy egy alkotó őszinte szakmai kritikákat kapjon, és tudom, hogy tőlük mindig ezt várhatom.
– Mesélnél a the Room divatmagazin létrejöttéről?
– A magazint tizenkét évvel ezelőtt, 2004-ben kezdtük el szerkeszteni. Az ötlet a Fészek Klub kerthelyiségében született, ahol Gábor Balázzsal és Tóth Alival beszélgettünk, azzal a gondolattal játszadozva, hogy mi lenne, ha létrehoznánk közösen egy platformot a saját munkáink bemutatására. Egy platformot, ahol megmutathatjuk, milyen kreatívak és innovatívak is vagyunk mi. Úgy éreztük, hogy a bennünk buzogó alkotóerő nem bontakozik ki igazán az akkori megrendelésekre készített sorozatainkban. Mindenfajta támogatás híján, egy webmagazin tűnt aznap este a leginkább járható megoldásnak. Azonban úgy alakult, hogy a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem három hallgatójából frissiben megalakult Use Unused divattervező csapat kapott egy kisebb anyagi támogatást a diplomamunkájuk lefotózására. A csapatnak Ali ikertestvére, András is oszlopos tagja volt, egyértelmű volt, hogy a fotózásra bennünket kértek fel. Tehát tulajdonképpen a Use Unused diplomakollekciójának a fényképezése volt a kiindulópont. Az elkészült képekkel mindannyian elégedettek voltunk, de sajnos nem volt elég a képmennyiség, úgyhogy lelkesen elkezdtünk tartalmat gyártani egy teljes magazinhoz. Az egész projektet titokban tartottuk, végül megszületett a the Room első száma. Azt hiszem, nem volt több, mint 80 valahány oldal, de mi nagyon büszkék voltunk rá.
Sajnos vannak ködbe vesző részletek, hogy pontosan hogyan történt, de az biztos, hogy egy újabb támogatás segítségével kinyomtathattunk egy szelekciót a magazin képeiből, Filep Ákos pedig felajánlotta a Gödör Klub Akvárium részét az első, lapbemutató buli és mini kiállítás megrendezésére. Sokan eljöttek és a visszhang is biztató volt, amit mi egyértelmű sikernek könyveltünk el. Elhatároztuk, hogy belevágunk a következő lapszám elkészítésébe. Sajnos, Gábor Balázs barátunkat és alapítótagot hirtelen elveszítettük, még dolgozott a második számon, de már nem érte meg a megjelenését.
Mindent, amit a magazinkészítésről tudunk, azt ezek alatt az évek alatt tanultuk meg. A munkakedvet a ragályosnak bizonyuló lelkesedésünk táplálta. Mintha nem ismertünk volna lehetetlent, nem mérlegeltünk, hanem csináltuk. Jó volt ebben a minden nehézséget (pedig abból volt bőven) elsöprő energiahullámban alkotni. Még ha az eredmény néhol bénácska is lett. Szerkesztőségi helyiség nem volt, úgyhogy kocsmákban, kávézókban gyűltünk össze, illetve a Use Unused műhelyében, ami a csapat egyik tagjának az albérlete is volt egyben. A tördelés a művészeti vezetőnk, Lonovics Zoltán lakásán és 95-ös, első generációs iMac számítógépén zajlott. Használtuk még bázisként az én első műtermemet is, amit egy Vajkay utcai pincehelyiségben rendeztem be.
A magazin híre egy idő után külföldre is eljutott, és a hirdetők is elkezdtek érdeklődni. A Use Unused lassan kivált a csapatból, hogy teljes gőzzel a saját márkájuk építésére fókuszáljanak. Viszont bekerült közénk a bátyám, Dr. Perlaki András, aki a vékonyan csörgedező, de mozdulni látszó financiális ügyekért és a bevételekért felelt. Csikós Krisztina személyében PR- és marketing felelőse is lett az újságnak, ez úgy a 4. vagy 5. számunk megjelenése idején történt.
Aztán lassan elkezdett csökkenni a lelkesedésünk. Mivel a the Room pénzügyileg nem tudott nyereségessé válni, mindenki más munkákból tartotta el magát. Kezdett szétmorzsolódni a csapat: a magazin sikerének és elismertségének a hatására egyre több saját megrendelést kaptunk, például Szabó Ádám, az egyik beauty-szerkesztőnk, Londonban kapott állást.
– De te nem hagytad ott a lapot.
– Egy ideig nem. Egy kora tavaszi délután érkezett egy e-mail a francia–amerikai Quadriga Management ügynökségtől, akik ma tizennégy fotóst képviselnek, és aziránt érdeklődtek, hogy hol élek, és van-e bárhol a világban reprezentációm. Többkörös tárgyalás-sorozat után felvételt ajánlottak az ügynökség fotográfusai közé. Egyetlen kikötésük volt, hogy költözzek New Yorkba, amilyen hamar csak lehet. Ezután még három évig „táv-képszerkesztettem” a magazint. A csapattagokkal továbbra is együtt dolgozunk különböző projekteken, de már nem a the Roomon. Két éve Csikós Krisztiék nyaralójában tartottunk egy teljes hétvégén át tartó, nagy megbeszélést, hosszú, őszinte, fájdalmas beszélgetés volt. Azóta is többször szóba került a the Room mint téma, de már egyre ritkábban és egyre kevesebb érzelmi töltettel. Végül eljutottunk arra a pontra, hogy sikerült elfogadnunk a tényt, a magazin nem feltámasztható. Idén nyáron egy könyvvel ünnepeljük meg a 20. lapszámunkat, amit egyben ennek a kalandos tizenkét évnek a méltó lezárásának szánunk.
– Gondolkoztál az Amerikába költözésen, vagy gyorsan belevágtál?
– Mérlegeltem a lehetőségeket, egy hét gondolkozási időt kértem. Nehéz döntés volt és sok lemondással járt, de nem bántam meg. Angolul már akkor is elég jól beszéltem, ez azóta csak javult. Most franciául szeretnék megtanulni.
– Amikor kimentél, már voltak konkrét feladataid, tehát kimentél mondjuk hétfőn és kedden már dolgoznod kellett?
– Ahogy mondod. Még lakásom sem volt, egy pici hotelszobában laktam Manhattanben, de már az első héten Kanadába kellett repülnöm, Phil Collins lányát kellett fényképeznem, Lillyt, aki Hófehérke szerepét alakította a Mirror, mirror című játékfilmben.
Amerikába az itthoni fotós felszerelésemet vittem magammal. Azóta több új gépet vásároltam, úgyhogy csak gyűlik a cipelni való cuccok száma, főleg azért, mert szeretek egy-egy fotózáson több formátumot és géptípust használni.
Ma már nem a Quadriga Management, hanem a Webber Represents ügynökség  képvisel, tizenöten vagyunk fotósok, rajtam kívül egyedül a lengyel származású, Los Angeles-i Magdalena Wosinska mondható kelet-európainak. Általában divat- és reklámfotó megbízásokkal keresik meg őket, és egyszer-egyszer elvállalok portréfeladatokat is. Mostanában azonban egyre több olyan megrendelésem érkezik, ami egy-egy téma hosszabb kibontására ad lehetőséget. Nemrég raktam össze egy harminchat oldalas anyagot egy brit magazinnak, amit kizárólag Budapesten fényképeztem. Ezeket a munkákat élvezem a legjobban, mert több időm van a fotózásra és a felkészülésre is. Három barátommal közösen Brooklynban bérelünk egy napfénystúdiót, a kisebb munkáimat megpróbálom mind odaszervezni, bár a megrendelők nagy része jobban szeret inkább bérműtermeket használni. Nekem már nagyon hiányzott, hogy legyen végre egy olyan hely, ahol bármikor kedvemre tudok fotózni. Ez most megvalósult, aminek nagyon örülök. Az évek alatt sok jó barátot szereztem, a haverkodás New Yorkban könnyen megy, a komoly kapcsolatok kialakítása azonban sokkal nehezebb, mint ahogyan Budapesten megszoktam.
– Milyen a viszonyod a megrendelőkkel? A profizmushoz hozzátartozik az irántuk való tisztelet?
– Igen, a profivá válásban a szakmai felkészültség mellett a megrendelők, de még inkább az asszisztensek, a körülötted dolgozók tisztelete feltétlenül alapkövetelmény kell, hogy legyen. Hosszú időbe telt, mire ezt megtanultam. Én mindig törekedtem arra, hogy legyen véleményem, elképzelésem arról, mit szeretnék látni a keresőben, mielőtt elkezdek fényképezni. Nagyon izgultam minden munka előtt, görcsösen ragaszkodtam ezekhez az elképzeléseimhez, mindegy, milyen áron, csak jó legyen az eredmény, és ez a hozzáállás sok konfliktus forrása volt. Pedig a fotósnak az a feladata, hogy összetartsa a csapatot. Az elképzelt vázlatok pedig sokszor csak kiindulópontként szolgálnak, amikhez nem mindig érdemes foggal-körömmel ragaszkodni. Mostanában a megtervezés mellett leginkább az intuícióimra hallgatok. Úgy érzem, mára egész jól megtanultam kommunikálni, és sokkal nyugodtabb, ezáltal koncentráltabb vagyok.
Ennek ellenére ma is fontosnak tartom, hogy az alkotóművésznek, még ha megrendelésre dolgozik is, legyen határozott (vizuális) elképzelése az adott feladatról. Akinél ez hiányzik, az kiszolgáltatottá válik. Jobb, ha te irányítasz, mint ha téged irányítanak.
– A Bird, Bald, Book, Bubble, Bucket, Brick, Potato című sorozatod az egyes munkáid közti szünetekben vagy azzal párhuzamosan készült?
– Két évvel ezelőtt egy kicsit besokalltam, hogy kizárólag megrendelésre dolgozom, úgy éreztem, kezdem elveszíteni az érdeklődésemet a fényképezés iránt. Nagyobb kihívást jelentett az életemben a logisztika, mint maga a fotózási feladat. Egyszer csak jött egy lehetőség a váltásra, egy kiadó megkeresett, hogy szeretne megjelentetni egy albumot a képeimből. Ezen fellelkesültem. Attól kezdve csak a fontosabb munkákat vállaltam el, hogy több szabadidőm legyen, és belevágtam az akkor még How to do it munkacímen futó sorozat elkészítésébe. Bartha Máté barátomon keresztül megismerkedtem Kozma Andreával, aki képzőművészként különböző filmekben dolgozott mint kellékkészítő. Találkozásunk első percétől kezdve, egészen a sorozat befejezéséig készségesen segített az agyamentnek tűnő ötleteim technikai megvalósításában. A sorozat 95 százaléka Budapesten készült. Ennek oka nagyrészt Szatmári Elemér volt, a sorozat főszereplője, aki Szolnokról ingázott Budapestre minden fotózás alkalmával.
A sorozatból elkészült könyvnek Elemer lett a végleges címe, május 13-án jelent meg Londonban a Loose Joints kiadónál, és ehhez időzítve a Webber Gallery Space-ben kiállításom is nyílt a képanyagból. Emellett a kiadóm több dedikálást is szervezett a Photo London és az Offprint rendezvények keretében.

Bacskai Sándor

http://martonperlaki.com/
http://webberrepresents.com/artists/martonperlaki#all
http://loosejoints.biz/projects/publishing/marton-perlaki/