A CAPA-ANYAG RÉTEGEI*

1. A nyilvánosság rétegei: könyvek, albumok, bemutatók

Robert Capa négy földrész huszonhárom országában fényképezett. A tudósításai képes magazinokban és könyvekben jelentek meg, egyik-másik dokumentumfilmekben is feltűnt, a halála után pedig számos fotóalbum és kiállítási katalógus jelent meg róla világszerte. A több mint hetvenezer negatívból álló életmű egyes fényképei ikonná váltak, nem utolsósorban épp Capa testvére és életrajzírója által, az 1990-es években válogatott Mestersorozat (Master Selection) jóvoltából.
Az életmű történeti feldolgozása azonban még éppen csak megkezdődött!
Fontos lépést tett a hagyatékot gondozó International Center of Photography a Richard Whelan kutatásain alapuló This is War! Robert Capa at Work címmel Itáliában is bemutatott kiállítással és a hozzá kapcsolódó katalógussal,1 majd pedig a mexikói bőrönd új anyagának nyilvánossá tételével.2
A franciaországi anyag szisztematikus és dokumentált vizsgálatát a BNF 2004-es katalógusának szerzői, illetve Bernard Lebrun és Michel Lefebvre végezték el.3 Kisebb tanulmányok vizsgálják a hatalmas fotóanyag történeti-dokumentatív értékeit. Lassanként megszületik a korszak sajtófotózásának és képes magazinjainak története, megjelennek a szereplők visszaemlékezései, de Capa munkásságának egyes fejezeteiről még kevés az olyan módszeres, áttekintő történeti tanulmány, amely nem csupán a (megjelent) fotográfiákon alapul, hanem az egyéb, írott és vizuális dokumentumok egybevetésén, és figyelembe veszi az egykorú történeti forrásokat is, adott esetben él az oral history kritikai módszereivel.
Azt gondolhatnánk, hogy annyi minden megjelent már Capáról, hogy talán már nem is lehet újat mondani. Ez azonban nem így van!
A legendássá vált fotográfus kiváló mesélő is volt; saját történetei és a róla szóló históriák meg-megjelennek a könyvek, cikkek, tanulmányok oldalain. A visszaemlékezések azonban mindig annak a pillanatnak a szülöttei, amelyben elmondják vagy leírják őket. Nem mindegy, kinek és éppen hol mesél az emlékező, hiszen mindig eszerint változnak a történetek hangsúlyai. Capa személyét illetően pedig a fikció és a valóság sokszor szinte szétválaszthatatlanul mosódik egybe. Nekünk azonban, történészek lévén, konkrét kérdéseket kell megfogalmaznunk a világhírű fotóriporter munkássága kapcsán is.4 Így például vizsgálnunk kell Capa kapcsolatrendszerét, helyét az emigránsok közt, a – gyakran – magyar származású fotográfusok, kiadók, szerkesztők körét, amelyhez maga is tartozott.5
A fotográfus születésének 100. évfordulójához közeledve, a Magyar Nemzeti Múzeum Robert Capa/A Játékos című kiállítása megnyitására készülve, mindenekelőtt tehát történeti kontextusba kívántuk helyezni e vitathatatlanul fontos egyéni teljesítményt. A 2013-ban indított CAPA100 programsorozatunk keretében pedig mindenképpen tágítani szerettük volna azt a kört is, amelyben kutatásaink eredményeit megoszthatjuk. Ezért éltünk azzal a lehetőséggel, hogy az olaszországi magyar kulturális év keretében a Mestersorozat III. itáliai képeit Rómában és Firenzében is bemutassuk. Azért javasoltuk ezt a kiállítást, mert úgy gondoltuk, hogy az elmúlt évek olaszországi Capa-kiállításai vagy az életmű egészét tekintették bemutatandónak, vagy pedig nem az itáliai problémákra koncentráltak.6 Tudomásunk szerint csak 2004-ben, az olasz főváros felszabadításának 60. évfordulós programjai között szereplő kiállításon jelentek meg nagyobb számban olaszországi képek a Contrasto és a Magnum Photos közös, s csupán egy hónapig nyitva tartó tárlatán a Sala Santa Rita kulturális központban.7
Saját kiállításunkra készülve tettük fel az alábbi kérdéseket, amelyekre nem találtunk válaszokat: vajon hány felvételt készített Capa az itáliai hadjárat alatt, mi jelent meg a korabeli magazinokban, elsősorban a LIFE-ban, amelynek tudósítójaként a szövetséges haderő mellett dolgozott olasz földön? Mit írt ezekről a hónapokról, ezekről a képekről? Kíváncsiak voltunk arra is, hogy ezek a felvételek hogyan aránylanak az életművet nyilvánvalóan legjobban ismerő testvér, Cornell Capa és az életrajzíró Richard Whelan által válogatott – majd három példányban nagyított – Mestersorozat képanyagához, amelyek egyike 2009-ben a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára nemzetközi gyűjteményébe került.
Ahogyan Friedmann Endre életének magyarországi korszakával nekünk, magyar kutatóknak kell alaposabban foglalkoznunk, úgy gondoljuk, hogy az újabb, például az olaszországi működésével kapcsolatos információk keresése nem a mi feladatunk lesz. Az itáliai képeket bemutató kiállítás és a kapcsolódó katalógus közlésével mi csak a kezdő lépéseket tehettük meg.8 Azonban még az így felszínre hozott adatok is sokatmondóak, s úgy véljük, talán másokat is ösztönöznek arra, hogy a magyar származású fotográfus olaszországi képeivel, azok történetével, kontextusba helyezésével tovább foglalkozzanak. Ezt a feltárást idővel el kell végezni, az eredményeket egyáltalán nem fogják elhomályosítani sem az olaszországi partraszállást övező hadtörténészi viták, sem pedig Robert Capa megismételhetetlen normandiai képei: a vizsgálat során megmutatkoznak majd a fotós munkájának mélyebb rétegei.

2. A második réteg: archívumok
Capa negatívjait, kontaktfüzeteit, leveleit és feljegyzéseit az ICP őrzi. A riporter Olaszországban készült negatívjainak kontaktmásolataiból 2013 tavaszán valamivel több, mint 1000 képkockát sikerült áttekinteni. Ezek láttán nem csupán a Mestersorozat egy-egy olasz felvételének környezete, kontextusa bomlik ki szemünk előtt, de a kontaktokat kísérő angol nyelvű gépiratok is beszélni kezdenek.
A kontaktok szerint a felhasznált negatívok között volt Panchromatic, Safety Film, Super XX, Eastman Panchromatic és Dupont Nitrate, Eastman Kodak Safety Film is; 6×6-os és kisfilmes felvételek egyaránt, a riporter ugyanis egyszerre több formátumban is fényképezett.
Capa egy-egy riport közben több kamerát is használt – Olaszországban Contaxot és Rolleiflexet –, s mindig alaposan körbefotózott egy-egy témát. A sok képkockát látva nagyon is úgy tűnik föl, hogy nem bízott semmit a véletlenre. A képek zöme tűéles, elenyésző azok száma, amelyek fényt kaptak vagy alulexponáltak.
A kontaktokat rejtő füzet szerint az első nagy riportjának Jump to Sicily a címe, majd következik a North Africa Fighting, Entry into Tunis, North African Troop General Catroux and Giraud, Lardner Story of North Africa (from Collier’s), és így tovább, szép sorjában. Az olaszországi fotókon feltűnnek a Chiunzi-hágó, Radicosa és San Pietro helyszínei, több tekercsnyi anyagon láthatunk amerikai, kanadai, algériai katonákat, de sebesült helyieket is. A katonáknak általában a nevét is feljegyezte, azt is megjelölve, hová valósi az illető. Egy régi ház belsejében feltűnik például „John Walkmeister a kaliforniai Sacramentóból”, amint egy nyugalmasabb pillanatban borotválkozik, s közben két társa vigyorogva szemléli az ablakon át.
A Liri-völgy több fotón is látható; ezek egymás mellett úgy hatnak, mint egy különös panorámakép darabjai. A tájkép azonban nem túl gyakori a felvételek közt. Sokkal többször látunk menetelő, sebesülteket ellátó katonákat, olykor egészen közelről tiszteket, például Alfonse Juin, Omar Bradley vagy Theodore Roosevelt tábornokot is. Emellett egy, az első világháborúban már megjelent képtípust is lelünk a sok között; Capa is fényképezett bajtársa sírjánál merengő katonát.
Néha maga a fotográfus is megjelenik a felvételeken; van, hogy csak árnyéka lóg a képbe,10 van, hogy őt magát fogja be a kamera.11 Ilyenkor nem mindig eldönthető, hogy kölcsönadta-e a gépet vagy önkioldóval fotózott. A riporter gépelt feljegyzései közt a LIFE szerkesztőjének címzett sorokból kiderül például, hogy egy ízben a jegyzetfüzete elázott, s ezért „majdnem lehetetlenség kihámozni [mi van benne]. Majdnem biztos, hogy ezek a filmek az első Contax-film ismétlései – írja.12 A szerkesztőnek írt szövegek informatívak, magyarázzák a munkakörülményeket, ugyanakkor itt is megízlelhetjük a riporter öniróniáját: „Az utolsó négy Contax-film ismét igazolni fogja azt a régi igazságot, hogy a legveszélyesebb helyzetekben csináljuk a legkevésbé izgalmas képeket. A gyalogsági támadás a sötétben zajlott, és amikor kivilágosodott, le kellett feküdnöm és összehúznom magam, akár a többiek. Ennek ellenére háromszor is súrolt a lövedék, ami ugyan nem tett kárt a ruhámban, de az ijedtségem megért egy Bíborszivet.”13
Capa olaszországi ténykedéséről egészen másféle nyomokat rejt a londoni Hulton Archívum. Az itt fennmaradt press printek közül olasz tárgyú a Benedetto Croce-riport 4 db 6×6-os felvétele, az Associated Press Photo bélyegzőjével a verzóján. A képeken a kertben sétáló filozófust láthatjuk, a verzó szerint Herb Matthews, Tom Theanor, illetve Croce felesége és Sylvia Croce társaságában. Az egyik verzón ugyancsak olvasható az AP hosszú képaláírása ezzel a címmel: Brit különítmény megmenti Olaszország legnagyobb élő antifasisztáját. A kontaktok alapján tudjuk, hogy Capa több tekercsnyi filmet használt a riporthoz.14 Kisfilmes géppel is fotózta a filozófust a könyvtárban vagy a kertben, lányával, tudósítóktól körülvéve vagy egyedül. Azonban e sok képkocka közül csupán négy került tovább az AP-hoz. De vajon miért épp ez a négy? Ki választotta ki őket? Ezekre a kérdésekre nem tudjuk a választ, azt azonban tudjuk, hogy a most említett londoniakon kívül Capa press printjei közül bizonyosan lappang még jó néhány különféle ügynökségi, szerkesztőségi archívumokban, esetleg magánszemélyeknél. Ezek sorsának, terjesztésének, felhasználásának ismerete további fontos részletekkel egészítheti ki a fotók befogadásának történetét.15

3. A harmadik réteg: hírlapok és magazinok
Robert Capa Kissé elmosódva című, regényes visszaemlékezéséből úgy tudjuk, hogy a neves amerikai képes magazin, a Collier’s londoni irodájában közölték vele, hogy bár észak-afrikai képei kiválóak, mégis visszarendelik New Yorkba, s így megszűnik a haditudósítói minősítése. Ez Capa számára egyet jelentett volna azzal, hogy eltávolodik Európától, s hogy esetleg nem is hagyhatja el újra az Egyesült Államokat. Ne feledjük: magyar állampolgár volt (egy, az USA-val akkor éppen ellenséges országé!), s a háborús helyzetben bármi megtörténhetett. A történet lényege, hogy tulajdonképpen kapcsolati hálójának köszönhetően érkezett vissza Észak-Afrikába, Tunéziába, majd onnan már a szövetségesekkel, amerikai katonákkal Szicíliába. Ez volt az első partraszállása. Már Szicíliában kapta meg a LIFE akkreditációjáról szóló értesítést.
A LIFE archívuma szerint 1943. július 15-én kelt a szerződése az Államok legnagyobb példányszámú és legolvasottabb politikai képes magazinjával, amely biztosította számára, hogy – a lehető legkevesebb megkötéssel – a Szövetségesek csapataihoz csatlakozhasson.16 A Collier’s-szerződés július 19-én ért véget.17 Az általunk vizsgált időszak (1943. július – 1944. február) nagy részében Robert Capa tehát a LIFE akkreditált haditudósítója volt, ám a magazin egyetlen akkori számában sem tartották számon mint belső, saját fotográfust. Minden valószínűség szerint úgynevezett freelance fotós volt, akit szerződésének egyedi szabályai kötöttek a kiküldő, akkreditáló újsághoz. A megjelent tudósításokban mindig a LIFE fényképészeként szerepel, de a kolofónban egyszer sem bukkan fel a neve a magazin fényképészeinek nevei között. Barátja, George Rodger, későbbi Magnum-alapító társa, ugyanekkor az amerikai lap nevesített, a stáb tagjai között is felsorolt munkatársa. Mivel magyarázható ez? Capa a könyvében azt írta, hogy a LIFE szerkesztőséggel korántsem volt felhőtlen a viszonya; kétszer kapott figyelmeztetést, és egyszer ott is hagyta a magazint. A történéseknek bizonyára van mélyebb és pontosabb magyarázata, amit a LIFE Archívum, magánlevelezések, visszaemlékezések vizsgálatával lehet majd feltárni. Különösen érdekes, hogy a nagy LIFE-kiállítás kiváló katalógusa nem tett például különbséget Robert Capa és George Rodger között; úgy látszik, a szerződés formája nem befolyásolta azt, hogy mennyire tekintették, tekintik – különösen utólag – hozzájuk tartozónak a fotográfust, noha magában a magazinban mindig is „csak” a kiküldött saját tudósítóként közölték a képeit, s nem jelölték a stáb tagjaként.18
Vizsgálataink szerint több mint háromszáz Capa-képet publikáltak a különféle újságok ebben az időszakban. 1943 júliusában és augusztusának első felében, amikor Capa már Szicíliában tartózkodott, öt tudósítása jelent meg a Collier’s-ben és az angol Illustrated Magazine-ban. Ezekben a szicíliai invázió sivatagi előkészítéséről tudósított, köztük színes felvételeken is, a casablancai hadianyag felhalmozásról, illetve az utolsó cikkben a tunéziai német és olasz hadifogolytábort mutatta be.19
Első nagy és kiemelt tudósítása a LIFE-ban Palermo átadásáról szólt, hat oldalon, itt külön az újság belső kolofónjában megjelent az ő portréja is. Az ebben a számban közölt húsz felvételből a Mestersorozat is tartalmaz öt képet.20 Azt azonban nem tudjuk, a magazin szövegeinek írásakor a lapszerkesztők mennyire vették figyelembe Capa saját képaláírásait.
Az elsőt további kilenc nagyobb cikk követte a LIFE-ban. A magazin sokszor egész oldalon közölt Capa-képeket, s ezek némelyike a Mestersorozatban is megtalálható. Például a Troina városkáért – pontosabban a Palermo–Messina út – ellenőrzéséért vívott keserves, a lakosságot is igen megviselő harcokról közölt riportja 1943. augusztus 30-án jelent meg a 26–33. oldalon, összesen 33 képpel, amiből 8 a Mestersorozatban is megtalálható.21
Az ICP-ben őrzött többi anyagból kiderült, hogy Capa számos portrét is készített. A LIFE kiváló történeteket közölt a szövetséges és a német katonákról, ezek illusztrálására több portré megjelent a magazin hasábjain, s néhány kép megtalálható a Mestersorozatban is. Capa csoportképekben, egyéni portrékon mutatta be a küzdő csapatok tagjait a magazin olvasóinak, s a képeken a katonák mellett a menekülő civilek is sokszor megjelentek. Ezek a fotók hitelesek, mutatják az emberi arcokat, de sohasem felejthető el a történészi vizsgálatok során, hogy minden kép és minden képhez fűzött szöveg, bizonyos értelemben a propaganda eszköze volt ezeken az oldalakon, és Capa sem semleges fotósként dolgozott.
Az egyik legterjedelmesebb riport, az 1944. január 31-i lapszámban megjelent It’s a tought war („Könyörtelen háború”) című, különösen említésre méltó, ekkor jelent meg másodszor a kolofonban a fotósról ismertetés. A bevezető szöveget a szerkesztők jegyezték. Az itt közölt Capa-képek szembesítették az amerikaiakat a szövetségesek, főképp az amerikaiak veszteségeivel, az itáliai háború halottaival és sebesültjeivel. Az arcokat természetesen nem mutató felvételek a földön nyugvó fiatalembereket olyan empátiával ábrázolják, hogy azok ma is megérintik a magazin oldalait lapozgatókat. Kihunyt fiatal életek a sárban Cassino körül, a Liri-völgyben; katonák, akikről azt írták a szerkesztői előszóban, hogy gyakran éhesek és fáznak, alig haladnak előre, csak egyre jobban elsüllyednek a sárban. S a számok, amikkel lassanként szembesültek az amerikai polgárok! Amíg a szicíliai invázió embervesztesége nem érte el a húszezret, addig itt egyetlen hét alatt majdnem háromezer halott és több mint 12 ezer sebesült, több ezer eltűnt katona volt a szomorú mérleg. A szövetségesek ekkor már négy hónapja próbálták áttörni a Gusztáv-vonalat, s hamarosan súlyos harcok folytak a német védelmi rendszer megkerülésére végrehajtott, immár harmadik, új partraszállás hadivonalán, Anziónál, ahová természetesen Capa is elment.
A LIFE több mint ezer fotográfiát közölt ezekben a hónapokban Itáliáról. Olyan ismert fotósoktól, mint például Margaret Bourke-White vagy Bob Landry. Nemcsak háborús riportok, hanem országismertető, tájékoztató felvételek tucatjai is megjelentek. Bemutatták a királyi családot, Badoglio marsallt és a közelmúlt változatos eseményeit; voltak felvételek Hitler és Mussolini találkozásairól, a Duce melletti egyik legfontosabb tüntetésről, és a lap valamiféle ízelítőt is kínált az országról. Nyilvánvaló, hogy egy magas példányszámú képes magazin, bármennyire is törekszik az objektivitásra, bizonyos módon mégiscsak a propaganda eszköze, és az ellenség megtévesztését is szolgálja. Számos cikk közölt olyan információkat, hogy a második front a Balkánon nyílik meg, jelezte, hogy mennyi hadianyag érkezik Itáliába stb. A tudósításokat nyilvánvalóan nemcsak a katonai cenzorok befolyásolták, hanem a fotósok, szerzők, szerkesztők öncenzúrája is.22 Azonban az megállapítható, hogy bár a LIFE nem adott magyarázatot arra, miért nem tudnak gyorsabban haladni a szövetségesek Itáliában, Capa képein keresztül is kertelés nélkül tájékoztatott a megrekedt hadműveletekről, a katonák helyzetéről és a körülményekről.
A magazin az aktuális szám tartalomjegyzéke alatt minden alkalommal megadta az egyes oldalakon közölt fényképek származását. A képek nagyrészt innen egyértelműen azonosíthatók. Azonban ez nincs mindig így. Bizonytalanná válunk akkor, ha például az 1943. november 22-i lapszámot nézzük. A tartalomjegyzék alatt Robert Capa neve szerepel a Benedetto Crocét ábrázoló fotográfiák készítőjeként.23 A kapcsolódó cikk szövege azonban egyértelműen George Rodgert nevezi meg mint fotóst.
Mint említettük, az ICP-ben egész sorozat Croce-felvétel kontaktja található, a londoni Hulton archívum néhány press printet őriz, és a Mestersorozat is tartalmaz egy kifejező portrét a filozófusról. Capán és Rodgeren kívül persze mások is fényképezték őt, több riport is készült róla ekkor. Minthogy nem volt lehetőségünk minden képet együtt áttekinteni, nem tudjuk eldönteni, kinek a Croce-felvételeit közölte a LIFE. Valószínűleg mind Capa, mind Rodger képeiből is válogattak. Érdekes tanulmány lenne látogatásuk körülményeinek feltárása, a képek szétválogatása fotográfusok szerint a meglévő negatívok alapján és persze a publikációk azonosítása is – mi a magunk részéről erre nem vállalkozhattunk.
Az említett riportokon kívül Capának egy-egy képe külön is megjelent, például a Fort Schusternek nevezett tanyaépületről tudósító fotó Will Lang cikkének a kíséretében.24 Bizonyos az is, hogy több más helyen névtelenül is megjelentek a fényképei. Érdemes megemlíteni, hogyan reagáltak a LIFE olvasói a közölt fotókra. Egy érdekes olvasói levél a hozzá csatolt képpel együtt azt mondja, Robert Capa felvétele Keyes tábornokról őt Leonardo da Vinci Harcosára emlékeztette. Egy másik olvasó a nápolyi postahivatal tragédiájának hírét olvasván felhívta a figyelmet arra, hogy az épület az olasz építészet nagy teljesítménye volt az 1930-as években.25
Ha az adott időszakon és a LIFE magazinon túl tekintünk, azt látjuk, hogy miután Capa visszatért Nagy-Britanniába, egészen a franciaországi invázióig, az angol Illustrated Magazine közölt tőle nagyobb képes riportokat; több mint száz felvétele jelent meg a lapban. Az április elsején napvilágot látott szám 25 fotója az anziói partraszállásról különleges anyag, teljes egészében Capa munkájáról van szó, hiszen a szöveget és valószínűleg a képaláírásokat is ő jegyezte.26
Az 1944. május 13-i számban az Invasion – will it be like this? („Invázió – olyan lesz, mint ez?”) című összeállítás megpróbálta felbecsülni a már küszöbön álló partraszállás körülményeit, az olaszországi invázió idején készült 33 kép megjelentetésével. A D-napot megelőzően a történelem legnagyobb partraszállásait Itáliában hajtották végre. Capa képei a népszerű magazinban a britek számára könnyen elképzelhető valóságot kínáltak. Amint azt akkoriban az angolok ironikusan mondták, otthonaik éppen csurig voltak a katonai egységek és felszerelések koncentrációja miatt. A képek egyikén nevető olasz hadifoglyokat is látunk. Egyértelmű különbség van a LIFE-ban és másutt addig megjelent német és olasz katonákról közölt képek, illetve az itt publikáltak között. A kontaktfüzet ugyancsak erősíti ezt a benyomást. Miért nevetnek az olasz hadifoglyok ezeken a fotókon, és a lapok szerkesztői miért választották ezeket a felvételeket közlésre? Ennek a megfejtése, amennyire még lehetséges, részben a következő „rétegben-hagymahéjban” kereshető.27

4. A negyedik réteg: visszaemlékezések
Mivel Capa olaszországi anyaga mindmáig nem került reflektorfénybe, egyes információk visszavonhatatlanul elvesztek, hiszen a szemtanúk halottak.
Különös kivétel egy Radicosából származó és Rómában élő férfi, aki nagy valószínűség szerint azonosította a nagyapját, Domenico Matteót az egyik fényképen. A Mestersorozat valójában két felvételt is tartalmaz róla, alighanem közeli viszonyba kerülhetett Capával, minthogy ő maga is fényképészként dolgozott a vidéken, és németül is beszélt. Unokája szerint Matteo soha nem viselte a fotókon látható hegyi népviseletet, valószínűleg csak a készülő fénykép kedvéért öltötte magára. A nagyapa nem sokkal ezután meghalt, mert aknára lépett, még az unokája születése előtt. Neki már – az éjjeliszekrényének egyik fiókjából elővéve az Illustrated Magazine számát, benne a Domenicóról készült képpel – a nagyanyja mesélte el a történetet.28
A Troinában 2015 nyarán megrendezett kiállítás kapcsán többekkel kapcsolatba kerültünk, akiknek nagyszülei a képeken szerepelnek, illetve megnéztük azokat a helyeket, ahol Capa is dolgozhatott. A Troina főterén, a Chiesa Madre előtt olasz hadifoglyokat ábrázoló fénykép kapcsán egy akkori szemtanú emlékezete azt őrizte meg, hogy a fotográfus megkérte az olasz katonákat, hogy mosolyogjanak. Tehát itt is, ebben az esetben is felmerült, hogy némiképpen beleavatkozott a fotós a képbe, kissé megrendezte azt. Úgy véljük, hogy ez képei igazságán, azon, hogy művészi érzékenységgel megáldva belesűrítette képeibe a lényeget arról, amit látott, megélt, átélt, mit sem változtat.29
Ma már persze nincs sok esély ilyesféle történetek nyomára bukkanni. Fájdalmas belegondolni, mennyi információ veszett el immár végérvényesen.
Zárszó

Bár írásunkban Capa második világháborúban készült itáliai haditudósításaival, azok különféle rétegeivel, a közölt és a publikálatlan anyagainak viszonyával foglalkoztunk, hozzá kell tennünk, hogy a riporter békeidőben is járt az országban. Fényképezte például a még Nápolyban, 1943-ban megismert John Huston filmrendező itáliai forgatását is; a Beat the Devil színészeiről készített felvételeit a Picture Post 1953. augusztusi számaiban közölte. E forgatások képeinek, miként az olasz partraszállás teljes kép- és jegyzetanyagának feltárása is, még elvégzendő feladat.
Mi csak azt reméljük, sikerült felhívnunk a figyelmet arra, hogy – mint a hagymahéjak – a megmaradt Capa-anyag rétegei is együtt adják ki az egészet. Capa életművének valódi kutatása, amely nemcsak történetek ismétlésén alapul, hanem forrásokra, kritikai elemzésekre, adatokra támaszkodik, még éppen csak elkezdődött.
Cs. Lengyel Beatrix–Fisli Éva

*Írásunk a Robert Capa in Italia című kiállítási katalógusban olasz és angol nyelven megjelent tanulmányunk magyar – kissé módosított – változata. Az eredeti szöveg könyvészeti adatai: Sfogliare la cipolla: strati di ricerca su materiale Capa/Peeling the Onion: Layers of the Capa Oeuvre. In: Beatrix Lengyel (ed.): Robert Capa in Italia. Fratelli Alinari–Hungarian National Museum, Florence 2013, 14–25. A kötetet 2014-ben változatlan formában még egyszer megjelentettük, jelenleg a 3. változatlan kiadásról tárgyalunk. A továbbiakban: RC in Italia.
Olaszországi kiállításunk 2013 őszén mutatkozott be nagy sikerrel először Rómában a Museo di Roma frissen felújított termeiben, majd 2014-ben Firenzében a Museo della Fotografia Fratelli Alinariban, Genovában a Palazzo Ducale-ban, 2015-ben Milánóban a Spazio Oberdanban és Troinában a Torre Capitaniaban, ahol az egykori véres csatát elszenvedők leszármazottai is megtekinthették. 2016-ban először Galleria d'Arte Moderna e Contemporanea, San Gimignano-ban mutatkozik be a kiállítás, majd várhatóan Ravenna és Trieszt következik.

Jegyzetek
1 Richard Whelan: This is War! Robert Capa at Work, ICP/Steidl New York – Göttingen, 2007.
2 Cynthia Young (ed) The Mexican Suitcase, ICP/Steidl, New York, 2010.
3 Capa connu et inconnu, Bibliothe`que Nationale de France, Paris, 2004; Bernard Lebrun–Michel Lefebvre: Robert Capa. Traces d’une légende, La Martinie`re, Párizs, 2012.
4 Már feltettük és igyekeztünk megválaszolni azt a kérdést például, hogy hol született Robert Capa. A közvélekedéssel ellentétben a magyar anyakönyvi kivonat bejegyzése szerint ugyanis Friedman Endre (sic!) nem a Városház utca 10.-ben, hanem az egykori Bálvány utca 16.-ban született. Lásd Lengyel Beatrix–Fisli Éva: Hol született Robert Capa? Budapest, 2013/10. 18–21.
5 André Kertész és Robert Capa kapcsolatáról lásd Fisli Éva: Egy kapcsolat verzójára, André Kertész és Robert Capa, Fotóművészet, 2013/3. 86–89.
6 2009: Milánó – Questa e` la guerra, Robert Capa al lavoro, az ICP fent említett kiállítása, a háborús fotográfusról. Negatívok, vintázsok, eredeti pozitívok, dokumentumok és új nagyítások kiállítása. Kísérő kiállítás a Gerda Taro életművét bemutató, őt újra felfedező kiállítás volt. 2012: Verona – Scavi Scaligeri, 2013: Torino – Palazzo Reale, Magnum Photos kiállítás, 98 fekete-fehér képpel a teljes életműről átfogó anyag, a képek új nagyítások voltak.
7 Robert Capa: La campagna d’Italia 1943–1944 címmel. Amennyire tudjuk, ez a kiállítás sem állította párhuzamba a hagyaték itáliai anyagát, s az időszakban megjelent nagy tudósításokat, nem mutatott be a képeken kívül semmilyen más történeti anyagot. Fontos megjegyeznünk, hogy Robert Capa Rómáig már nem érkezett el. Anziónál még partra szállt a szövetséges csapatokat követve, de rövidesen Londonba távozott, felkészülendő élete nagy eseményére, amit semmiképpen sem kívánt elmulasztani: a második front megnyitására Normandiában.
8 Dolgunkat mindenképpen nehezítette, hogy Magyarországon sok forrás nem érhető el, nincsenek meg hiánytalanul az egyes külföldi képes magazinok, amelyekre szükségünk lett volna, így részben az internet adta lehetőségekre kellett támaszkodnunk, részben be kellett érnünk egy rövid kutatási lehetőséggel az ICP New York-i archívumában. Hálásak vagyunk Cynthia Young, Tama O’Brien és Claartje Van Dijk (ICP) valamint Fülemüle Ágnes, (New York-i Balassi Intézet) és Csorba László (Magyar Nemzeti Múzeum) segítségéért, az Országgyűlési Könyvtár munkatársai szívességeiért.
9 A kontakt verzóján érdekes megjegyzést találunk a kamera használatáról: “Contax 2 duplicates previous shots on Rollei but I used long lens here” – azaz: a Contax 2 megismétli a Rollei korábbi felvételeit de itt teleobjektívot használtam.” és “both of my Contaxes are, I’am afraid, out of focus, and those closeups taken with telly lens are probably fuzzy. I discovered this just now and will have the repaired as soon as possible.” Vagyis: „Attól tartok, mindkét Contaxom életlen, és a telével készített közelik valószínűleg zavarosak.” Olasz kontaktok, 44-2-11 ICP archívuma. F.É. ford. Találtunk utalást a Contax használatára a Life-riport felvételei közt is, egy hat képből álló sorozat képaláírásában: Az égből egy német vadászbombázó nehezedik az anziói öböl fölé, mely korábban hajókat támadott. Olajos fekete füstcsíkot húz maga után. E képek a repülőt a találat után mutatják, amíg eltűnik a tengerben. A képet a Life fotósa, Robert Capa készítette Contaxszal.” (“Down from the sky over the harbor of Anzio plummets a German fighter-bomber which had attacked shipping. Behind is a trail of oily black smoke. This series pf pictures showing plane from moment just after it hit until it disappears in sea. Was made by Life photographer Robert Capa with a Contax.” Allied Beachheads, Life, 1944. február 2-i szám. 30–31.o. F. É. ford.)
10 A 44/2-es riport két képén, láthatóvá válik a fotós árnyéka, amint a feje fölé tett kamerával fényképezi az algériai katonákat valahol Monte Cassino környékén. L. ICP archívum, publikált: RC in Italia 14. p.
11 Az egyik képen például Capa megölel egy lányt Nápolyban. Olasz kontaktok, 43-1-27, ICP archívum, publikált: RC in Italia 16. p.
12 L. „...almost impossible to decipher. I’m quite sure that these films are duplications of the first Contax film.”Olasz kontaktok, 44-3-14, ICP archívuma.
13 “The four last Contax films will prove again the old truths that in the most dangerous situations you get the least excting pictures. The infantry attack itself was done in darkness and when light came I had to lie down and make myself small like everybody else. Even so, I was three times slightly hit by sent shrapnel which didn’t penetrate my clothes but frightened me enough for a Purple Heart.” F. É. ford. Olasz kontaktok, French American Troops on Fifth Army Front, Story 44-3, ICP archívuma. A Bíborszív [The Purple Heart Medal] amerikai kitüntetés, amelyet az USA fegyveres erői azon tagjainak ítélnek oda, akik a háború során csatában, ellenséges fegyvertől sebesültek meg.
14 Lásd pl. 1943 5-10, illetve 43-10-2. Az angol képaláírás eredetije: British commandos rescue Italy’s greatest living antifascist.
15 Kollégáink, Jalsovszky Katalin és Tomsics Emőke az MNM nemzetközi gyűjteményében is azonosítottak három Capa press printet, melyek egykori hírlapok archívumaiból kerültek hozzánk. 2009-ben pedig 47 másik press printtel együtt megvásároltunk az ICP-től a Nemzeti Múzeum számára egy olyat is, mely Észak-Afrikában készült és olasz hadifoglyokat ábrázol, publikált RC in Italia, 22.p.
16 Említi A. Kershaw: Robert Capa: Vita, amori e guerre del piu grande fotoreporter del ventesimo secolo, Rizzoli, Milan, 2002. 126. A szerző ugyanakkor nem közli a szerződés szövegét, amelyet máshol sem találtunk meg a kézirat készítése során.
17 Kershaw, 124.
18 Robert Capa. Kissé elmosódva, Park Kiadó, Budapest, 68. J. Loengard et al., Life. I grandi fotografi, Contrasto, Roma, 2013.
19 Collier’s, 1943.július 17., Illustrated Magazines, 1943. július 15., Illustrated Magazines 1943. július 31., Illustrated Magazines 1943. augusztus 7, Illustrated Magazines 1943. augusztus [az internetes forrásban nem tudtuk a pontos dátumot megtalálni], összesen 57 felvétellel. A folyóiratokat részben a MNM Történeti Fényképtára fotótörténeti adattárában, részben az Országgyűlési Könyvtárban lapoztuk át, de használtunk online forrásokat is. Némelyik információnk azért nem teljes, mert nem volt hozzáférésünk az eredeti dokumentumokhoz. Mindenképpen és minden esetben szükségesnek látjuk e források eredetijének tanulmányozását, a megjelent képek összesítését.
20 Life, 1943. augusztus 23: The Surrender of Palermo. Három hasonló felvétel egy kicsit előbb vagy később készülhetett ugyanott, szinte ugyanabból a beállításból, illetve egy fotó részlete csak az egyik Mestersorozat-beli képnek. Capa két felvételt kissé korábban vagy később, de ugyanott készített.
21 LIFE, 1943. augusztus 30. Salvatore Barbirotto ajándéka. Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár Fotótörténeti Adattár.
22 John Steinbeck részletesen írt erről. J. Steinbeck, Volt egyszer egy háború. Haditudósítások, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1961.
23 Capa tudomásunk szerint kétszer járt a szigeten; egyszer a Croce-riport kedvéért, egyszer pedig a 30. születésnapját ünnepelve.
24 W. Lang: The story of Fort Shuster, Life, 1943. október 25. 17.
25 Levél a szerkesztőségnek, Life, 1943. szeptember 12. és november 21.
26 Illustrated, 1944. április 1. www.sligty-out-of-focus.com/robert_capa_illustrated:
anzio.html. / Utolsó letöltés: 2013. szeptember 10.
27 Capa kontakfüzetének egyik bejegyzése szerint a tuniszi bevonuláskor készült fotóin: “Italian prisoners seem to be very happy. They are playing the guitar and singing on the road to prisoner camp.” Azaz ,,Az olasz hadifoglyok nagyon vidámnak tűnnek. Gitároznak és énekelnek a hadifogolytábor felé menet.” Robert Capa 43–21. roll 4. Később szintén fotózott olasz hadifoglyokat, akik felemelt kézzel mosolyogva vonultak felé. Olasz kontaktok, 43-7-3, ICP Archívuma.
28 Köszönet Luigi Matteonak. L. Matteo, Robert Capa és az 1944. januári találkozása Domenico Matteóval Radicosában. http:www.dalvolturnaocassino.it/asp/doc.asp?
id=296. Utolsó letöltés: 2013. október 10.
29 Salvatore Barbirotto közlése (2015. július), aki interjút készített a téren egykor jelen levő Salvatore Misurával (†).