BESZÉLGETÉS EIFERT JÁNOS FOTÓMŰVÉSSZEL
A fotografálás nem a pillanat művészete
Közel húsz éve, lapunk 1996/5–6. számában, a magyarországi alkotóműhelyeket bemutató workshop-összeállításunkban közöltünk egy Eifert János-interjút, amiből megismerhettük a fotóművészi pálya legfontosabb történéseit. Most az azóta eltelt időszakról beszélgettünk.
– A legutóbbi időben nemcsak Nyugat-Európában és a tengerentúlon, hanem Üzbegisztánban, Horvátországban, Szlovéniában, Macedóniában, Koszovóban, Romániában és Bulgáriában nyíltak kiállításaid. Ennyire fontosnak tartod a keleti irányt?
– Szellemi és földrajzi értelemben minden „irány” fontos, hiszen egy-egy kiállításra, előadásra, workshopra szóló felkérés az utazást, azaz a megismerést, felfedezést, az ösztönös kíváncsiságom territóriumát is jelenti. „Az utazás önmagamra ismerés… Azt keresem magamban és a világban, azokat a mintákat, amelyekhez tapasztalataimat mérhetem”, írja Esterházy Péter a Hahn-Hahn grófnő pillantásában.
Mindebből következik, hogy ha tehetem, nemcsak a kiállítás-rendezés és a megnyitó idejére utazom el az adott országba, hanem megpróbálok hosszabb időt eltölteni, hogy fényképezhessek. Erre általában lehetőségem is nyílik, a konzulátusok vagy a helyi fotóklubok, szövetségek szoktak segíteni. Eddig negyven országban fényképeztem, és folytatni akarom a sort.
2008-ban Kanada volt a „célország”, ahol több mint fél évet töltöttem. „Teltházas” előadásaim és workshopjaim voltak, a képeimet is szépen vásárolták. Ezért tehettem meg, hogy tolmácsom és munkatársam közreműködésével utazásokat tervezzek. Előbb Mexikó: a Yucatán-félsziget, Playa del Carmen, Xcaret, Ek Balam, Valladolid… Viccesnek tűnik, de taxival jártuk az őserdőt, a maja civilizáció jeleit, az ősök üzenetét keresve. Majd New Orleans következett, ahol a jazz világát fényképeztem. Közben egy „ugrás” Svájcba, ahol a genfi Espace MaTToM Galerie d’Art fogadta a kiállításomat. Genfből haza Budapestre, hogy összeszedjem a következő kiállításom anyagát; India, méghozzá Kalkutta, az Academy of Fine Arts, North Gallery következett. Jó sajtóm volt, hiszen a The Times of India, a The Telegraph, a The Asian Age angol nyelvű napilapok, amelyek többmilliós példányszámban jelennek meg, szép terjedelemben foglalkoztak a kiállításommal, még a címlapra is föltettek. Ezek hozták a következő meghívásokat. Üzbegisztán következett, majd a Balkán: Macedónia, Koszovó, Románia és Bulgária. 2009-ben és 2013-ban a Szófiai Magyar Kulturális Intézet mutatta be a Képnovellák, illetve az Ars Poetica c. kiállításaimat, amiket más városokban, Plovdivban, Plevenben, Sumenben és Slivenben is láthatott a bolgár közönség. Előadásokat tartottam az Új Bolgár Egyetemen, a Bolgár Fotóakadémia meghívására. Alkalmam nyílt arra, hogy a művészeket megismerjem, és rájöttem, hogy a magas színvonalú, kortárs fotográfia nem csak Nyugaton létezik. Ugyanezt tapasztaltam Romániában is, ahol szintén volt lehetőségem tájékozódni: 2016 januárjában, a Bukaresti Magyar Intézet kiállítótermeiben mutatták be a képanyagomat, önálló tárlataim sorában a kétszáztizenharmadikat. Örültem a nagy érdeklődésnek, meg a sok fiatalnak, és leginkább annak, hogy belekóstolhattam az ottani művészeti közéletbe.
– Kínába szintén meghívásnak eleget téve utazhattál ki?
– Tóth István, a nagyváradi Tavirózsa Fotóklub elnöke, a 2000-es évek elején meghívott a galériájába kiállítani. Egyébként Nagyváradon ugyanúgy ismerték például Kerekes Gábor vagy Benkő Imre munkásságát, mint itthon, és Tóth István nagyon tájékozott, jó nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező galerista. 2002-ben ennek az ismeretségemnek köszönhetően járhattam először Kínában, Henan tartományban, ahol nyolcszáz, a világ legkülönfélébb országaiból érkezett fotográfussal együtt szakmai programokon vehettem részt, alkalmam nyílt az ismerkedésre, elvittek bennünket fényképezni a turisztikai szempontból kiemelt fontosságú helyekre. Ennek az utazásnak pedig azt köszönhettem, hogy a Kínai Fotószövetség a 2008-as pekingi olimpia előtt, sok más külföldi fotóssal együtt, engem is meghívott és kétszer három héten keresztül vendégül látott, alkalmat nyújtva arra, hogy a képeinken a messziről jött emberek szemével mutassuk be az országot, és a szervezők az elkészült munkáinkkal is fokozzák a világ érdeklődését az olimpia iránt.
Meglepetésként ért a kínai fotográfia magas színvonala, Pekingben volt egy hatalmas kultúrpalota, amelyben akkor kizárólag fényképkiállításokat mutattak be, és engem magával ragadott a kínai fotós életművek változatossága és a kifejezőeszközök gazdagsága, ha nem tudtam volna, hogy hol vagyok, azt is hihettem volna, hogy európaiak és amerikaiak munkáit látom, annyira frissek és izgalmasak voltak a kiállított anyagok. Az ausztrál, indiai, norvég, olasz stb. kollégáimmal is közeli barátságok szövődtek, az én magyaros, tanárkodó mentalitásomnak köszönhetően, mert a közös fényképezések alkalmával mindig voltak észrevételeim, tanácsaim, hogyan lehetne egy-egy apró változtatással még jobbá tenniük a képeket, ezeket megfogadták, és végül már tanár úrnak szólítottak, terveztük is, hogy majd Magyarországon folytatjuk a képbírálat-képszerkesztés órákat.
Nagy élményt jelentett a Hszincsiang tartománybeli utazásunk, Marco Polo nyomdokain haladtunk, az északi és a déli Selyemutat jártuk végig, észak felől a Himalája hegyláncai, dél felől a Takla-Makán sivatag, majd az Ujgur Terület és a Tarim-medence érintésével. Tizenötezer kilométert utaztunk repülőn, majd tízezret autóbuszon, természetesen gyalogosan is óriási távokat tettünk meg.
– Mi inspirált a leginkább? Hogy olyan helyeken jársz, amilyenek Európában nem léteznek?
– Mindig a kíváncsiság hajt, kíváncsi vagyok arra, hogy a népek, az emberek hogyan élnek. Hogyan gondolkodnak, milyen a kultúrájuk, milyen hasonlóságok vannak közöttünk? Ez a kínai út volt életem egyik legnagyobb élménye, soha nem kerülhettem annyira közel emberekhez, mint ebben a nyugat-kínai tartományban. Annak ellenére, hogy nehezen kommunikáltunk egymással, az ujgurok mindig kiszúrták, hogy magyar vagyok, ilyenkor rögtön mondták, hogy rokon népek vagyunk, és kérdezték, hogy megtaláltuk-e Attila sírját. Rögtön be tudtam kapcsolódni a táncukba, otthonosan mozogtam közöttük, nem voltak kétségeim az ételeik milyenségével kapcsolatban, biztonságban éreztem magam.
Az olimpia idején Kínában kiadott, turistacsalogató prospektusok és brosúrák képanyagát jórészt a mi munkáinkból merítették, ez a szerződésünkbe is bele volt írva. Az ott eltöltött kétszer három hét során nem voltak különösebb megkötések, és azt sem írták elő, hogy mit fényképezzünk. Egy alkalommal a karezeket mutatták meg, a világ egyik csodája, ez a földfelszín alatti vízgyűjtők és csatornák hálózata, amely a Himalája olvadó havából összegyűlő, lezúduló víztömeget szállítja a gravitáció segítségével, tehát szivattyúk nélkül, több ezer kilométernyi távolságokra. Azon a vidéken ott alakult ki élet, ott jöttek létre városok, ahová ez a víz eljutott. Ezt a csatornarendszert a VII. században hozták létre, és jó példa arra, mennyire hiányosak a más népek történelméről, kultúrájáról való ismereteink. Ugyanilyen ősi, évezredes, ugyanakkor pofonegyszerű módszer a homokgyógyítás: a Takla-Makán sivatagban vannak olyan 200–300 méter magas dombok, amelyek a szél hatására folyamatosan mozognak, vándorolnak; az autóbusz ablakából az egyik ilyen dombon apró pontokat vettem észre, közelebb menve lehetett felismerni, hogy a 45 fokos, forró homokba beásott, különböző megbetegedésektől, főként reumától, de akár komolyabb szervi bajoktól is szenvedő emberek, akik között fehér köpenyes orvosok és ápolók járkálnak, a füzeteikbe jegyzetelve.
– Mindent megengedtek lefényképezni?
– Egyetlen alkalommal fordult elő, hogy egy rettenetes szegénységben élő faluhoz érve azt mondták, hogy nincs idő a fényképezésre, a buszban lévő üzemanyag is fogyóban van, sietnünk kell tovább. De olyan összetartó volt a csapatunk, hogy egy emberként azt mondtuk, ha nem fényképezhetünk, akkor nem veszünk részt a további programokban, hazamegyünk. A szervezők megijedtek, elkezdtek telefonálni, és bár akkor muszáj volt továbbindulnunk, legközelebb már ők szóltak, amikor egy hasonló faluhoz értünk. Ebben az engedékenységben az is közrejátszott, hogy sikerült nekik elmagyaráznunk, hogy mi nem a nyomorukban akarunk vájkálni, nem akarunk Kína szegényebbik arcán szörnyülködni. Jó pontnak számított a szemükben az is, hogy amikor elvittek bennünket munkásnegyedekbe és tanyákra, azt ettük, amit a helyiek, és nem azt, amit a protokoll szervezett a számunkra.
– Magyarországról miért csak egyedül te utaztál Kínába?
– A meghívásom úgy szólt, hogy Magyarországról más kollégákat is szívesen látnak. Kevés idő maradt a szervezésre, ezért azonnal szóltam kollégáimnak, volt, aki a százezer forintnyi útiköltséget nem tudta vállalni (a repülőutat magunknak kellett kifizetnünk), és olyan is volt, akiben túlságosan negatív kép élt Kínáról. Én nagyon kíváncsi voltam az országra, ezért vágtam bele. Annak idején, a Honvéd Táncegyüttes tagjaként, bejárhattam Irakot, Szíriát, Libanont, Indiát. Egészen más képet őrzök ezekről a valaha gazdag építészeti és szellemi örökséggel rendelkező, mára sajnos lerombolt országokról, mint az átlagemberek, akik a menekültek kapcsán is rengeteg butaságot, ostobaságot képesek összehordani, és a mi ezeréves kultúránkat féltik a sok-sok ezer éves kultúrával rendelkező népektől. Sajnos műveletlenek vagyunk, és a rengeteg ellenpropaganda megtette a hatását.
– Annak idején miért választottad a státusz helyett a szabadúszó életformát?
– A Búvár c. folyóirat a rendszerváltás idején megszűnt, és attól kezdve dolgoztam szabadúszó alkalmazott fotográfusként. Nyugdíjasként mindössze 68 000 forintot kapok, ennek ellenére szerencsésnek tartom magam, mert szabadon, megkötések nélkül fényképezhettem, de ez már a Búvárnál, az Új Tükörnél, a Muzsikánál, a Népművelésnél külsősként eltöltött éveimben is így volt.
– Az 1996-os interjúnk megjelenése után egy évvel a Magyar Fotóművészek Szövetsége elnöke lettél. Hogyan emlékszel viszsza rá?
– Nagyon komolyan vettem a megbízatást. Az én időszakomra esik a Báthori utcai irodahelyiség felszámolása, a könyvtár és a gyűjtemény elköltöztetése, ami sok munkával járt. 1998 tavaszán, a párizsi Mois de la Photo mintájára létrehoztuk az I. Országos Fotóhét rendezvénysorozatot, amely a Spectrum 21 reklámügynökség főnöke, Talpassy Zsombor ötlete nyomán született. Őt még a diaporámás időszakomból ismertem. 78 helyszínen 124 kiállításra, könyvbemutatóra, illetve szakmai beszélgetésre került sor, egy fillérnyi állami támogatás nélkül. Az Iparművészeti Múzeum volt a fő helyszínünk, ott rendeztük meg a kortárs fotográfiát bemutató programot, amelyen az Első Alkotócsoport, a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója és más kortárs irányzatok képviselői is jelen voltak. Az ezzel párhuzamosan megrendezett, a nemzetközi tendenciákat bemutató Öt világrész fotóművészete című – Tóth István gyűjteményéből válogatott – kiállításnak is nagy sikere volt.
– Olvastam azt a 2015. januári blogbejegyzésedet, amit a Szövetség viharos elnökválasztó közgyűléséről írtál. A megismételt választásról miért nem számoltál be?
– Mert azon nem vettem részt. A közgyűlés után kapott levelekből az derült ki, hogy a leváltott elnökség jogilag nem hívhat össze új tisztújító közgyűlést. Különben elmentem volna. Voltak, akik olyan nagy energiát vetettek be a küzdelem során, mintha köztársasági elnököt kellett volna választani. Az eddigi elnököt, Szamódy Zsoltot tehetséges fotósnak tartom, de elnökként 12 éves tevékenységét nem sokra értékelem. Keze alatt a Magyar Fotóművészek Szövetsége egy működésre képtelen, jelentéktelen szervezetecskévé silányult, amit soha nem lehet megbocsátani. Sajnálom, hogy 2002-ben, megválasztásakor a tagság bizalmát élvező jelöltek, Tóth József „Füles” és Markovics Ferenc, az utolsó pillanatban visszaléptek.
– Neked milyen konfliktusaid voltak 1997 és 2002 között?
– Azon, hogy mennyi konfliktus keletkezett elkötelezett tevékenységeink során, szinte már csak mosolyogni tudok.
– Művészeti vezetője voltál az Országos Széchényi Könyvtárban létrehozott Jelenkori Fotóművészeti Gyűjteménynek. Mi volt ez?
– A Magyar Televízió egyik reggeli műsorában a régi fényképek megőrzéséről, történetesen a Klösz-képek restaurálásáról esett szó, no meg arról, hogy egy értékes Brassai-kép került be a könyvtárba. A műsorban engem szakértőként szólaltattak meg, és előtte, a folyosón várakozva, az OSZK akkori főigazgatójával beszélgetve pattant ki a fejemből az ötlet egy közös gyűjtemény és dokumentációs központ létrehozására. Az ötlet megvalósult. A Jelenkori Fotóművészeti Gyűjtemény és Dokumentációs Központ, amelyet a Magyar Fotóművészek Szövetsége és az OSZK közösen alapított, 2002 januárjában kezdte meg a működését, és az OSZK intézményeként tevékenykedett, a Mikrofilm- és Fényképtár területén. Valóban, én voltam a JFGY művészeti vezetője, egyébként kitűnő szakemberek és megfelelő helyiségek, raktárrészek, tárolószekrények, valamint infrastruktúra álltak a gyűjtemény rendelkezésére. Digitális gépparkja – a NKÖM támogatásának és az időközi fejlesztésnek köszönhetően – jól felszereltnek volt mondható. A támogatás összegéből vásárolt eszközök – számítógép, síkágyas szkenner, filmszkenner, fotónyomtató, laptop – teljes üzemben működtek. A számítógépes géppark karbantartásáról, valamint a szoftverek jogtiszta telepítéséről, ezek működésének folyamatosságáról az OSZK erre specializálódott szakembere gondoskodott. A gyűjtemény lényegi része a felajánlott műalkotásokból állt, és hihetetlen gyorsasággal gyarapodott. A műtárgyak tárolása, megőrzése a Mikrofilm- és Fényképtár légkondicionált pincehelységeiben történt, a legszigorúbb műtárgyvédelmi előírásoknak megfelelően. Az őrzést biztonsági berendezések szavatolták. A JFGY a Magyar Fotográfiai Múzeum és a Magyar Fotográfusok Háza kiállításainak, műtárgyainak átmeneti tárolását, őrzését is felajánlotta.
Sajnos nem tudom szép zárszóval befejezni a témát, hiszen a JFGY ma is létezik, de azt hiszem, azóta rosszabbak lettek a körülmények.
De a fotográfia is változik. Öt évtizednyi fotós tevékenység után, egyre ritkábban veszek részt a nemzetközi pályázatokon, mert a megmérettetésekre rátelepedett a versenyszellem, a sporthoz hasonló versengés, akinek több pénze van, aki több nevezési díjat tud befizetni, az nagyobb eséllyel pályázhat. Találkoztam olyan kollégával, akinek 2700 elfogadott pályázata volt, a huszonöt–harminc dolláros nevezési díjak ismeretében, ez rengeteg pénzébe kerülhetett.
És én is változom. Régebben, valószínűleg a színpadi szerepléseimből adódóan, eléggé extrovertáltnak tűnhettem, talán túl gyakran jelentkeztem a munkáimmal, ami sokak szemében nem volt túl szimpatikus. Az utóbbi években sokkal visszafogottabb, szerényebb vagyok, és ennek nagyon örülök. Külföldön néha sikerül képet eladnom, ezek nélkül teljes lenne az anyagi csőd.
– Ma már nincsenek alkalmazott fotós munkáid?
– Azokat még a Szövetség elnökévé választásomkor le kellett mondanom, nem tudtam volna vállalni, később pedig azért nem volt mód a visszatérésre, mert lecserélődtek, máshová mentek azok az emberek, akikkel kapcsolatban álltam. Már egyetlen fölkérés visszautasítása is sok hátránnyal járhat, és ha a második, harmadik megkereséskor sem érsz rá, akkor lemondanak rólad, nem fognak többé keresni. Másrészt, nagyon tehetséges emberek dolgoznak az alkalmazott fotós területen, miért is cserélnék le őket.
Viszont a fotóműtárgy-vásárlás terén szerencsés vagyok, mert azokon az árveréseken, amilyet például legutóbb a Múzeum vagy a Mai Manó Ház támogatása céljából tartottak meg, nagyon sok képem kelt el, tőlem vásároltak a legtöbbet, át is villant rajtam, hogy ha a bevételnek csak egy töredéknyi, szimbolikus hányadát megkapnám, akkor rendesen tudnám fizetni a telefonszámlámat, és nem kellene spórolnom a kimenő hívásokon.
– A mostani digiRama-anyagaid lényegében ugyanolyanok, mint a diaporáma vetítések voltak?
– Igen. Bárhol be tudom mutatni a műsoraimat, ahol megfelelő színvonalú hangtechnika és videókivetítő van, az pedig szinte az összes előadó- és konferenciateremben be van építve, nekem csak a notebookot kell magammal vinnem. Igény szerint összeállítok egy műsort, például amikor a meghívás egy-egy megadott témát tart a legfontosabb szempontnak: a természet, a környezetvédelem stb.
– A digitális prezentáció már nem feltétlenül igényelné a személyes részvételt.
– Igen, a fájlt bárhová el lehet küldeni, de a személyes megjelenés, az élő előadás mégis egészen más, ugyanúgy, ahogyan egy zenemű előadása is többet jelent a kottában lévő hangjegyek lejátszásánál.
A FIAP a kiállításokra és bemutatókra adott pontok alapján minden évben rangsorolja a szervezetnél nyilvántartott fotóművészeket. 1993-ban a Tűztánc című diaporáma-anyagom kategóriagyőztes lett, én pedig a második helyet értem el a szerzők rangsorában. A világ legnagyobb fotóklubja, a másfél millió tagot számláló, brit Royal Photographic Society meghívott egy turnéra, és mint egy sztárt, utaztattak körbe, Londonba, Belfastba, Walesbe, ahol telt házas előadásokat tarthattam. Angliában egy új vetítőgép reklámozására is felkértek, amiben az volt az újítás, hogy a két vetítőgép lencséinek a szögeltérése miatti parallaxis eltérés megszüntetése céljából (amit még a Kodak Caroussellel sem lehetett jól korrigálni), az angolok egybeépítették a két vetítőt, és a két objektívet csak néhány centire helyezték el egymástól. Egyúttal a képváltási idő is gyorsabb lett. Ezt a gépet kellett népszerűsítenem, még újsághirdetés is megjelent a rólam készült képpel.
– Annak idején könnyen átváltottál a digitális fényképezésre?
– Nem sokkal a 2002-es kínai utam előtt véletlenül beleestem a tengerbe, és a sós víztől tönkrement a fényképezőgépem, ezért vásároltam egy Nikon D100 gépet, jó hosszú volt a repülőút, volt alkalmam áttanulmányozni a használati utasítást. Eleinte ócska, műanyag vacaknak éreztem, amikor megfogtam, zavart, hogy nagyon könnyű, nincs súlya. Vettem hozzá egy markolatot, amiben két akkumulátort lehetett elhelyezni, az már a normális súly érzetét keltette. A3 méretig én magam nyomtatom a képeimet, mert a fotó mint műtárgy esetében fontos a garancia, amit a szerző saját kezűleg készített nyomatai jelenthetnek. A digitális térhódításakor sokan elkezdték temetni a fotográfiát, én meg azt gondoltam, hogy elég gyakran előfordultak új eszközök és technikai megoldások a fényképezés történetében, a Leica-méret megjelenése vagy Riszdorfer Ödön szeléncellás fénymérője a maga idejében szintén forradalmi váltást eredményezett, mégsem pusztult bele a fotó, sőt a riporterek ezeknek köszönhették a mozgékonyságukat vagy a rossz fényviszonyok ellenére is jól kiexponált felvételeiket.
– Hogyan jött létre az ÚjraKépek című sorozatod?
– Az egyik válásom idején több százezer negatívot és színes diát nejlonzacskókba tettem és levittem a pincébe, amit elárasztott a víz. És ahelyett, hogy téptem volna a hajamat a tönkrement életmű miatt, óvatosan kiszedegettem őket a tasakokból, utána hajszárítóval szárítgattam, persze olyanok is voltak, amelyek már összekeveredtek a tasak anyagával. Korábban hosszú időn át kísérleteztem azzal, hogy savba, lúgba, forró vízbe mártogattam, karistoltam, ráspollyal reszelgettem a diáimat, és most itt voltak ezek a gyönyörű ábrák. A nedvesedés és a gombák hatására, az egyes képelemek amőbaszerű csápokkal csúsznak szét. A fotográfiai alkotófolyamat láncszerűen egymásba épülő eseménysorozat, amelynek a válogatás, a kiválasztás az egyik legfontosabb része. „A pillanat művészete” kifejezés csak a zárszerkezet működésére, az exponálás pillanatára igaz, de már a gomb megnyomásának pillanatát is napok, hónapok, egy egész élet tapasztalatai és élményei, a megszerzett tudás, világlátás befolyásolhatják. A fotós álláspontja mindenhol jelen van, és még abban is megnyilvánulhat, hogy mikor nem fényképez; kit nem hajlandó megörökíteni, milyen helyzeteknek az utókor számára való megőrzésére nem vállalkozik. A fotografálás tehát nem annyira a pillanat művészete, hanem sokkal inkább a gondolkodásé.
Annak, hogy miért kezdtem el foglalkozni az erősen képzőművészeti áthallásokat magukon hordozó fotókkal, egyszerű a magyarázata: 2000 és 2005 között Győrben laktam a családommal, és ott sokat dolgoztam együtt tánc- és képzőművészekkel. Többek között El Kazovszkijjal, Csíkvári Péterrel, akik szerették a fotográfiámat, azokat is, amiket nem is nagyon mutogattam másoknak, mondván, a kollégáim biztosan megfeddnének miattuk. Ők azonban természetesnek tartották, hogy nem az elvárásoknak való megfelelés vezeti az ember kezét, hanem az, amit belül érez.
– Miért feddtek volna meg a kollégák?
– Például azokra a véleményekre gondolok, hogy aki olyan fényképeket képes létrehozni, mint A kertész keze, az miért foglalkozik olyan szokatlan megoldásokkal, mint az Akt lehetetlen helyzetben? Hogy miért kísérletezem, miért akarok mindig valami újat kipróbálni. De én nem az El Kazovszkijnak vagy másoknak való megfelelés miatt merészkedtem új területekre, hanem mert úgy éreztem, hogy a fényképről nem csak egyféleképpen lehet gondolkodni. Végtelen sok lehetőség adódik arra, hogy eszközként használjuk egy-egy kép létrehozásához. A 2015-ben nyílt, A túlélő árnyéka című El Kazovszkij-életműkiállítás előtt megkerestek a rendezők, és egy, a győri évek készült portrét kértek tőlem, amit a nagy méretű montázs részeként helyeztek el a Nemzeti Galéria bejáratánál.
– Úgy tudom, tanítasz.
– Korábban az 1. Werkschule für Fotografie, Soltau; Höhere Graphische Bundes- Lehr- und Versuchstanstallt, Wien; BodyArt, Bayreuth meghívott előadója, workshop-vezetője; a Magyar Fotóművészek Szövetsége szakkollégiumának, mesterkurzusának vezető tanára voltam. A Magyar Táncművészeti Főiskola, Győri Tánc- és Képzőművészeti Iskola, a Szókratész Két Tanítási Nyelvű Szakközépiskola (2003) tanára is, és fotográfiát, sajtófotót, újságszerkesztést tanítottam. A Stalter-féle Mesterség és Művészet vagy az Imre Tamás vezette Fotó Oktatás fotóiskola tanára is vagyok.
És ne feledjük, hogy könyveimmel (Képírás – Fotóakadémia, Kossuth Kiadó, 2012; Aktfotogáfia, Dialóg Campus Kiadó, 2007) szintén tanítok. Vannak saját tanítványaim is, itt, a lakásomban tartom az elméleti órákat és a műtárgy- vagy portréfényképezés gyakorlatokat. Vannak köztük érdeklődőbbek, de lustábbak vagy kevésbé ügyesek is. Én azokat sem tanácsolom el, akik az első foglalkozásokon nem viszik át a lécet, mert lehet, hogy egy lappangó, nehezebben kibontakozó tehetséget küldenék el. 1985 körül történt a Sebesvíz alkotótáborban, amit huszonöt éven át vezettünk Jung Zsenivel, hogy a Molnár Béla Ifjúsági és Úttörőház előcsarnoki presszójában, ahol gyülekeztünk, megjelent Vécsy Attila, punkos csillag alakzatok voltak borotválva a hajába, rögtön kivetette a presszós néni magnójából a Vámosi–Záray-kazettát, és betette a sajátját. A hat nap alatt elő sem vette a fényképezőgépet. Viszont izgalmas előadást tartott a csillagokról, jókat beszélgetett a modell lányokkal, mi meg tépelődtünk Zsenivel, hogy mit csináljunk, szóljunk-e neki, hogy Attila, be vagy fizetve, mikor fényképezel már, vagy várjunk. Bölcsen tettük, hogy vártunk, mert a hetedik napon, délután, amikor már alig maradtak a táborban, Attila összeverbuválta a lányokat, elővette a gépet, és kattintott hetet, pontosan tudom, mert Zsenivel számoltuk. Az volt a szokás, hogy a tábor képeiből kiállítást rendeztük, Végvári Lajos bácsival, Kerekes Gáborral válogattuk ki a legjobbakat. És az egész anyagban Attila hét fotója volt „a” kép.
Bacskai Sándor
