TALBOT KAMERÁJA

Annak ellenére, hogy az angol W. H. Fox Talbot (1800–1877) a fényképezés első feltalálói közé tartozik, képkészítő eszközeivel igazságtalanul keveset foglalkoztak a fotótörténészek…

Életrajzi részletek
A tehetős brit arisztokrata lacocki kastélyában tucatnyi találmány kimunkálásán fáradozott; ezek közül 1840 és 1858 között erőgépekkel (4+2 db), ábra-nyomtatással (2 db) és képrögzítéssel (4 db) kapcsolatosakra szabadalmakat is kapott.
Úriemberként úgy gondolta, hogy semmivel sem illik túl sokat foglalkozni, ezért 1833 októberében még nászútjára is vitt magával egy camera lucidát. Talbot a kis prizmával kiegészített, összecsukható állványt rajzolási segédeszközként használta. A Lago di Como partján döbbent rá, hogy a neki tetsző stílusú – sok apró részletet tartalmazóan természethű – ceruza- vagy tollrajzok elkészítéséhez azonban se türelme, se tehetsége nincs. Lidérces álma egy olyan csoportkép volt, amely huszonhét személyt ábrázolt úgy, hogy arcvonásaik kifejezően mutatták be egyéniségüket, jellemüket és tulajdonságaikat.
Otthonában természetesen a sokkal nagyobb méretű, gyűjtőlencsés camera obscurát is kipróbálta, és gyakran eltűnődött a sok-sok, rajzmotívumnak szánt „kép” láttán. Mint másoknak, neki is eszébe jutott, mi lenne, ha a mattüvegen megjelenő (színes és mozgásban lévő) képi ábrázolást valamilyen módon rögzíteni lehetne.
Talbot sikerrel próbálta megvalósítani ezt a kézenfekvően egyszerűnek tűnő ötletet, de arra sem ő, sem kortársai nem gondoltak, hogy az első, felszikrázó felvetés teljes kibontásáig még milyen sok idő telik el… Ezen állítás megfogalmazásakor azonban nem csak a Lumiére testvérek XIX. század végi és XX. század eleji munkásságára (a mozgókép elterjesztésére és a színes diapozitív nagyüzemi gyártásának megszervezésére) utalok.
A hagyományos értelemben vett fényképezés esetében a mattüveg síkjában megjelenő (kicsinyített, fordított állású), valódi képet rögzítjük oly módon, hogy fényérzékenyített nyersanyagot teszünk a mattüveg helyére. Talbot és gondolkodótársai ötletét valójában a fizikai alapú, elektronikus képrögzítés valósította meg, hiszen a manapság elterjedt kamerák általában a nélkül rögzítik az objektív által az érzékelőre (a korábbi évszázadokban matt-üvegre) vetített képet, hogy az éles leképezés síkjába más – fényérzékeny – anyagot illesztenénk!
1835-re Talbot már olyan szinten előrehaladt a képrögzítő kísérleteiben, hogy a kastély több pontján fából készíttetett, különböző méretű és alakú dobozt helyezett el. Ezek rejtették a vegyszerrel átitatott papírdarabjait, amelyekre a témától függően – Talbot saját közlése szerint – olykor a kis képméret és a rövid gyújtótávolságú objektív miatt csak kilenc–tíz percet kellett exponálnia. Az angol úr 1839 januárjában tartott beszámolót eredményeiről a Királyi Társaságban. Bemutatta tájképeit, valamint a lacocki épületegyüttest és azok részleteit ábrázoló képeit. (Ezek közül a későbbiekben a leghíresebbekké a toronyszoba ólomüveg-ablakait ábrázoló próbafelvételei váltak.)
Talbot feltalálta a fotós feleséget is. Nejének, Constanze Mundynak (1811–1880) már a Lago di Comónál elege lett a bonyolult és fontosnak mondott műszerekből. Így nemes egyszerűséggel és ártatlan arccal gyakran megkérdezte férjét, hogy mikor szedi már össze a ház különböző pontjaira szétszórt egérfogókat (angolul: Mouse-trap)…
Daguerre hatalmas faládáit, a daguerrotypeket Alphonse Gorux-val készíttette el, és fennen hirdette: jó eredményt kizárólag ezek használata eredményez. Ezt a kortársak és a fotótörténészek, gyűjtők egyaránt ájult lelkesedéssel fogadták el. Talbot képrögzítésre használt, jóval kisebb méretű fadobozait viszont másfél évszázadra „elintézte” Constanze megjegyzése. Utólag még szemrehányást sem tehetünk a fiatalasszonynak, hiszen 1835-ben még a „fényképezőgép” fogalom sem létezett.
Az angol úr működésének az az érdekessége, hogy miután elszigetelten, egyedül dolgozott, sok mindenre ő jött rá először. Ezek felsorolása, ismertetése ma már kötetek tucatjait tölti meg. Ezúttal arra utalnék: Niépce és Daguerre többnyire fekvő formátumú felvételeket, kompozíciókat készített, Talbot azonban sikerrel alkalmazta mind az álló, mind a fekvő, sőt a négyzetes és a szabálytalannak mondható képformátumot is. Álló hasábformájú kamerája pedig egyenes előképe az egyszerű dobozos fényképezőgépeknek (boxgépeknek).

Az egércsapda (Mousetrap)
Larry J. Schaaf szakíró többször, több helyütt publikálta azt a körbevágott, kis méretű, fákat ábrázoló negatív képet, amelyet állítása szerint Talbot 1835 nyarán készített. Az egyik adatközlés a képet 4,5×4,5 centiméteres méretűre teszi. Schaaf szerint ez a felvétel nem az üvegablak-fotóhoz használt, négyzetes formátumú és valamivel nagyobb képméretű kamerával készült, hanem egy másikkal, kisebbel.
Ezt az egércsapdát egy helyi ácsmester, Joseph Foden készítette Talbot számára, objektívül pedig egy távcső rézfoglalatos gyűjtőlencséje szolgált. A tárgy ma a Royal Photographic Socitey tulajdona. Különböző helyeken őrizték és állították ki, sokszor reprodukálták, jó néhány hasonmás készült róla. Még a világ legnagyobb fotómúzeumai, gyűjteményei: így például a GEH, a rochesteri George Eastman House is „csak” hasonmásokat őriz a különböző Talbot-kamerákból, igaz, ezeket még 1948-ban állították elő, az eredetik alapján.
Johann Willsberger az 1970-es évek végén publikált egy német nyelvű fotótechnika-történeti munkát, amelyben fotót közölt a Royal Photographic Society tulajdonában lévő kameráról. Lehet, hogy a szerző nem „találkozott” személyesen a tárggyal, csak egy diát kapott róla, mert a képaláírásban – tévesen – 6 cm magasságúnak írja le azt. (Ennek alapján nem könnyű kiszámítani a szélességet és a váz vastagságát, de azt biztosra veszem, hogy ilyen miniatűr dobozban nem képződött volna a Schaaf által megadott méretű, körbevágott, tehát eredetileg valamivel még nagyobb kép.)
Egyszerűnek vélheti a helyzetet az, aki most rávágja: vizsgáljuk meg az eredetit. Nos, Talbot kamerája 2015-ben hagyta el először a szigetországot, amikor Japánba szállították egy kiállításra. Ott a csalódást keltően kis méretű dobozkát egy túlméretezett üvegkockában helyezték el, és nem gondolom, hogy bárkinek is különösebb módja nyílt a belsejének tanulmányozására. Maradnak tehát a hasonmások. Ezek előállításához egy néhány évtizede közreadott, rajzos ábrákat közlő fotótechnika-történeti könyv viszonylag jó kiindulás jelent. Ennek ellenére az ilyen tárgyak nem túl gyakoriak; Talbot legnagyobb hazai rajongója, Horváth Győző Ferenc (1933–2007) sem birtokolt egyetlen példányt sem…

Talbot „Mousetrap”-jának hasonmása
A rendelkezésemre álló, az NSZK-ban az 1970-es években készített és a képeinken is látható hasonmás álló formátumú fahasábjának méretei: szélesség: 6,7 cm; mélység: 5,1 cm; (= 2 inch!) magasság: 8,5 cm. A dobozt kiegészítő fémrészek (pl. objektív) és a kiálló, kihúzható takarólemez miatt a teljes méret: szélesség: 7,3 cm; mélység: 7,7 cm; magasság: 10 cm. (= 4 inch!)
Az előállító – aki a tárgy másolati jellegére az előlapon felirattal utalt – pontatlanabbul dolgozott, mint Foden, és nem tudta megoldani azt, hogy a hátlap ne nyíljon ki magától (véletlenül); ezért egy kapcsot alkalmazott. Elhagyta viszont az eredeti hátlapján meglehetősen markánsan kialakított betekintő-nyílást és annak réz tartó- és takaró-elemeit. Talbot nyersanyaga ugyanis – a későbbi kimásoló-papírokhoz hasonlító módon – előhívás nélkül, az expozíció hatására érte el a kellő fedettséget, ez után következett a fixálás. A „kellő fedettség” mértékét a feltaláló a későbbi kamerákon az előlapba fúrt lyukon át egy pillanatra betekintve ellenőrizte. Exponáláskor a betekintő nyílás fényzárását – találékony módon – egy mindig kéznél lévő parafa dugó behelyezésével oldotta meg.
Az első típuson a nyílás még – akár a száz évvel későbbi tekercsfilmes kamerák „pánablakja” a hátoldalra került. Jómagam a feladathoz és a kamera egyéb részeinek egyszerűségéhez képest kissé túlkivitelezettnek tartom a betekintő-nyílás elforduló rézlapját, valamint tartóelemeinek kialakítását, és nem tartom lehetetlennek, hogy az eredetileg egyszerűbb megoldást Talbot néhány évvel később megváltoztatta.
A hasonmás belsejében egy kivehető, 4,9×7,4 cm-es mattüveg található. Feltehetnénk a kérdést: miért nem nagyobb (csak) néhány milliméterrel, akkor ugyanis pontosan 2×3 inch méretű lenne… A válasz ott keresendő, hogy Talbot távcsőalkatrész-objektívje látványosan nem rajzolt ki ekkorát. (V. ö a mattüveg méretét az amerikai szakíró által favorizált tájrészlet 4,5×4,5 cm-ével!)
Számomra kissé talányos a későbbi tekercsfilmkazettákon tízmillió számra ismétlődő takarólemez („Schieber”) szerepe Talbot-nál. Miért nem alkalmazott objektív-sapkát az exponáláskor, illetve a behelyezett nyersanyag szállításkori védelmére? Az sem egyértelmű, hogy a feltaláló tompított fényben a mattüvegre ragasztotta-e a fényérzékenyített papírdarabot, vagy a mattüveg helyére illesztett egy, a nyersanyagot tartó, vékony fa lapot.
A lefényképezendő témák egyértelműsége miatt a mattüveges beállításra nem volt minden esetben szüksége, így ez a géprész több célt is szolgálhatott. Ez ellen szólna az ilyen megoldáskor előálló élesség-különbség. Ez a viszonylag rövid gyújtótávolság, a nagy felvételi távolság (a fák esetében legalább 20 méter) és a nyersanyagul szolgáló papír vékonysága miatt azonban elhanyagolható.
A hasonmást én az előzőekben felsorolt méretek miatt viszonylag pontosnak tartom, így érdekes adat, hogy a nem teljesen kihúzható takarólemez és a mattüveg bársonykerete miatt a hasznos képméret: 4,3×5,6 cm.
Az angol úr kamerájának első magyar nyelvű ismertetésével barátomra és egykori kiadómra, Horváth Győző Ferencre is emlékezem. Az ő és felesége jóvoltából Talbot főműve német és magyar fordításban is megjelent, sőt, ez utóbbi kiadás tartalmazta és tanulmányozhatóvá tette az eredeti, angol szöveget is.
Fejér Zoltán

Felhasznált irodalom
– Egy angol és egy magyar Úr, fotótörténeti emlékkiállítás (katalógus) Katona Lajos Városi Könyvtár, Vác, 2008.
– Szilágyi Gábor: 150 év; A fotográfia története eredeti írásokban és képekben, Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1990.
– Horváth Győző Ferenc: Fotómúlt, HOGYF Editio, Budapest, 1990.
– A természet irónja W.H. Fox Talbot által, HOGYF, Budapest 1994 és 1997.
– Der Zeichenstift der Natur by H. Fox Talbot, HOGYF Editio, Budapest, 1998.
– Beamont Newhall: The Pencil of Nature, W.H. Fox Talbot, New York, 1969.
– Johann Willsberger: Alte Kameras, Harenberg Edition, Dortmund, 1979.
– R. D. Wood: The Calotype Patent Lawsuit of Talbot, v. Laroche 1854.
– H. J. P. Arnold: W. H. Fox Talbot, Pioneer of Photography and man of science, Hutchinson, London, 1977.
– Gail Buckland: Fox Talbot and the Invention of Pho– tography, Boston, 1980.
– John Ward & Sara Stevenson: Printed Light, The scientific art of W.H. Fox Talbot and David Octavius Hill with Robert Adamson, Edinburgh, 1986.
– John Hannavy: Fox Talbot, an illustrated life of Father of modern Photography, Shire Publications, Aylesbury, 1987.
– Hubertus von Ameluxen: Die Aufgehobene Zeit, Berlin, 1989.
– Anna Auer: Die vergessene Briefe und Schriften (Niépce, Daguerre und Talbot) Photographische Gesellschaft, Wien, 1987.
– Michael Gray: Fox Talbot, Motta Fotografia, Milano, 1989.
– Larry J. Schaaf: Sun Pictures, W.H. Fox Talbot’s Friends and Relations, Hans P. Kraus, New York 1999.
– Talbot’s Trees, Hans P. Kraus, New York, 1999.
– Roberts-Brownd-Gray: Specimens and Marvels, Aperture, Bradford, 2000.