HORVÁTH M JUDIT: SZEMBESÍTÉSEK 1-2.

Néhány évvel ezelőtt Horváth M. Judit bemutatott egy Privát képek című installációt. Egy különálló sötét térben felfüggesztett monitoron követték egymást a képek, a látványt Zányi Tamás zenei kompozíciója, hang- és dallamfoszlányai kísérték. A kép-hang együttes egy „történetet” mesélt el, egy betegség történetét. A főszereplő azonban nem a betegség, de nem is a beteg volt, hanem maga a test. A test, amelyről azt gondolnánk, hogy a miénk. Ha pedig a miénk, akkor mi birtokoljuk és uraljuk. Mi döntünk arról, mi történik vele, mi határozunk felőle. Itt persze föl kellene tennünk a kérdést, hogy ki ez a mi. Kinek áll hatalmában mindez? Régi vita az, hogy milyen viszonyban áll a test és az elme egymással, nevezzük bárminek is ez utóbbit, tudatnak, léleknek, szellemnek, akaratnak, egónak.
Hiába gondoljuk azonban, hogy mi vagyunk az alany (ide behelyettesíthető bármelyik előbb elhangzott főnév), amely uralkodik a test fölött. Inkább fordítva áll a helyzet. A test az, amelynek magunk ugyan szubjektumai vagyunk, de nem cselekvőként, hanem a szó másik, alávetettség értelmében. Talán bizonyos helyzetekben úgy tűnhet, mi adunk neki parancsokat, de a hatalmi viszonyok épp fordítottak. Erre két esemény ébreszthet rá minket életünk során, amelyek egyben kibillentenek a testünkhöz fűződő önelégült pozíciónkból: a betegség és az öregedés. Mindkét folyamat (állapot?) független attól, amit az előbb tudatnak, léleknek, szellemnek, akaratnak, egónak neveztem. Ez utóbbi, ha teljesen nincs is kiszolgáltatva a testnek, mégsem cselekedhet ellenében. A test teszi a dolgát, még ha nem is tud róla.
A privát képek épp arról szólt, mit tehet az ember – Horváth M. Judit – egy ilyen helyzetben. Hogyan tudja eltávolítani magától a tudat, lélek, szellem, akarat, egó résztől azt a testi tapasztalatot, amely valamiként túl van a fogalmiságon, azon, hogy szavakkal megragadható, értelmezhető legyen. Nem maga a betegség ténye vagy megnevezése, nem az orvosilag leírható folyamat, hanem az, amit az egyén átél, de nem tud fogalmi síkra hozni. Csak keresi hozzá a szavakat. Hogyan tud kívül kerülni tehát önmagán, hogy tiszta fejjel szemlélhesse testét, és abban azt, ami ő maga volna, és valamiképp értelmet adjon annak, ami zajlik benne. Hol is? A fejében, a lelkében? Lokalizálni ugyanis csak a térbeli kiterjedéssel bíró testet lehetséges. A kétségtelenül meglévő külső nyomokra figyelhet, ezek azok, amelyek megragadhatók, és amelyek segítségével tárgyiasítható a nem látható, a nem megtapasztalható, az, amivel kapcsolatban csak érzéki – nagyon is testi, még ha nem is jó – tapasztalataink lehetnek. Ami gyötör, megvisel, kifáraszt, elcsüggeszt.
A Privát képek installáció tanúsága szerint ez a szakasz akkor lezárult Horváth M. Judit életében, de a szembesülés a végesség könyörtelen, brutális tényével nem múlt, nem múlhatott el többé. A kamera segítségével felvett kívülállói, megfigyelői pozícióból a tekintete, pontosabban a kamera objektívjének a fókusza csak perspektivikusan irányult másra. A főszereplő továbbra is a test maradt. A megviselt, meggyötört test, amely felett, úgy tűnhet, sikerült visszanyerni az uralmat. Ez egy új tapasztalat, amely nem hagyott békét Horváth M. Juditnak, aki az analitikus pozíciót a test folyamatos változásának regisztrálására használja azóta is.
Eközben pedig tágult a horizont, még ha nem is ő akarta úgy, nem ő választotta azt. Az anya utolsó éveinek nyomon követése bővítette szándéka ellenére vagy attól függetlenül az értelmezés lehetséges tartományát, adott más perspektívát a testre összpontosuló megfigyelésnek. Az anya/apa–gyerek viszony talán sokkal komplexebb annál, mint gondoljuk. Nem a freudi, lélektani rendszerben, hanem pusztán testileg. Ezek az entitások – anya, apa, gyerek – talán sokkal szorosabban kötődnek egymáshoz ebben a testi értelemben, a sejtek (és gének) szintjén egészen bizonyosan.
Az a folyamat, amelynek a mindenkori gyerek akár később felnőttként tanúja, előre vetíti, megelőlegezi saját testi jövőjét. Nem szükségszerűen a tények és aktualitások szintjén, hanem a folyamat szintjén, amely megváltoztathatatlan és szükségszerű.
Horváth M. Judit a saját testéről az anyáéra fordítja a figyelmet egy ponton. Lehet, hogy ez akkor magától értetődő, hiszen önmaga helyett a másik személy lesz a fontos, de mindeközben benne is önmagát láttatja (ha nem is vesz erről tudomást). Ugyanaz a törekvés: a kilépés, a távolság megnyerése, a felülemelkedés, ahonnan rálátás nyílik, ahonnét nézve a dolog már látszólag fogalmilag is megragadható, hisz lefordításra kerül egy olyan közös kódrendszer segítségével, amely révén továbbfordítható és értelmezhető, magyarázható lesz – látszólag.
Van egy felvétel a sorozatban. Nem Horváth M. Judit készítette, de mint a korábbi esetekben, végső soron itt sem játszott szerepet, hogy ki működteti az eszközt. Tehát van ez a felvétel: a két asszony, az anya és a lánya, homlokuk összeér, arcuk egészen közel egymáshoz. Összekapcsolódnak. Nem érzelmileg, nem gondolatilag – itt, ebben a pillanatban ezek felfüggesztődnek, zárójelbe kerülnek –, és nem is valamiféle láthatatlan energiaáramlásnak köszönhetően. Hanem az eredendő (a kezdeti), a legeredendőbb módon: a testükben.
Látszólag hasonló, mégis más, és mégsem teljesen az, ami szintén a kiállítás részeként volt látható, elkülönítve, mégis egy térben, tehát topográfiailag összekapcsolva a privát képekkel. Az önképeknek az a változata, amelyet ma szelfinek neveznek.
A szelfi a köznapi szóhasználatban az okostelefon (vagy más, nem kevésbé okos készülék) segítségével kar vagy kar + bottávolságból önmagunkról készített felvételt jelenti, amelyben az arc (vagy arcok) és a környezet látszik, de mindig az előbbi a domináns, a főszereplő. Nem tudom bizonyosan, van-e egyértelmű válaszunk arra, hogy ki miért készít ilyen képeket. Sokan állítják, hogy nem is az okostelefonok használatával jelenik meg ez az önmagunkra irányuló gesztus, amelynek hátterében mindig a külső tekintet, a tőlünk függetlennek tételezett testetlen megfigyelő sejlik, akinek az objektív (egykor Bazin is megjátszotta ezt a magas labdát) szemével szeretnénk látni önmagunkat. Nem feledhetjük ugyanakkor, hogy ez a felkínálkozó megmutatkozás, önmegmutatás mindig valamiként való megmutatkozás, és egyúttal mindig önleleplező. Ezzel nem feltétlenül vagyunk mindig tisztában.
A szelfi lényege persze nem abban áll, hogy elkészül (mert ez az, ami más technikai feltételek mellett és már korábban is megtörténhetett), hanem a megosztásban, a terjesztésben, mégpedig egy személytelen módon (internet). A meghatározó különbség pedig ebben rejlik. A szelfivel épp azt a csalfa vágyat elégíthetjük ki, hogy magunkat oly módon reprezentáljuk, mintha e mögött a szándék mögött nem mi magunk, hanem egy tőlünk független, rajtunk kívül álló entitás lenne, egy olyan külső tekintet által látott kép, amely éppen akként mutatna meg minket, amiként vagyunk; az ön-félreértelmezés, az önfélrevezetés és az önámítás lehetőségét kizárva. Egyúttal pedig egyszerre, egy időben, a toposztól függetlenül, virtuálisan bárki számára hozzáférhetően.
Idézzük itt emlékezetünkbe Roland Barthes felismerését, amelyre a portréfényképész műtermében, „fotózkodás” közben jutott: ott nemcsak ő meg a fotográfus volt jelen, hanem ő, aki belépett oda, az, akinek önmagát gondolta (és akiként önmagát viszontlátni szerette volna), továbbá az, akit a fényképész látott belépni, végül pedig az, akivé ez utóbbi kívánta formálni a belépőt a rendelkezésére álló eszközei segítségével. Barthes innentől más irányba viszi a gondolatmenetét. Mi azonban, ha figyelembe vesszük – történetileg –, hogy milyen típusú portréfényképek készültek, akkor azt kell mondani, hogy a „műtermi” az, amelynél a belépő „önképe”, a miként szeretnék látszani dominál, ha nem is kizárólagosan. A portréfotózás olyan mestereinél pedig, mint Nadar, a meghatározó az ő víziójuk volt a belépőről és a fotográfiában rejlő lehetőségek kiaknázásáról (fény-árny játék, kontraszt, tónusok, mélységélesség stb.). Minden más ezek valamilyen összetételű, arányú keveréke.
A szelfi ebből a szempontból egy sajátos „műfaj” (így, idézőjelben), mert lehetőséget ad az „önkép” – legyen bármilyen végletes – teljesnek hitt kifejezésére, prezentálására, be- és felmutatására (ön-kultuszkép). Ugyanakkor kikapcsolja a kontrollmechanizmust, amit a fotográfus jelenthet szakmai ismereteivel és tapasztalatával együtt, viszont nem tud – vagy nem vesz tudomást – a technikáról és elsősorban annak korlátairól.
De mi van akkor, ha a szelfiző maga a fotográfus, aki mindezzel tisztában van? Aki így nem elsősorban csinálja, hanem inkább használja a szelfit mint eszközt? Horváth M. Judit önképeit nézve arra juthatunk, hogy számára a technika nyújtotta közvetlenség lesz igazán fontos, az, hogy bárhol, bármikor, szinte bármilyen helyzetben önmaga felé fordíthatja, hogy belenézzen, majd pedig, visszájára fordítva a folyamatot, szembenézzen – már nem az eszközzel, hanem önmagával. Szembesítés, tetemre hívás, amelynek a tétje, hogy magunkra ismerünk-e, készen állunk-e arra, hogy magunkra ismerjünk. Ez a rövidzárlat a rövid távú hatásmechanizmus, mondhatnánk. Kérdés persze, hogy a szelfivel kapcsolatban van-e értelme akárcsak közép-, pláne hosszú távú mechanizmusról gondolkozni. A szelfi a mostban, a mostnak készül: instant, késlekedés nélküli, türelmetlen, ezért követelődző is. Azonnali visszajelzést, visszaigazolást vár.
Horváth M. Judit azonban másra törekszik, mást céloz. Nem az azonnali megosztást választja, és nem is azonnali reakciókra vár. Sőt, talán egyáltalán nem is vár, hiszen, bár a képek kiállításra kerültek, így virtuálisan „mindenkihez” szólnak, ezek mégis önreflexiók. Nem igénylik mások jóváhagyását, hanem csak az ő saját, utólagos viszonyulását. Nem valamiféle kritikai szándéktól vezérelve készíti őket, hanem mintegy a pillanat lenyomataként (legeredetibb fotográfiai gesztus), akkor és ott ilyen lehettem (volna) mások szemében. Egy olyan „utókép”, amelybe mindig bele lehet kapaszkodni. Támaszték, fogódzó az időben. De nem önigazolás, és nem is a bizonyítás szándéka eredményezte őket, hanem az a vágy, hogy szemmel kísérhesse önmaga állapotait egy olyan közegben, amely ritkán ad alkalmat az elidőzésre, az átmeneti változatlanságra, az időszakos állandóságra – az önszemlélésre és ebből fakadóan az öneszmélésre.
Ezzel a változás felfüggeszthető, és azt a jóleső illúziót adja, hogy ha utólag is, de mégiscsak elgondolkodhatunk azon, ami akkor csupán egy villanásnyi volt. Walter Benjamin híres módszertani alapvetését parafrazeálva – a villámlásszerű felismerésről és a hosszan morajló dörgésről mint a felismerés lényegének megértéséről – Horváth M. Judit szelfijei a felvillanás, amelyek utólag nyitnak teret annak megértéséhez, ami akkor csak egy benyomás, egy átfutó gondolat, egy halvány érzés, sejtés volt.
A megannyi kép ugyanakkor nemcsak (vagy nem is elsősorban) a pillanatról tanúskodik, a testi jelenlét bizonyosságáról, hanem egy folyamatról, amely a változás vonásait viseli magán. És ezen a ponton fűződnek egybe a szelfik a privát képekkel.
Pfisztner Gábor