HERMAN VAN DEN BOOM KÉPEI

„A fényképet nem csinálják, hanem »látják«, aztán közlik másokkal.”
(Bernard Plossu, fényképész)

Az autóból kinézve szikár, sík vidéket látunk, amelyet átjár a fény, és a felhők úgy kergetik egymást az égen, mintha játszanának. Odakint egy árnyként elsuhanó alak, idebent, a visszapillantó tükörben, egy meredten a távolba bámuló nő képe. Kemény kontrasztok erősítik a történés drámai hangulatát. Veszekedtek az előbb, vagy csak defektet kaptak?
A kép, amely egy amerikai film standfotójának tűnhet, semmi esetre sem gondos rendezés eredménye. Herman van den Boom a vezetőülésből kapta le a jelenetet 1976-ban, amikor Toon Michiels holland fotóssal és feleségével átutaztak Amerikán. Ma, jó negyven évvel később, van den Boon nevét leginkább színes sorozatával, a belgiumi ikerházakról készített Szomszédokkal kapcsolják össze. Egyúttal felrémlik a fotográfusi pályafutás korai szakasza és az azt meghatározó, a konvencionális elvárásokkal ellentétben egyáltalán nem szépelgő tájképei.
Herman van den Boom 1950-ben, egy építész fiaként született a belgiumi Essenben. Először ő is ipari formatervezést tanult Eindhovenben és Stockholmban, mielőtt a hatvanas évek elején felfedezte volna magának a fényképezést. Ebben az időszakban mindenek előtt három művészi pozíció gyakorolt rá nagy hatást: egyrészt Bernd és Hilla Becher azóta legendássá vált, Anonim szobrok című kiállítása, másrészt maghatározó találkozása Coosje van Bruggen kurátorral, Claes Oldenburg élettársával, végül pedig az együttműködés Cor Jaringgal, a Hollandiában jelentős anarchista mozgalomban, a Provóban is aktívan részt vállaló dokumentarista fotóssal. Herman van den Boom amerikai felvételei már a távolodást jelentik a dokumentarista felfogástól, mielőtt teljesen a pop-art és a konceptuláis művészet felé fordult volna.
Az akkor még csak 26 éves van den Boomnak 1976-ban már önálló kiállítást rendeztek New Yorkban, és elnyert egy több hónapos ösztöndíjat is. Különösebb tervek nélkül, de egy kisfilmes fényképezőgéppel felszerelkezve indult végül útnak.
„New Yorkban nem igazán tudtam mit kezdeni magammal, talán túl nagy teher volt számomra, hogy jól ismertem a kiváló fotográfus, Robert Frank munkáját”, emlékezett vissza van den Boom.
Ebből következett, hogy elutazott a nagyvárosból, és a mellékutakat járta, hogy autóval fedezze fel Amerikát. Viszont nem az akkor már legendás hírű 66-os utat választotta, amely az „aranyló nyugatra” vezetett, hanem inkább keresztül-kasul autózott az egész országon.
„Sokkal inkább szólt ez az út adta szabadság költészetéről, a kultúra, az autók és a zene kapcsolatáról, ami engem sokkal inkább érdekelt: Chuck Berry, a Beach Boys, az Eagles vagy Robert Johnson blues zenéje. A nyár slágerei, mint az If You Leave Me Now a Chicagótól vagy a Don’t Go Breaking My Heart Elton Johntól állandó útitársaim voltak”, nyilatkozta.
A filmszínház már Belgiumban is magával ragadta a fantáziáját, ahol kívülről fényképezte őket, mielőtt Amerikában az autós mozik hatalmas „vásznát” mint lényeges motívumot felfedezte volna magának. Herman van den Boom azt állítja magáról, hogy sosem kereste a témáit, hanem „azok találtak meg engem, és mindig összekapcsolódtak a világban szerzett korai tapasztalataimmal.” A gyerekkora jelentős korszakát a család saját filmszínházában töltötte.
Az amerikai táj tágassága, a vakítóan vibráló fény, a motelek, az óriásplakátok, de mindenek előtt az autós mozik vonzották a tekintetét. Az ekkor készült fényképek nyomán válik egyértelművé, hogy már elszakadt a klasszikus tájképfelfogástól, amely a természetet és a kultúrát összeegyeztethetetlen ellentétpárként határozta meg, és amely nyomán Ansel Adams még az érintetlen természet himnuszát zengte. A nagy törés az amerikai fényképezésben az 1975-ben megrendezett New Topographics című kiállítással következett el, ahol többek között Lewis Baltz, Stephen Shore, Robert Adams és egyedüli külföldiként Bernd és Hilla Becher munkáit mutatták be. Az új tájképfelfogás középpontjában az ember által beépített világ állt, mondta később Lee Friedlander a városi tájképekről. Az egyes munkák minden különbözősége ellenére a szerialitás és a technikai perfekcionizmus felé tájékozódtak, miközben egyértelműen távolodtak a történetmeséléstől.
Herman van den Boom is új stílust keresett, és nagyon is egyértelmű párhuzamok figyelhetők meg az új amerikai tájképfelfogás és a fiatal belga alkotó fényképei között. Egyedül technikai értelemben szembeötlőek a különbségek. Az ő képei gyakran szemcsések, és jellemzőek az éles kontrasztok. Ennek oka, hogy nem volt Hasselbladja, mint a kortársainak, hanem egy kisfilmes Nikonnal dolgozott TRI-X 400-as Kodak filmre, állvány nélkül, néha vörös szűrővel, hogy létrehozza az „amerikai éjszaka” hatását.
„Rossz ceruzával is lehet jó rajzot készíteni. A lényeg a képen van, az számít egyedül”, hangsúlyozta van den Boom.
Anne Kotzan
(Pfisztner Gábor fordítása)