Tímár Péter: Könyvespolc 2016/1.
A múlt szabadsága – válogatás Alföldi Róbert fotógyűjteményéből
291 oldal körülbelül 400 képpel,25,5×32 cm
ARTneo, 2016., ISBN 978-963-88529-9-1
Alföldi Róbert gyűjteményével és az abból válogatott kiállítással a későbbiekben remélhetően bővebben foglalkozhatunk majd, de – pár megjegyzés erejéig – ennek a könyvnek itt is feltétlenül helye van.
Mindenek előtt visszautalnék előző számunk ugyanezen rovatában a kortárs magyar fotográfia kapcsán meg nem írt tanulmányokról, el nem készített könyvekről írt rosszkedvű mondataimra. Alföldi Róbert a gyűjteményéről szólva ugyanis soha nem mulasztja el megemlíteni, hogy számára a gyűjtésre inspiráló, döntő lökést Szilágyi Sándornak a magyar fotóművészet neoavantgárd tendenciáiról írott, 2007-ben megjelent könyve jelentette. Szilágyi könyvén múlott tehát, hogy a kortárs fotográfia mellé Alföldi Róbert elszegődött, és ennek a művészeti ágnak az egyik, talán a legjelentősebb – de mindenképpen a legszenvedélyesebb, legelhivatottabb – magyarországi gyűjtője lett. Így épülnek tehát egymásra a dolgok: az első könyv előre persze nem kiszámíthatóan, de mégis remélhetően olyan következményeket: megerősítést, energia-visszacsatolást adott a magyar fotográfiának, amiknek a hatását nehezen lehetne túlbecsülni.
Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy a megírt, kiadott vagy megírandó, kiadandó tanulmányok egytől egyig szükségképpen a szellem csúcsát, a mindent helyére tevő igazságot kellene, hogy képviseljék – Isten őrizz, az a szerzőknek elviselhetetlen teher, és talán erejüket meghaladó feladat lenne. Elegendő, ha őszinte véleményt, vitaanyagot, ugródeszkát adnak. Vagyis: inspiráló szellemi közeget.
A másik dolog, ami a könyvet lapozva eszembe jutott, az a képekből áradó, a kifejezést illető (és az egész világlátásra is értendő) gátlástalan szuverenitás, szabadság. Mi sem volt számunkra akkor természetesebb, mégis jó okkal hozakodom most elő vele. Az az alkotói mentalitás elég rendesen nekifeszült a 3T-vel jelzett szellemi komfortnak, és megint mondom, mi sem volt akkor számunkra természetesebb. Éppen emiatt nem is érdemes ezt, pláne mai, (ellen)aktuálpolitikai felhangokkal körüllihegni. A könyv egyik tanulmányának szerzője írja: „Az említett korszakban kétféle művésztípus szokott volt efféle fotóműalkotásokat létrehozni. Egyfelől olyan fotográfusok, akik szembehelyezkedtek a korabeli »művészi fotográfiával«: a hivatalos, állami Magyar Fotóművészek Szövetsége által hirdetett és elvárt fotográfiai gyakorlattal, melyben szétválaszthatatlanul összekeveredett az amatőr mozgalmi fotó, az alkalmazott fotográfia (főleg a sajtó- és reklámfotó) és a fotódokumentarizmus praxisa és esztétikája. A képzőművészetekhez közelítő, experimentális fotófelfogás mindig is idegen volt a Szövetség alapvetően amatőr, konzervatív beállítottságú tagsága és vezetői számára.” Mint minden marhaságban, ebben az idézett három mondatban is vannak féligazságok, de: (az alapvetően képzőművészeti oldalról jövőket most hagyjuk, nekik nyilván nem sok dolguk volt a Magyar Fotóművészek Szövetségével) az „efféle fotóműalkotásokat létrehozó”, és a gyűjteményben szépen reprezentált fotográfusok többsége, például Kerekes, Szerencsés, Balla, Stalter, Jokesz, szépen végigjártuk a Fiatal Művészek Klubja, Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója, Magyar Fotóművészek Szövetsége utat – a Szövetség nem egy tagjának, sőt kulcsvezetőjének tiszteletet érdemlő bábáskodása mellett. Mások talán lekésték az FMK-t, mert annak szerepe a fotósok számára a Stúdió létrejöttével, meg egyéb okból is idővel erősen csökkent, de az ő útjuk is általában a Stúdión és a Szövetségen keresztül vezetett. És akkor még nem említettem az Alföldi-gyűjteményben és a könyvben is szereplő dr. Szász Jánost, aki valóban, a saját önmeghatározása szerint is „mozgalmár, konzervatív amatőr” volt, és akit a művei a halála után kiemeltek ebből a skatulyából, és mint modern fotográfust segítettek hazai és nemzetközi sikerekhez.
Alföldi Róbert gyűjteményének és ennek a könyvnek a küldetése nem az, hogy (mások rovására) megmutassa az egyedül jót, hanem hogy hozzátegye az összhangzathoz azt, ami eddig fájóan hiányzott onnan, és emiatt az az összhangzat eddig nagyon hamisan szólt. Számunkra, akiknek ez az életét, az életünk egy nagyon fontos részét érinti, ez öröm és elégtétel – mint mikor az ember a gyerekét végre boldogulni látja.
Benkő Imre: Horizon (panoráma fotóesszé 1997–2015)
188 oldal 160 képpel, 28,5×24,5 cm
Magyar Fotóművészek Szövetsége, 2015., ISBN 978-615-80045-4-1
A technika önmagában nem művészeti kategória, mégis ezzel kell kezdenem, hátha valaki nem tudja: a Horizon egy kisfilmes panoráma-fényképezőgép abból a fajtából, amelyik a kép készítése közben elforgatja az objektívjét: körbenéz, hogy többet lásson. Hogy ebből nagy katyvasz ne legyen, a képet az elforduló objektívvel átellenes oldalon körívben vezetett filmre egy keskeny, az objektívvel szinkronban közvetlenül a film előtt elfutó résen keresztül vetíti. A Horizon történetesen szovjet gyártmány, emiatt megfizethetőbb volt, de éppen olyan használható, mint a proccosabb változatok. Talán nem mellékes, hogy a számítógép alaposan megváltoztatta a panorámakészítés lehetőségeit, mégis ez a terület, amit a könyv képei képviselnek, gyakorlatilag csak így, hagyományosan, filmmel művelhető; fázisfotókból, szoftverrel összerakva viszont nem. E helyütt tehát a film használata nem nosztalgia, egyszerű gesztus, hanem szükségszerűség.
Még mindig a technikánál maradva, önmagában már a keskeny, elnyúló „panoráma” formátum is, az objektív elfordulásából eredő nézőpont-elfordulás következménye pedig (a képen egyenesek meggörbülése, görbék kiegyenesedése) különösen karakteres látvány, ami egyszerre előny és veszedelmes csapda is. Ami ennyire karakteres, az elnyomhat minden más képi hatást, és végül üressé, unalmassá tehet mindent, ha rossz esetben minden kép ugyanarról, magáról a technikáról szól.
Benkő Imre persze ügyesebb annál, hogy ebbe a csapdába beleessen. Tudatosan kerüli azokat a helyzeteket, tereket-formákat, ahol az elforgó objektív jellegzetes torzításai igazán megmutatkozhatnának. Jogos persze a kérdés: ha dicsérendő eredmény, hogy végül szinte letagadhatjuk, milyen eszközt használtunk, akkor miért az egész cirkusz? Azért, mert a végeredmény így egy nem tolakodó, mégis igen különös látvány: nem egyszerűen nagy a látószög (ami önmagában is jó lehetőségeket ad a kép szereplői és a környezet együttes ábrázolásához), hanem a nézőnek fokozottan megadja a közelség, a személyes jelenlét élményét. Erre törekedni nagyon fontos, és bátran állíthatjuk, hogy Benkőnek ez az alkotói alapállása. Persze ez minden riporternél elvárás, de a megvalósítás nem egyszerű, és alaposan szét is húzza a mezőnyt, keveseket engedve a legjobbak közé.
Fontos, hogy egy fotóesszé képei között erős koherencia legyen. A könyv címe azt sugallja, hogy mintha itt a koherenciát jelentős részben az eszköz, a technika teremtené meg. Ez veszélyes dolog, mert mégiscsak egy külsőségről, formáról beszélünk. A valóság szerencsére kedvezőbb: Benkő Imre ezeket a képeket tizennyolc év során fotografálta, volt tehát miből válogatnia, megkeresni az egymással tartalmilag, hangulatilag is megférő, egymást kiegészítő, összetartozó képeket. Mégis, talán egy kis kacsintás ez a marketing felé, mert bár lehet ez iskolai tananyag vagy doktori disszertáció tárgya, a mű szempontjából másodlagos a fényérzékeny anyag összetétele, az objektív MTF-ábrája, a gép formátuma éppúgy, mint hogy egy képet szájjal vagy lábbal festettek-e, vagy mással, mint ahogyan azt egyszer Auguste Renoir mérgében szókimondóan nevesítette egy, a technikáját firtató kérdésen felmérgesedve.
Benkő Imre szép lassan utolérhetetlenné vált a kortársak számára. Nem egyszer emlegettem már a Renzulli-féle tehetségmodellt: a három kritérium közül kettővel, a kiváló képességgel és a kreativitással sokakat megáldott a véletlen, és mégsem lett belőlük semmi. A feladat iránti elkötelezettség az a vízválasztó, ami az egyébként reménybelieket a tartós siker felé vezeti. Egy-egy napot nézve nem olyan nagy a különbség, alig négy-öt óra a lustábbak lemaradása. Tíz, húsz év alatt ezek a napi öt órák a kortársak jelentős részéhez képest több életnyi előnyt jelentenek Benkő Imre számára. Könyveinek sora lassan egy külön polcot megtölt, és ezek között is érdekes csemege, jó vétel a Horizon.
Széman Richárd: Képes híradás Budapest pereméről (Kertvárosi helytörténeti füzetek 39. szám)
212 oldal 231 képpel, 16,5×23,4 cm
Corvin Művelődési Ház, 2015., ISBN 978-615-80321-0-0
Az már közhely, hogy az egész Föld is kicsi, de az ember számára jó esetben mégis a családja és a szűkebb lakókörnyezete, meg persze a munkahelye, ha ez az előzőtől különbözik, a leginkább meghatározó. Ezért is olyan tragikus, ha a családdal baj van, és ezért olyan disszonáns a „helyi” dolgoktól való elidegenedés, elidegenítés. Konkrétan nem vágyom a szomszéddal közösen szalonnát sütni, miután annak idején, az építkezésemkor „én nem vagyok irigy, de ekkora ház az túl nagy!” felkiáltással feljelentett, de én nem is erről, hanem az „önkormányzat” reakciójáról beszélek. Boldogan rohantak a feljelentésre, és láthatóan kedvüket szegte, hogy a házam se nem magasabb, se nem szélesebb a lepecsételtnél. Ez a majdénmóresretanítalak hozzáállás alaposan betesz az otthon vagyok feelingnek, ami pedig fontos volna több okból is. Rögtön mindjárt a polgári öntudat, aminek ebből az otthon vagyok-ból kellene sarjadnia, és aminek az előnyeit olyan vágyakozva tudjuk nézni ott, ahol az megvan.
Az olyan könyveknek, mint ez a Képes híradás is, a szűkebb lakókörnyezet, meg a családi életnek a kevésbé intimebb, mondjuk a kerítésen keresztül is látható része a témája. A képeken felsejlő idilli világra némileg árnyékot vet, hogy közben (más könyveknek témát adva) az egész Világ és Magyarország is süllyedt lefelé, mint kutyaszar a hóban, de ez csak látszólagos ellentmondás. Legutóbb éppen mostanában zajlik annak a sugallása, hogy az előző korszak maga volt a földi siralomház, és abban jól érezni magát az embernek legalábbis jellemtelenség, árulás vagy amnézia, a szenvedések utólagos, nosztalgikus megszépítése. Pedig az ember már csak olyan, hogy még a nagy szörnyűségek közepette is igényli, és próbálja is megteremteni a kicsi harmóniát, ami az utca végéig, de ha addig nem lehet, legalább a kerítésen belül, és ha a lehetőségek azt sem engedik, legalább a lakószobáig, az ágyig, végső soron egy kevésbé vizes zokniig, spárgával megkötött cipőig terjed. A képek szereplői nem kényszerültek idáig, vagy ami sanszosabb, hogy nem a fenét, csak annak a fényképi dokumentálása elmaradt: a lényeg, hogy a lapokon egy olyan Világ bontakozik ki, amely néhol talán kicsit kisszerű, de amely akár még elvágyódásunk tárgya is lehet, a mátyásföldi Jalcs Ferenc Fűszer, Csemege és Borkereskedése a bolt előtt pózoló személyzettel plusz néhány járókelővel, de még inkább Mészáros Ilával, a szentmihályi Mészáros József mosodásnak a HÉV-bérletéről mosolygó, gyönyörű lányával. E legutóbbi a legkevésbé sem túlzó állítás, de a képeken a maga módján egyébként mindenki szép: nyugodt, mosolygós az arca, nemes a tartása, ahogyan ez szinte törvényszerű a régi képeken. Aki kitalálta, nem is gondolta, hogy mennyire jól jellemzi a lélek inflációját a mai okmányirodák fényképezési módszere és minősége. A harmincas, negyvenes években még a személyi meg a bérletigazolvány-képek is jellemábrázoló fotográfiai remekek voltak, tisztes tudású kismesterek keze munkái. És az eredményhez hozzátették a magukét a modellek is, akik testileg-lelkileg összeszedték magukat az expozíció pillanatára, szembenéztek az idővel, mintha megsejtették volna, hogy az a kép jóval az eredeti rendeltetése lejárta után is fennmarad, és Széman Richárd megtalálja majd és könyvet szerkeszt belőle, hirdetve a már rég elhaltak néha talán helyi érdekű, de akkor is egyértelmű tökéletességét.
Tomsics Emőke: Budapest Atlantisza – A pesti Belváros átalakulása a 19. század végén
294 oldal 234 képpel, 23,5×27,5 cm
Városháza Kiadó, 2016., ISBN 978-963-9669-34-5
Az előző helytörténethez képest ez egy nagyságrendnyi ugrás, és – gondoljunk a hasonló háromszögekre – a befogott nagyobb mezőhöz távolabbi nézőpont is adódik. Innen Mészáros Ila arca már csak kivehetetlen apró folt, bár ez sem egyértelmű veszteség, hiszen fantáziánk így akadálytalanul képzelheti az összes többi kivehetetlen arcot is hozzá hasonló szépségnek. Ami viszont biztos előny: a távolabbi nézőpontnak hála, feltűnnek a nagyobb, átfogó összefüggések.
Egy város hihetetlenül bonyolult, élő organizmus, amin ezer apró és nagyobb dolog hagy nyomot, néha szinte észrevétlen lassúsággal, máskor nagyobb lépésekkel, de tisztelettel és értőn, megint máskor türelmetlenül, dölyfösen vagy éppen ostoba értelmetlenséggel. Már maga az építészet is – például a magas bekerülési költségek okán – sajátos módon követi és tükrözi a mindenkori társadalmi-gazdasági állapotokat, és fokozottan áll ez a várostervezésre, amit a gazdasági hatalom mellett még külön a politikai hatalmi tényezők érdekei és vágyai is befolyásolnak. Uralkodó hajlamú embereket, politikusokat és építészeket is gyakran elfogott a tenni akarás, hogy „tökéletes” várost alkossanak, vagy egy meglévő város szövetét átalakítsák, néha bármi áron. Mindez persze a városlakók bőrére megy, pedig a gátlástalan nagyravágyás, vagy olykor csak kapzsi spekuláció gyakran hoz élhetetlen, megnyomorító eredményt. Ugyanakkor ez az ellenkezőjére is igaz, mert az irányítás, beavatkozás nélküli spontán városfejlődés sem jó megoldás, sőt: a város magát fojtja meg, ha valami világos elme a dolgokat időnként, akár kényszerrel is, jó irányba nem tereli.
Budapestnek, vagyis az ezen a helyen eredetileg kialakult, majd eggyé lett három városnak gyönyörű adottságai és sajátos, bár nyilván nem egyedülálló fejlődéstörténete van. A város ugyanis úgy fejlődött, hogy közben rendre felülírta önmagát, szinte nyom nélkül eltüntetve az előző állapotokat. Ez bizonyos fokig természetes is, de ehhez a mértékhez a jellegzetes magyar mentalitás is kellett: az össznemzeti múltba révedezés dacára a múlt kézzel fogható dolgainak itt nemigen volt igazi becsülete. Erre (a könyv időbeni és térbeli tematikáját a közérthetőség kedvéért önkényesen kitágítva, de azért Budapesten maradva) a Tabán sorsa csak egyetlen példa, és kisebb léptékű felesleges rombolásokat is készülés nélkül sorolni tud szinte bárki. De ha még nagyobb lépték kell, hasonlítsuk össze Róma, Párizs második világháborús sorsát Budapestével. Akár ez utóbbi is lehetett volna nyílt város, és hogy nem véletlenül nem lett az, arra 1956 a bizonyíték.
Tomsics Emőke érdekfeszítően izgalmas és gyönyörű képekkel teli könyve a pesti Belváros fejlődéstörténetének egy olyan korszakát tárja elénk, amely már a mába is elvezet. Jelentős épületek már állnak, de jó részük még a maitól nagyon különböző házak között. Fontos tisztázni, hogy ez nem nosztalgia-album, mint amilyenek sorát a Budapest Anno… 1981-ben megnyitotta. Azoknál önmagában talán az érdekesség bemutatása a cél – nem mintha az lebecsülendő lenne, sőt: azok a könyvek is felbecsülhetetlen szolgálatokat tettek a személyes és kollektív identitásunk alakításában. Ez a kötet viszont, amellett, hogy a szemnek és a kíváncsiságnak szintén felettébb a kedvére van, szövege pedig a laikusokkal is olvastatja magát, de precíz, alapos és módszeres is. Mintha a város fejlődéséről készített time lapse mozit látnánk, tűnnek el régi és nőnek ki új házak, míg párhuzamosan a magyarázat betekintést ad a történésekbe és a társadalmi környezetbe is, ami a változás kereteit, mozgatórugóit adta, és mikéntjét meghatározta. De ne valami általános mesére gondoljunk, hanem itt is pontos kutatómunka bőséges, konkrét ismeretanyagot adó eredményére. Budapest (és most a város legszebb arcára gondoljunk) a mai viszonyok alapján elképzelhetetlenül művelt, nemes lelkű, koncepciózus és tehetséges emberek kezének és szellemének nyomát is őrzi. Nem volt könnyű dolguk, beszédesek a könyv főbb fejezetcímei: Káosz és rend, Közérdek és magánérdek kötélhúzása, A városszépítéstől az általános városrendezésig.
Budapest persze nem egyedül állt az ipari és társadalmi változások által a 19. század végén feltett urbanizációs kérdések előtt, hanem egy volt a nekilóduló európai metropolisok sorában. A kisebb és nagyobb léptékeket illetően is volt honnan példákat venni, és szerencsére építészek és várospolitikusok is akadtak, akik mindezt a helyi adottságokkal (földrajziakkal és anyagiakkal egyaránt) összhangba hozták. Ne feledjük, az ország még a boldog békeidőket éli, még nem vesztesek vagyunk, európai státuszunk mellett nem szerepel a kelet- fosztóképző.
Összességében a Budapest Atlantisza annyira szép és olvasmányos mű, hogy idő kell, míg rájön az ember, micsoda hatalmas tudományos munka van a vállalkozás mögött. Aki csak képeskönyvként használja, az sem csalódik benne, de a rengeteg fotó nem csupán a maga szépségét hozza, hanem mindazt a kimeríthetetlen mélységű információtömeget is, ami a fényképnek olyannyira sajátja. Ez utóbbi, vagyis hogy tudományos munka (örvendetes módon) ennyire a fotográfiát használja forrásul ahelyett, hogy csak az illusztrálás szerepét bízná rá, sajnos még messze van a mindennapi felfogástól.
Tímár Péter
