A POSZTINDUSZTRIÁLIS TÁJ ÉS A SZUBJEKTÍV LÉT VISZONYA RISKÓ GÁSPÁR SOROZATAIBAN

Riskó Gáspárt a vizuális letisztultság és a perifériák kiüresedett, elhagyatott világa vonzza. A sorozataiban megjelenő tájak, helyszínek azonban nem csupán e területek magányos, lepusztulóban lévő világának dokumentarista szemléletű feldolgozásai, hanem egyéni látásmódjának és életének vizuális párhuzamaiként is tekinthetők.

A filmek gyerekkora óta érdekelték, a látvány fogta meg igazán, nem csoda, hogy Ausztráliában operatőrnek tanult. Tanulmányai mellett kezdett el fotózni, s később évekig dolgozott sajtófotósként. Öt éve költözött ismét haza, s identitás-kutatása kapcsán kezdett a Holtpont sorozaton dolgozni.
Ezek a 2011-től készült képek hajdanán prosperáló, de ma már elhagyatott ipari-mezőgazdasági tájakra kalauzolnak minket. Az üres gyárak vagy a mezőgazdasági területek lepusztult képe azonban nemcsak gazdasági-szociológiai jelenségként értelmezhető, hanem egy lelkiállapot kivetülésének is. A fotós egy olyan világba vezeti a nézőt, mely emberi beavatkozások, hétköznapok lenyomatait viseli magán, mégis nélkülöz minden tényleges emberi jelenlétet. Ebbe a térbe helyezkedik bele a fotós, aki hangulatának kivetüléseként tekint e részletekre: a felvételeken megjelenő jelek egy-egy belső állapot tükörképei, párhuzamai.
A dokumentarizmus és a szociofotó világa mindig vonzották Riskó Gáspárt – a tanyák miliőjében azt a nagyfokú tisztaságot és őszinteséget találta, melyeket a rohanó és zsúfolt városi életben nehezebben tudott felfedezni. Az elemekhez, primer értékekhez közeli élet vonzotta, ahol az emberek hétköznapjai egyfajta egészséges lassúság mentén telnek. Ennek a világnak az univerzális természetközelsége fogta meg, ugyanakkor nem szorult háttérbe a társadalomkritikai attitűd sem, hiszen elsősorban a modernizáció által felgyorsult társadalmi és ipari változások hatásának következtében megváltozott környezet és élet vezetett a természettel és önnön természetünkkel való kapcsolatunk elveszítéséhez. Az egykor prosperáló, majd hanyatló, végül pusztuló környezet kiüresedése nem csak természeti jelenség: a Holtpontban az elmúlás ellenére is azt a szépséget látjuk – ahogy a táj és az ember élete a helyzettől függetlenül halad tovább. A képeken Riskó világról való szemlélete is manifesztálódik: a szemléletmódjának köszönhetően a sorozat egyszerre személyes, ugyanakkor személytelen az elhagyatottság, az intenzív magány, az emberi alakok, jelenlét nélkülözése által. Az elhagyatott és kiemelt tájrészletek nemcsak egy letűnt kor mementói, hanem egy életérzés közvetítői is: a civilizáció beavatkozása által hátrahagyott emlékek, memento morik. A zöld kőzúzó gép méltóságteljes tömege vagy a homokfalba belevájó markológép lenyomata erős szimbólumként vannak jelen. A fotós felnagyít részleteket, játszik a percepcióval, a befogadással, valamint az élességgel, s újraérzékeli és érzékelteti a tájat. A nézőpont, beállítás által megváltozik a látvány, s a személytelen terek ellenére a néző mégis feloldódik a szemlélődésben. Riskót az emberiség és a környezete közötti viszony megértése foglalkoztatja, a nyomhagyás időbeli és térbeli gesztusa.
A hangulat, az atmoszféra minden képen domináns rétegként jelenik meg. Az elhagyatottság csendje lengi át a képeket, s a Holtpont sorozat szórt fényei, téli hangulata csak fokozza az amúgy is melankolikus hatást. A fotós részéről hangsúlyos az azonosulási attitűd a fényképei tárgyával. A képek függetlenítve vannak a konkrét helytől és időtől, Riskó olyan állításokként kezeli őket, melyek mindig igazak. Nem az számít, hogy mit látunk a képen, hanem az, hogy hogyan: a fokozatos leépülést sűrítik magukba a felvételek, mintegy vizuális metaforaként szolgálnak ahhoz a szomorúsághoz, melyet az emberi alakok hiánya csak felerősít. A jelenség nagy egészéből apró részleteket emel ki, mutat meg, s azt vizsgálja, milyen érzést kelt a befogadóban.
A hagyományos tájkép fogalma és vizuális megjelenése alapvetően megváltozott az elmúlt évtizedekben. Esztétikai, antropológiai, kultúrtörténeti, szociológiai értelemben egyaránt. Olyan kérdéssé vált, mely a jelenkori létezés egyik szinonimájaként tekinthető. Riskó Gáspár képein konkrét helyeken járunk, ő mégis inkább általánosít, egy életérzést közvetít, mintsem egy térség problémáját vagy jelenségét mutatja be. Környezetéhez való viszonya és kettőjük kölcsönhatása határozza meg egy közösség tudatát, ugyanakkor a fotós tudatosítja a meditatív hangulatú képeken, hogy nincsen már manipuláció nélküli természet, környezetünk a beavatkozások miatt végképp és végleg megváltozott. Riskó túlmegy a helyzet rögzítésén, de nem avatkozik be, csak kiemel, hangsúlyoz, elgondolkoztat, megmutat. Egyszerre empatikus, távolságtartó finom kritikával és érzelmes. Nem dramatizál, csak kijelent: ezentúl az elhagyatott gyárépületek és a használaton kívüli mezőgazdasági területek ugyanolyan megkerülhetetlen részei lesznek a tájnak, mint az érintetlen természet. Ugyanakkor a sorozat a természet diadaláról tanúskodik: az emberi konstrukciók – ha fájdalmasan is – lassan eltűnnek, s a természet, az elemek visszaveszik az uralmat.
Poszt-indusztriális, átmeneti tájak a Holtpont képei, egyszerre a szocialista gazdaságpolitika mementói, annak téves koncepciójára adott kritikus válaszok, valamint emlékezések egy letűnt világra. Miközben az elhagyatott, elfelejtett, használaton kívüli, egykori lehetőségek terei mindenfajta nosztalgia nélkül jelennek meg, a pusztulás, a romok már önmagukban hordozzák a modernitás kritikáját. A képeken saját múltunkat, önazonosságunkat, életünk folytonosságát láthatjuk e motívumokban. Lassú képek, lassú sorozat ez, s aki meg tud barátkozni a látvánnyal, biztonságos, otthonos térbe kerül, s átlendül a holtponton egy jobb világ felé.
A részletektől a végtelenség felé indult Riskó az Ellensúly sorozatában, amikor egyre szűkülő perspektívával fotózott vízfelületeket. A helyszín és az idő itt is semleges, azonban a képkivágásai a Holtpont szubjektív dokumentarizmusa után inkább a lírai absztrakció felé hajlanak, ahogy a látvány egyre absztraktabb jelenség formájában van megörökítve. A szürkéskék tónus és a csendes, határtalan vízfelületek látványa köti össze a képeket vizuálisan, s csak egy fa- vagy kődarab, illetve a Határvonal sorozat esetében olajfoltok, tükröződések törik meg homogenitásukat. A kék ég vízfelületeken való visszatükröződése, a látvány háborítatlansága nyugalommal tölt el bennünket, miközben a néző szeme el-eltéved, keresve a vizuális fogódzókat a képek dekódolásához. A mozdulatlan táj itt egy belső lelkivilág kivetülése, finoman lebegő nyugalom, tisztaság. Az Ellensúly sorozat képei lassan bontakoznak ki: csendes képek, az érintetlenség, zavartalanság, harmónia időtlen megtestesítői.
Eltávolodva a civilizációtól, Riskó Gáspár azt fényképezi, ami az adott hangulatát legjobban kifejezi, amivel azonosulni tud. Míg a Holtpont egy általánosabb, dokumentarista szerű keresés, a Határvonal vezet át az Ellensúlyhoz, mely inkább belső állapotok vizuális párhuzamai. A Holtponttól egyre szűkül a perspektíva: míg ott a személytelen terek által közvetített magány, elmúlás gondolatkörén volt a hangsúly, az Ellensúly képei lelkiállapotok vizuális kivetüléseiként tekinthetőek. Riskó utóbbi időben készült munkáin ez a folyamat folytatódik. Már nem megfigyelni vagy megörökíteni akar, hanem aktívan létrehozni azokat a jelenségeket, melyek lelkiállapotát közvetítik. Eközben távolodik a perfekcionista kidolgozásmódtól is, s az intuitívabb élmények közvetítése felé halad, részben megőrizve az Ellensúly vizuális absztrakcióba hajló vonalát (Szintek, Körök). A pasztellkréta-rajzra emlékeztető, expresszív színvilágú önarcképe vagy egy lekapart plakát-arcra emlékeztető felvétele vizuális játékok, a társadalmi álarcok, maszkok világa mögül szabaduló művész megnyilatkozásai.
Tekinthetünk-e ezekre a sorozatokra vagy képekre minden prekoncepció nélkül? Mennyire befolyásolja a befogadás aktusát saját szubjektív szűrőnk, amely a világban való tájékozódásunk segítésére is hivatott? Mi az, amit a fotós láttat velünk, s mit látunk bele mi ezekbe a képekbe?
A Holtpont, Ellensúly és Határvonal sorozatok felvételein a táj a lélekállapotok metaforájaként jelenik meg, s olyan irányba indította az alkotót, ahol nem elégszik meg a világban megtalált párhuzamokkal, hanem saját vizuális nyelvének a megteremtése a cél.
Somosi Rita