BARTHA MÁTÉ ÉS MICHAŁ GROCHOVIAK: HINTA

„Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?”
(Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani, részlet)

A Platán Galéria Hinta című kiállítása megnyitóján állunk, és a megoldó kulccsal (a kiállítási vezetővel) a kezünkben azt játsszuk, hogy megpróbáljuk kitalálni: a képaláírások nélkül, felhőszerűen installált képek közül melyiknek a szerzője Bartha Máté és melyiknek Michał Grochowiak.

Koncentrálok. Próbálok szabályszerűségeket találni, mert szeretném, ha jó lenne a tipp (ha nyernék?), és közben nem szeretnék csalni, de néha csak találgatok (a szerencsében bízom?), mert elvégre mit veszíthetek, ha a játék, mint egyfajta próba a valósághoz, a szórakozás kedvéért történik. A játék közben Pléh Csaba gondolatai jutnak eszembe, miszerint a képzőművészetben nem – elvétve, vagy inkább negatív konnotációban – használjuk a játék, a játszik szót, mintha az valami komolytalan, gyermekded dologgal lenne összefüggésben, ellentétben például a színházi vagy a zenei szakértő műbírálattal, mely szerint a színész vagy a zenész jól vagy rosszul játssza a szerepét, darabját.
A játék sajátos (lényegi) vonatkozásban áll a komolysággal. Ami „csak játék”, az nem komoly. A játék a való világ komolyságán kívül, vagy pont, hogy azon belül, de mindenképp attól elrugaszkodva folytatódik egy zárt, különálló univerzumban. A játéknak különleges világa van, sajátos célok és szabályrendszerek mentén zajlik. Magában a játékban szent komolyság rejlik, a játékost pedig maga a játék tartja játékban.1 De mindez a játszóról (a nézőről) szól.
Bartha Máté és Michał Grochowiak különös, mondhatni mágikus játékteret jelöl ki a valóság talaján. A játék terét a képek rajzolják ki, melyek banális, hétköznapi eseményekből, a mindennapi létmódból (nevezzük kis- vagy nagybetűsen, de: magából az életből) építkeznek. Bár a két fotográfus más-más országban él és alkot, és tízévnyi korkülönbségük sem elhanyagolható, ízlésük, kompozícióik, képkivágásaik és képeik esztétikája mégis oly annyira hasonlít egymáshoz, hogy valóban nehézséget jelenthet megfejteni, melyik képet ki, hol készítette. Ugyanabban a világban élünk, ugyanazokon a tájakon, városokban, utcákban járunk, ugyanolyan tárgyakat használunk mi is, mint ők, mégsem feltétlenül figyelünk fel azokra az érzékeny és sokszor tünékeny részletekre, melyeket az alkotók képként észlelnek, kiemelnek és bekereteznek a világ történéseiből.
Bartha Máté2 a kiállításon látható egyes képeivel korábban a szerény címadású „nonrelevant” (vagyis nem releváns) blogon találkozhattunk.3 A vizuális-digitális naplóban a képek szavak, címek nélkül jelennek meg váltakozó időközönként, egy-egy jelet hagyva arról, hogy az alkotó merre jár éppen a világban. S mintha tényleg nem volna releváns, mintha tulajdonképpen mindegy is lenne, hogy hol van a helyszín (Indiában, az Egyesült Államokban, Budapesten vagy a magyar vidéken), ahol megáll és jelként érzékelve a látványt, elkészíti a képet. Fittyet hány a kortárs paradigmára, miszerint nem fényképezhető az, ami önmagában szép (értsd: a szép kép, a szép dolog képe, mint a naplemente, a cseresznyevirágzás, a madarak röpte), visszaemeli azt is, ami nem lenne megengedhető, és paradox módon, épp ezáltal válik a kortárs diskurzus részévé. A szociográfusi indíttatású portrék, a talált látványok és a felépített konstrukciók fényképeinek egymás mellé rendelésével teremti meg a kontextust, teszi feszültté, elgondolkodtatóvá a sorozatot.
A lengyel művész, Michał Grochowiak4 alkotói oeuvre-jét művészettörténeti előképekre, elsősorban az avantgárd irányzatok hagyományaira alapozza, sok esetben ready madeekből építkezik. A minimalista kompozíciók, lírai képek, gyakran a természeti és ember alkotta tárgyak egymáshoz rendelése által, objet trouvé-kként működnek, s korábban nem ismert összefüggéseket tárnak elénk. Képei azt sugallják, hogy az emberi létről, a lét lényegét érintő kérdésekről egyre nehezebben lehet világosan felfogható, értelmes kijelentéseket tenni. Művei elsősorban az érzékekre hatnak, valóság feletti, szinte mágikus funkcióval ruházzák fel a háztartás eszközeit: a kanalat, a villát, a sámlikat, az asztali lámpát vagy a teniszlabdákat. Miközben a lét képtelenségét hangsúlyozza, szabad képzettársításokra hív.
Úgy tűnik tehát, mintha a két fiatal művész valóban egy folyton lengő, képzeletbeli hintában ülne, és hol fentről, hol lentről szemlélné a tájat, a tárgyat és az embereket. Mintha minden képük valaminek a határán lebegne. Ellenpontozások. A vicces és a szomorú, az álom és az álmodozás, a felszín mögött rejlő mélységek, a múlt és a jelen, az élet és az elmúlás, a dolgok eleje és vége. Mint a tenyérben tartott ebihalak. Mint a virágcserépből kifutó, szivárványos bolond rugó. Mint egy formalinban ázó karfiol. Mint egy becsomagolt autó.
Mintha az egész világot egy óriási játszótérnek tekintenék, melyből a részleteket kiragadva egy függetlenül működő, álomszerű, szürreális világot hoznának létre. Képeik a valóságtól mintegy elrugaszkodva, mégis a realitás talaján maradva, a hétköznapok világából kiemelt, nagyon is valós (mondhatni banális) elemekből építkeznek, a fotográfia realitáshoz kötődő médiumával, melyben bármely pillanat megfelelővé válhat ahhoz, hogy valaki vagy valami hirtelen ott találja magát e különös társasjáték tábláján. A játék egésze azonban mégis a komolysággal van összefüggésben, hiszen célja válaszokat találni az újra és újra felteendő kérdésre: megismerhető és bemutatható-e a világ (és benne az élet) képeken keresztül?
Gellér Judit

PLATÁN Galéria, Budapest, 2016. január 20. – február 25.
http://polinst.hu/node/10590

Jegyzetek
1 V.ö.: Hans-Georg Gadamer: A játék mint az ontológiai explikáció vezérfonala In. Igazság és módszer, Osiris Kiadó, Budapest, 2003. 133–164.o.
2 http://barthamate.com/
3 http://nonrelevant.tumblr.com/
4 http://www.michalgrochowiak.com/