LEICA-TÜKÖRREFLEXHÁZ

Távmérősből tükörreflexest

A hosszú fejlesztés után, 1925-ben piacra dobott, kisfilmes, távmérős Leica objektív-választékát a tízéves jubileumra, 1935-ben jelentősen bővítették. Megjelent a 6,3/2,8 cm-es, nagylátószögű Hektor, valamint a 4,5/20 cm-es Telyt teleobjektív. Az előbbit 1955-ben váltotta fel az áttervezett, 5,6-os Summaron, míg az utóbbi helyett 1958-tól forgalmazták a 4-es fényerejű változatot.
A Telyt elkészítéséig az univerzális- vagy optikai keresővel kiegészített, távmérős Leicánál a 13,5 cm jelentette a gépvázhoz illeszthető leghosszabb gyújtótávolságot. A 20 centiméteres teleobjektívhez a Leitz egy, a gépvázhoz csatlakoztatható kiegészítő toldalékot, úgynevezett tükörreflexházat állított elő, aminek gyári távirati betűkódja Ploot lett. A kereskedők nemcsak levélben, hanem „sürgönyben” is rendelhettek, amely esetben a hosszú, bonyolult, félreérthető és eltéveszthető megnevezéseket nem, csak a katalógusokban1 feltüntetett ötbetűs kódot kellett megírni. A termék korabeli dobozán2 „Spiegelreflexeinrichtung Ploot” felirat szerepel. Táviratban az egybeírt, 24 betűs (!) megnevezést a nemzetközi postai szabályzat szerint három részre kellett volna bontani…
A tükörreflexházba felülről lehetett betekinteni; a képet pedig oldalfordítottan mutatta. A lupéval kiegészített, kocka formájú ház jókora tükröt és maszkolt mattüveget rejtett. Ha a képkivágást akarta a felvételező változtatni, akkor egy retesz kioldása után a tükörházon a gépvázat kellett elfordítania. Így mind álló, mind fekvő felvételnél azonos módon, felülről betekintve nyílt mód az élességállítására; az elfordításnak megfelelően pedig változott a képkivágás maszkolása is.
A tükörház megjelenésével a Leica távmérősből tükörreflexes fényképezőgéppé lépett elő. Leitzék ily módon léptek be a tekercsfilmes kamerák révén már hosszú ideje közismert területre. Kisfilmes-tükörreflexes egyeduralmukat egy év múlva törte meg a Drezdában előállított Kine Exakta, amelyet 1936. március 3-án, a Lipcsei Tavaszi Vásáron mutattak be. Minden fotótechnika-történeti szakkönyv szerzője megemlíti, hogy ebben az időben Sport néven a Szovjetunióban is készítettek egy kisfilmes, tükörreflexes fényképezőgépet, amely azonban csak sokkal később vált világszerte ismertté. A két kameráról, a vitatott elsőségről önálló kötet3 is megjelent az elmúlt években.

Ploot

A tükörház a távmérős Leica 28,8 mm-es vázvastagságát tetemesen, 62,5 milliméterrel növelte meg. (Némi egyszerűsítéssel vázvastagságnak nevezem az objektívet befoglaló gyűrű külső széle és a filmsík távolságát.) A 20 centiméteres, majd a későbbiekben bemutatott más gyújtótávolságú teleobjektívek foglalatát természetesen ennek megfelelően alakították ki. A gyártó forgalmazott4 olyan közgyűrűt is, amelyre keretkeresőt lehetett illeszteni; ennek alkalmazásakor a Telyt – a tükörház kihagyásával és a távmérő működtetése nélkül – közvetlenül a gépvázhoz csatlakozott. (Ehhez hasonlót ma a Távol-Keleten készítenek a Visoflex objektívek elektronikus fényképezőgépben történő használatára.) A keretkeresőt természetesen a Ploot tükörházra is rá lehetett illeszteni.
A tükrös segédeszközt a gépvázzal azonos, 39 mm-es csavarmenettel gyártották, így minden tulajdonos magától értetődő természetességgel próbálhatta ki objektívjeit. A jelentős kihuzat-különbség csak közelfelvételt, apró tárgyak fényképezését tette lehető; ezen a területen viszont valóban új távlatok nyíltak…
Leitzék gyorsan reagáltak a felhasználói igényekre, és a 9, valamint a 13,5 centiméteres objektívekhez rövidebb foglalatokat5 is forgalomba hoztak. Az objektív lencsetagjait befoglaló részt kicsavarhatóra készítették, így azokat a rövidebb, csigamenetes élességállító tubusba át lehetett tenni. Az 1936-os berlini olimpiára pedig elkészült az 5-ös fényerejű, 40 centiméteres Telyt6 egy példánya; a továbbiakból az érdeklődők a következő évtől vásárolhattak.
Leitzék, a Leicának a műkedvelői felhasználástól jelentősen eltérő célú alkalmazásának elősegítésére, nehezen követhető mennyiségű, különféle segédeszközt terveztettek meg, gyártottak le és hoztak forgalomba. Ezek többségéről a különböző korabeli kiadványokból tudhatunk, némelyik – néhány tucat példányban készült – hibátlan, működő példányával ma már alig találkozhatunk. A korabeli felhasználók azonban ismerték ezeket, és meg is vásárolhatták. A Leica in Wissenschaft und Technik című, 130 oldalas kiadvány8 számos mikroszkóp-feltét-, illetve reprodukciós, valamint közelfelvételi segédeszközt sorakoztatott fel. A Ploot tükörházat a különféle felhasználási módoknak megfelelő segédeszközökkel (állványzatok, keresőlupék, mikroszkóp-csatlakozók) együtt tíz oldalon (!) ismertették a kötet szerkesztői.
A jó minőségű tárgyfotókon feltűnnek ismert tartozékok is, így például az a fémbevonatú, kettős kioldó, amely a tükör felcsapódását és a zárkioldást a kellő késleltetéssel-időzítéssel tette lehetővé. A lapokon többször szerepel egy 90 fokos, vízszintes betekintést lehetővé tevő kereső, ami természetesen még nem pentatetőél-prizmás, hiszen ez a műszaki megoldás csak egy évtizeddel később jelent meg. Tulajdonképpen az ilyen, a hétköznapi, általános használatra teljesen alkalmatlan, fejtetőre állított képet mutató keresőnek a továbbfejlesztésén munkálkodtak szerte a világon azok az elszánt konstruktőrök, akiknek napjaink magától értetődő természetességgel használt tükörreflexes kameráit köszönhetjük.

Vetélytársak, utánzók

A Kine Exakta megjelenését 1939-ben követte a drezdai Guthe & Thorsch-féle Kamera Werkstättenben előállított kisfilmes, tükörreflexes Praktiflex. Kurt Staudinger 1931. augusztus 8-i, prizmás fényképezőgépre vonatkozó szabadalmát a Zeiss Ikon cég ugyan visszadobta, viszont munkatársai gőzerővel dolgoztak az 1932-től gyártott kisfilmes, távmérős Contax „tükörreflexesítésén”. A Contax nagy bázistávolságú távmérője – a Leicával ellentétben – 18, 30, sőt 50 cm-es objektívvel egybekapcsoltan is működött, persze ezek optikai keresőjének tengelytáv-kiegyenlítése és a képkivágásnak beállítása néminemű nehézséget jelentett…
Ezeknek a hibaforrásoknak a kiiktatására, valamint a kezelés egyszerűsítésére Wolfgang F. Jacobi 1935–36-ban Panflex néven egy tükörházat tervezett,9 amely, illetve a Flektoskop nevű módosított változata még a II. világháború (és a cég változásai) után is gyártásban maradt.
A Contax „csodaobjektívje”, a 2,8-as fényerejű Olympia Sonnar első változatban közvetlenül a gépvázhoz csatlakozott, majd 1937-ben „fotópuskát” is készítettek egy Flektoskop közbeiktatásával. Jacobi mellállványt is tervezett azoknak a fotóriportereknek, akik a nehéz eszközt hosszasan kezükben tartva dolgoztak. A 18 centis Olympia Sonnaron kívül a 4/30 cm-es és a 8/50 cm-es objektívek is fel-feltűnnek napjaink aukcióin, Panflexszel vagy Flektoskoppal egybeépítve. A De Oude Delft nevű holland optikai cég 45 centis tükörobjektívjének foglalatába integrálta a tükörreflex-keresőt, így azt közvetlenül a Contax IIa gépvázához csatlakoztathatták. A rendkívüli eszközeiről fogalomszerűen híres gyártó a csillagászati felvételekhez 17-es fényerejű, 500 cm-es (!) objektívet készített. Josef Stüper német szakíró könyvében10 két fotó is látható a tekintélyes állványzaton álló, hatalmas csőről. Az egyik az objektívhez csatlakoztatott Leicát és tükörházat is mutatja, a kettős fémkioldót tartó kézzel együtt.
A nagy fényerejű vagy hosszú gyújtótávolságú objektívjei révén az 1940-es években jelentős hírnévre szert tett berlini Astro cég, továbbá a Robotot tervező Heinz Kilfitt is készített tükörházat, sőt ilyeneket a II. világháború után a Leica, valamint a Contax külső-belső felépítésével részben azonos kivitelben Japánban gyártott kisfilmes fényképezőgépekhez is állítottak elő. Utóbbiak közül a Nikon, a Canon és a Miranda termékei a legismertebbek.
Hazai vonatkozásban meg kell említeni Garas Pál műszerészt, aki a Gammából kilépve 1947-ben önállósította magát, és jól használható fényképészeti segédeszközöket állított elő, többek között egy tükörreflex-házat is. A korabeli bírálók csak a Leitz Ploothoz való feltűnő hasonlóságot látták, azt viszont nem vették észre, hogy Garas a tükörházán megoldotta a „Leica-kompatibilis” fényképezőgép-típusok tizedmilliméteres vázvastagság-eltérésének kiegyenlítését is! Erre a műszaki megoldásra Leitzéknek természetesen nem volt szükségük, azt Garasnak kellett kitalálnia, alkalmaznia-beépítenie.

Visoflex I

A Leitz 1951 és 1962 között Visoflex terméknéven forgalmazta a Ploot tükörház új kivitelű, javított változatát. Amikor a későbbiekben a két újabb típus is megjelent, akkor – utólag – illesztették a sorszámot az elsőhöz.
A Visoflexet a Ploothoz képest szemlátomást igényesebben tervezték meg és készítették el. A gyártó eleinte a függőleges betekintésű, nem oldalhelyes képet adó lupés keresőt preferálta, de 1953-ban forgalomba hozták a 45 fokos betekintést és már oldalhelyes képet eredményező, összetett prizmás keresőt is. A vízszintes–függőleges képváltást egy kis gomb megnyomása után lehetett elvégezni.
Ha egy kisfilmes, tükörreflexes, fényaknás fényképezőgépet 90 fokkal elfordítunk (például álló képformátumhoz), akkor a képet fejjel lefelé látjuk. Ily módon bizony az élesség és a képkivágás beállítása, valamint az esetlegesen mozgó téma követése meglehetősen nehézkes.
A Visoflex I 45 fokos, Pegoo gyári kódú prizmás keresője a maga korában tehát fontos újdonságnak számított, amivel, valamint a számos kiegészítő tartozékkal a termék szerteágazóvá és bonyolulttá vált. A továbbra is forgalmazott kettőskioldón kívül készítettek egy rövidebb zsinórkioldót, mely a Visoflex tükörfelcsapó-gombját és a gépváz kioldógombját kötötte össze. Az exponáláskor így a mozdulat a kioldózsinór megnyomási mozdulatáról a zárkioldó „benyomásának” gyakoribb gesztusára változott.
Értelemszerűen az 1954-től forgalmazott, bajonettes objektívcsatlakozású Leica M-ekhez is gyártották a Visoflex I-et. A régebbi csavarmeneteseket pedig az objektívekhez forgalmazott átalakító gyűrű segítségével illeszthették a fényképezők az M vázhoz. A korábban már bevált „rövid” tubust a 9 és 13,5 cm-es új típusú, nagyobb fényerejű objektívekhez is gyártották. Az M sorozat keresett és sikeres kameráihoz viszont Leitzék teljesen új és csak a Visoflexhez használható, tehát közvetlenül a vázhoz nem illeszthető objektívet is készítettek. 1954-ben került forgalomba az ilyen kivitelű, 2,5/12,5 cm-es portré objektív.
Az 1955-től gyártott, 6-os fényerejű 40 centis; majd az 1958-ben bemutatott, 4/20-as teleobjektívhez még forgalmazták a keretkeresőt, amelyet a Visoflexre is rá lehetett illeszteni. Érdekes, de ez utóbbi objektívtípusnál váltott át a gyártó a centiméteres gyújtótávolság-jelölésről a milliméteresre. 1958-ban mintegy negyvenöt–ötven darab még „20 cm” felirattal készült, az 1959-ben előállított 356 darabra11 pedig már „200 mm”-t gravíroztak. Talán kevésnek tűnik az előzőekben megadott mennyiség, de a tükörházat és objektívjeit nem a nagyközönségnek szánták. A 125-ösből 3308-at; a 4,5/20 centisből 11 437, a 4/200-asból 8572, az 5/40-esből 679, a 6/40-esből pedig 3360 darabot12 gyártottak…

Visoflex II

A Leitz cég 1959-ben a maga területén merésznek számító műszaki megoldással állt elő. A még forgalmazott Visoflex I mellett megjelentette a teljesen áttervezett II-es típust.
A markáns különbségek még bonyolultabbá tették a Visoflex-rendszert, amelyhez a korabeli ismertetések szerint már tizenegy objektívet, nyolc kiegészítő közgyűrűt, valamint számos reprodukciós-, közelfényképező- és más tartozékot lehetett használni.
A Visoflex II vázában már a kisfilmes, tükörreflexes fényképezőgépekből ismert (a korábbi négyzetesnél jóval kisebb méretű) téglalap alakú tükröt találjuk; a konstruktőrök az új tükörház vastagságát így 40 mm-re tudták csökkenteni. A vásárló ugyan lupés, felülnézeti keresőt is választhatott, a II-es nagy újdonságának mégis a tekintélyes méretű, cserélhető, vízszintes betekintésű, pentaprizmás kereső számított. Álló formátumú felvételnél a megszokott módon az egész kamerát el kellett/lehetett fordítani.
A Visoflex II-t 39-es csavarmenettel és M-bajonettel egyaránt gyártották. Ehhez a „laposabb” tükörházhoz már az objektívek is M-bajonettel csatlakoztak, így fontos, kikerülhetetlen tartozékká vált az Oubio (később 16 466-os) gyári kódú közgyűrű, amely a két Visoflex közötti kihuzat-különbséget áthidalta. Szellemes módon a gyártó az Oubio bajonett/csavarmenet adapternek való – hibás – használatát az állványcsatlakozó rész formájának kialakításával akadályozta meg.
A 200 és 400 mm közötti rést a kanadai leányvállalatnál 1961-től gyártott 280 mm-es objektív töltötte ki. Az első két változat még a Visoflex I-hez, csavarmenetes csatlakozással készült. 1970-től mintegy másfél évtizedig forgalmazták a 4,8/280-as második változatát, mely hosszabb, bajonettes foglalatával már közvetlenül a Visoflex II tükörházhoz csatlakozott.
A korábbiakhoz képest egyszerűsödött a tükörfelcsapódás és a vázkioldás összekapcsolása. A Visoflex II jobb oldalából egy kis fémkar nyúlik ki, mely a gépváz kioldógombja fölé hajlik. Exponáláskor a lenyomott kar felcsapja a tükröt, a végén elhelyezett és csavarmenettel szabályozható hosszúságú tengely pedig benyomja a váz kioldógombját. Ez a műszaki megoldás többszörösen bevált, hiszen az évtizedek során megjelentetett gépvázak eltérő magasságúak voltak, így a kioldógomb nem mindig helyezkedett el ugyanott.
A Visoflex II az I-eshez képest jóval kisebb mértékben növelte meg a vázvastagságot, ami lehetővé tette a 90 mm-nél rövidebb gyújtótávolság használatát is. A konstruktőrök munkája már a megjelenést követő évben, 1960-ban kézzelfogható eredményt hozott: piacra került a 3,5/65 mm-es objektív, amelynek foglalata végtelentől 33 centiméterig terjedő fényképezést tett lehetővé. A maga nemében sikeresnek mondható terméket 1984-ig (!) gyártották.

Visoflex III

Az 1963-ban bemutatott és húsz éven keresztül forgalmazott Visoflex III kapcsán két, a terméken túlmutató műszaki megoldásról feltétlenül szólni kell.
A Visoflex II-nél az exponáláskor a tükör felcsapódott és ebben a helyzetben maradt; vissza csak akkor tért alaphelyzetbe, ha a jobb oldalon lévő reteszt a használó lenyomta. A III-as típus figyelemre méltó újdonságának a tükör háromféle működtetési lehetősége számított. Egy gomb elfordításával a felhasználó felső állásban rögzíthette a tükröt, ami hosszú megvilágítási időnél volt hasznos. Választhatta a finom/óvatos, de viszonylag lassú fel-, majd gyors visszacsapódást, illetve ennek meglehetősen gyors változatát is. Előbbi állványról történő felvételeknél, míg utóbbi kézből készített riportképeknél előnyös. A korabeli kisfilmes, tükörreflexes fényképezőgépek az előzőekből egy, maximum két megoldást tettek lehetővé a felhasználó számára.
A Ploot tükörház, valamint a Visoflexek alkalmazása kényes pontjának a fényrekesz működtetése számított. A Ploot idejében, de még a Visoflex I megjelenésekor is, a felülről történő betekintés, valamint az élességállítás utáni rekeszbeállítás a fényképezők számára természetesnek számított. Az 1940-es évek végén megjelent ugyan a Duflex, a Rectaflex, az Alpa Prisma Reflex, valamint a Contax D, de (utóbbit leszámítva) ezek vízszintes betekintést adó lehetőségei még kevesek számára számítottak hozzáférhetőnek. A Duflex kivételével a felsoroltak nem visszacsapódó tükörrel készültek!
Az 1950-es évek elején megjelent az Exakta Varexen a kívülről vezérelt beugró fényrekesz. Az évtized közepére a jelentős gyártók a Duflex objektíven belül elhelyezett rekeszvezérlési megoldását is „utolérték” – igaz, majd’ évtizedes lemaradással.
Ezek a műszaki megoldások azonban nem épültek be a Visoflex-rendszerbe, így az azt alkalmazók megrekedtek a munkarekeszre kézzel történő beállítás műszaki szintjén.

Túlélő alkalmazás napjainkban

Egy átlagos, műkedvelői használatra szánt kisfilmes, tükörreflexes fényképezőgép, például a szovjet Zenit vázvastagsága 45,2 mm. Mint az előzőekben már utaltam rá, a Visoflex objektívek 91,3 mm-es vázvastagsághoz készültek, emiatt megfelelő csatlakozó adapterrel minden fényképezőgéphez13, filmesekhez és elektronikusakhoz egyaránt használhatók.
Egy dunántúli nagyvárosban élő pályatárs az 1980-as évek végén elmondta nekem, hogy az 560 mm-es Telytjét 6x6-os, redőnyzáras Hasselbladhoz csatlakozatja. Napjainkban számos közgyűrűszerű adaptert forgalmaznak a Leitz Visoflex objektívek elektronikus kamerákba illesztéséhez. Jómagam a 20 cm-es és 280 mm-es Telytet az Olympus E–1-ben próbáltam ki.

Magyar használók

1971 nyarán a Főfotónál, a Riport részlegről ideiglenesen áthelyeztek az Állatkerti Gyorsfotó Műterembe, és a hétvégi többletmunkákból kapott pénzen egy Visoflex I-et vettem 20 centis Telyttel. Az átlagostól jelentősen eltérő eszközzel két évig intenzíven fényképeztem. A Népművelési Intézet a Felsőfokú Központi Fotó-táborozását 1972. július 4–15. között Esztergomban rendezte. Természetesen oda is elvittem a Leica-felszerelésemet, és egy Rolleiflexet is. A táborban a váci Dunakanyar Fotóklubból Gyimesi Sándor volt a szobatársam. A jókedvű fotós csapatot néhány keletnémet vendég egészítette ki. Ők megkövülten nézték, amikor a kettős-kioldós Visoflexszel kézből fényképeztem, addig ilyesmit csak padlásokon porosodó régi könyvekben vagy újságokban láttak.
1966-ban, a Budai Fotó- és Filmklubban ismerkedtem meg Csigó Lászlóval, aki az 1960-as évek végétől fényképez különböző Leicákkal, így például egy Visoflex I-hez illesztett 280-as Telyttel. Csigó ekkortájt személyes kapcsolatban állt Lőrinczy Györggyel (1935–1981). Lacival sokszor néztük (mit néztük, csodáltuk!) együtt Lőrinczynek a Budapest újságban közzétett városképeit. Lőrinczy ezek készítésekor az M3-as Leicájába 21-es Super Angulont, Visoflex II-t, 200-as sőt, 400-as Telytet illesztett. Az „enyvcsöpögtetős” közelfelvételeinél a Visoflexbe Focotar nagyítógép-objektívet helyezett. A Budai Vár14 című könyvében a 13–14. lapokon látható oldalpár/képpár sajátos, a korszak hazai fényképezésére nem jellemző technikai bravúr. A Mátyás-templom tornyából (!) készített nagylátószögű felvétel magas érzékenységű, filmgyári Kodak filmre, ellenfényben, vörös szűrővel készült. Az órás kistornyot pedig a felvétel helyének változtatása nélkül nagy teleobjektívvel – és a nyomatban is borotvaélesre – fotózta a mester…
Az Érdemes és Kiváló művész, Németh József (1911–2006) könyveiben (Leica felvételek, Képek emlékek) közzétett adatokból egyértelműen kiderül, hogy ő már az 1940-es években is gyakran fényképezett tükörházba illesztett, 20 centis Telyttel. A Különleges objektívok15 77. képe, egy győri korcsmacégérről Visoflexbe illesztett 135-ös Hektorral, a 67. kép 20 centis, a 70. kép pedig 40 centis (!) Telyttel készült.
Svéd István (1924–2000) az 1950-es évek elején fogalomszerűen híresnek számított az utánozhatatlan képminőségéről, Budapesten és külföldön egyaránt16. Főfotós munkatársam, Lissa Miklós az 1970-es évek elején többször említette, hogy 1956 előtt hetente elzarándokolt Svéd Szent István körúti kirakatához, amelyben rendszeresen váltakoztak a portrék és az enteriőrök.
A frankfurti Umschau Verlag 1954 karácsonyára megjelentetett Leica képeskönyve nyugat-európai szemmel és értékítélettel is nagyon jónak mondható képanyaggal látott napvilágot17. A még napjainkban is élményszámba menőnek mondható fotóanyag egy Svéd István által készített női arcképpel indít (!), amit a későbbi lapokon többek között Toni Schneiders, Otto Steinert, Henri Cartier-Bresson, Louis Stettner, Hans Hubmann, Lothar Rübelt munkái követnek. Ezek közé a szerkesztő még további három Svéd István-portrét sorolt be. A korabeli szokásoknak megfelelően, a képanyagot tizennyolc oldalas, részletes leírás egészíti ki. Eszerint Svéd saját összeállítású előhívót és – ugyanúgy, mint Németh József a győri fotójához – tükörházba illesztett, 13,5 centis Hektor objektívet használt, valamint Agfa Isopan F filmet...

Fejér Zoltán

Jegyzetek
1 Lásd, például: Leica Gesamtkatalog, Ernst Leitz, Wetzlar, 1936, utánnyomás: Beck Foto, Nürnberg, 1981.
2 Legalábbis egy, a gyűjteményemben őrzött hiányos példány szerint.
3 Richard Hummel: Kine Exakta oder Sport?, Lindemanns Verlag, Stuttgart, 1997.
4 Leitz Gesamtkatalog, Wetzlar, 1968. szeptember 1., 23. oldal.
5 Dennis Laney:Leica, Das Produkt-, und Sammler-Buch, Augustus Verlag, Augsburg, 1995.
6 Dennis Laney: Leica Kamera und Objektiv Pocket Book, 6. ausgabe, Wittig, Hückelhoven, 1995, 108. oldalán.
7 Meglepő és érdekes, de az 1981-ben kiadott, Kleine Leica Chronik című Leitz terméktörténeti prospektus a cikkem témájával kapcsolatosan teljesen más évszámokat ad meg. Ez a példa jól illusztrálja: hiteles fotótechnika-történetet is csak forráskritikát alkalmazva lehet írni…
8 E.Leitz, Wetzlar, 1939. október.
9 Bernd K. Otto: Spiegelreflexansatze Panflex und Flektoskop, Photo Deal, 2002/1, 62–65. oldal.
10 J. Stüper: Die Photographische Kamera, Springer Verlag, Wien, 1962, 123–124. oldalon.
11 D. Laney Pocket Book, i.m. 107. oldalán.
12 D.Laney Pocket Book, i.m. adatai.
13 Egy japán gyűjtő pedig Dr. Otto Croy: Das Contax-Buch, Heering (Harzburg, 1942) 85. oldalán megjelent fotóját – egy flektoskopos, mellállványos kamerás képét – ma újra elkészítette…
14 Lőrinczy György: A Budai Vár, Corvina, Budapest, 1967.
15 Németh József: Különleges objektívok, Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1958.
16 Markovics Ferenc: Egy könyv utóélete 1., Fotóművészet, 2008/1.
17 Dr. Walter Kross [szerk.]: Lebendige Leica, Umschau, Frankfurt.