STEVE McCURRY

Különleges fotográfia a Pennsylvaniai Állami Egyetem filmes szakán végzett és önmagát fotózsurnalisztaként meghatározó Steve McCurry anyaga. A friss riporteré és az időnek ellenálló fotóművészé egyszerre. Azaz, a fotók erős politikai háttér-értelmezésre ösztönöznek, de e nélkül, csak élményként, az esztétikum kategóriájában is nézhetők. Sokféle magazinban publikált az elmúlt 40 évben, de a fenti dupla funkciónak a National Geographic Magazine felelt meg a leginkább. McCurry éppen itt lett a fotográfus ikonja. Évtizedek óta borzongással és csodálattal teli „olvasója” vagyok a Nat. Geo.-nak. Helyesbítek, inkább fotóinak szomnambulja lettem. Vagy tíz éve kijózanító élményem volt az osztrák-német Daniel Kehlmann könyve, „A világ fölmérése”.1 Ebben az író a nagy felfedezésekből, a mesés gyarmatosító haszonból kimaradt Közép-Európa értelmiségének lesújtó véleményét hallatlanul szellemesen formálta meg. Alexander von Humboldt és Karl Friedrich Gauss pályájának, észjárásának ütköztetésén keresztül nevetségessé tette a rigid tudományos fölény, illetve a mohó gazdasági érdek motiválta leigázás-praxis egykori és – észrevétlen áttétellel – mai kulcsfiguráit és gondolkodását. Kehlmann kritikai olvasata óriási siker lett.
A világ egyre inkább elgondolkodik azon, hogy éppen a 19. századi alkotmányos monarchiák, a hősi felfedezésekből kinőtt, liberális berendezkedésű nagyhatalmak tudathasadásos gyarmatosítókként „termelték ki” a rasszizmust. John Stuart Mill – amúgy a nemzeti liberalizmus nagy teoretikusa, a női egyenjogúság úttörő megfogalmazója – szerint a zsarnokság, ami a fehérekkel szemben tiltott, az a barbárokkal – a hindukkal és a malájokkal – szemben megengedett.2 Érdemes megemlíteni: Mill fiatal éveiben a Kelet-India Társaság hivatalnoka volt, de terepismeretei nem ébresztették fel benne a filantrópiát. Ennyit a Nat. Geo. képein való borzongásomról.
A Nat. Geo.-csodálatom forrása viszont érzéki karakterű. Utazás: fotókkal. A National Geographic Society nonprofit, tudományos és oktatási szervezetet 1888-ban alapították Washingtonban. A folyóiratuk által támogatott (fotós)expedícióik „kutatói” nem rablott kincseket, hanem – az emberiség szemeként – a Földről, a vizekről, az égről készített képriportokat küldenek haza. Ma háborúk hírnökei is. Steve McCurry itt kezdte karrierjét a 80-as években, amikor fotóesszéivel berobbant a „szakmába”. A mi Vámbéry Árminunkhoz hasonlítható módon – a helyi népviseletet álruhaként felöltve – járta be az afgán–szovjet, a kambodzsai, majd az iraki–iráni, a közel-keleti és az öböl-háborúk frontvonalait. Megrázó fotókat készített, szénné kövült emberekről, a háború véres-könnyes következményeiről. Bátor vállalkozásaiért Robert Capa-díjjal tüntették ki. McCurry háborúban-migrációban is emberi méltóságot, szépséget közvetíteni képes fotóinak látása nem feltétlenül vált ki politikai állásfoglalást, hanem egyszerűen gyönyörűséget, művészet-befogadó élményt nyújt. Nem kommentálnám itt fotóit, képnyelve közérthető, nem kíván szavakat. Inkább megkísérlem vázlatosan körülírni a fotográfus személyét és példaértékű metódusát.
Az afganisztáni szovjet megszállás felrázta a világot. A békéért összefogás bizarr következményeként az 1984-es Los Angeles-i Olimpiáról kizárták a szovjet sportolókat – és fura szolidaritásból a szocialista országok is magukat: „olimpia alatt szünetel a háború”. Csak az egész fordítva, hidegháborúsra sikeredett. Az 1984-es év végén az egy éve elveszettnek hitt Steve McCurry átlépte az afgán határt, már Pakisztánban, egy menekülttáborban, a migránsok lányiskolájában is fotózott. Egy olyan világban, ahol a női arc látása-láttatása tabu. Végül megegyezett egy 12 éves, nagyon szép arcú lánnyal is. Erős metakommunikációt hozott létre: a lány csodálatos zöld szemeivel úgy nézett a kamerába, hogy tekintetével az egész emberiséget vádolta. A fotóval McCurry perbe hívta a civilizációt – á la Émile Zola: J’accuse...!3 Steve érzékeltetni tudja modelljeivel: jót akar. Hisznek benne, ez az adott rendkívüli helyzetekben csúcsteljesítmény, belülről fakadó adottság.
A lány arcképe 1985 elején a Nat. Geo. címlapjára került, és ma a világ legtöbbet publikált fotójának számít. Nagyobb hatású, mint pl. a „Fotózni, tűz alatt” című, afgán harcosokról készített haditudósítása (ezért szerződtette a Magnum).
Elgondolkodtató, hogy mi a titka. Nem hagyományos riport-portrékat készít; nála lefényképezni annyi, mint megismerni, megérteni, megszeretni valamit. A terepen való mozgás, a „témával” való személyes kapcsolat hozza a megértést. Látni, láttatni a szétlőtt otthonokat, az eltűnt férfiak hűlt helyét, a menekülttáborok magányos női- és gyerekközösségeinek tragédiáját: bölccsé tehet. De ahhoz, hogy a kamerával valaki „meg tudja simogatni” a diaszpóra-lét szenvedő alanyát, hogy végül az embert, és ne egy művész fotójának tárgyát lássa a magazin olvasója, ahhoz kivételes művészi képességre van szükség.
McCurry egyetemi évei a vietnami háború utáni időszakra estek, amikor a generációs élmény össztársadalmi tanulsággá vált. Londonban akkoriban jött létre egy olyan figuratív festészet, amely az absztrakt után ismét az ember képe felé fordult. Lucien Freud, Frank Auerbach, Francis Bacon, Michael Andrews, Euan Uglow, valamint a csoportjuknak a „Londoni iskola” nevet adó, egyébként magyar gyökerekkel is rendelkező, amúgy amerikai Robert B. Kitaj korszakos humanista művészetet hozott létre. Szerintem a McCurry-fotó ezzel az iskolával paralel látásmód. Vizuális művészetük közös iránya: érzékeltetni a diaszpóra-lét legkülönfélébb bugyrait, a migrációból, a kisebbségi létből, másként gondolkodásból fakadó belső emigráció, a magány, a disszidens-sors gyötrelmeit. A festő műterméhez kötve, gyakran abba zárva teszi ezt. McCurry, a fotóesszé készítője „elzarándokol a helyszínekre” és dokumentálja az otthontalanságot, az erőszak és az üldöztetés elől menekülők embertelen sorsát. A magazinok „fogyasztója” inkább az egzotikus helyeket látja; de a terepen dolgozó McCurry képes lehántani a háttér, a kulissza egyediségét, és kommunikációval, kompozícióval, erős helyi színekkel képes az általános emberit a fókuszba állítani.
Steve McCurry Philadelphiában nőtt fel. A British Commonwealth 53 tagjából több USA tagállam – köztük Pennsylvania állam is – saját jogon őrzi a brit birodalom örökségét, társadalma a gyarmatosítás „poszt mellékterméke”. Talán innen jön McCurry szociális érzékenysége. A nemzetközösség legfontosabb tagja India, ahol a fotós több hónapon át vándorolt egyetlen hátizsákkal (benne sok filmtekerccsel). Ebből a korból származik több nagyhírű fotóesszéje is, például az „India vonattal”. Itt örökítette meg a munkába járók, a csempészek, a bíbor turbános ünneplők testbeszédét, erős színekkel láttatva a felfokozott lelkiállapotokat. Egyedül az ENSZ biztonsági tanácsának állandó tagjaira nem tud hatni, akiknek hátterében országaik – véletlenül – a világ legjelentősebb fegyverexportőrei. Az afgán háború évtizedeiben 1,5 millióan meghaltak, 3 millióan elmenekültek. Az afgán lányt McCurry 20 év múltán újra megtalálta – neki mégis van sorsa, férje, gyerekei lettek.
De McCurryt nemcsak az egyénített nemzeti sorsok, hanem a kollektív hagyományok is érdeklik. Ünnepek táncai, jelmezei és szobrai. Egy Buddha-szobor szájába tett papírpénz-áldozatok fotói sokat elmondanak a fogyasztói világ közeledtéről. A szerzetesek – űrhajósképzésben is alkalmazott – meditációs függőgyakorlata talán egy olyan irányt is felvillant, ahol az információáramlás fordított irányú. India és Kína között Tibet volt az a hely, ahol anno, a nyolcvanas, kilencvenes években úgy tűnhetett, a status quo megingathatatlan. Kína nagy ugrása azóta ezt a szépséges miliőt is kikezdte.
Híres McCurry-fotóesszé a „Monszun”. Dél-Ázsiában ez az évezredeken át ismétlődő természeti jelenség a felmelegedés hatására mind gyakrabban okoz sorscsapást. Gyönyörű kép: az árral úszó öreg az ódon Pfaff varrógépét menti. Vagy ahol egy megrettent lány újra vádlón néz ránk, hiszen a házában derékig ér a békalencse. És az alvó családot lekapó fotó is, ahol a visszavonult vízből hátramaradt óriáskígyó kúszik a függőágy alatt, apokaliptikus üzenet.
A párizsi klímacsúcs idején, aznap este, amikor Ferenc pápa megnyitotta a Szentévet, McCurry – jelentős fotósokkal összefogva4 – ökológiai óriásképeket vetített a világ 50 jelentős templomára. A gyönyörű Föld képei: imák.
Szegő György

Műcsarnok, 2016. február 24.– április 3.

Jegyzetek
1 Daniel Kehlmann: A világ fölmérése (Magvető, 2007).
2 John Stuart Mill: A szabadságról. A haszonelvűség (Magyar Helikon, 1980).
3 Émile Zola: J’accuse...! (Vádolom, Levél az elnöknek, 1898).
4 McCurry mellett: Sebastião Salgado, Yoel Sartore, Yann Arthus-Bertrand.