TELEK BALÁZS 1974-2015

A magyar fotográfus társadalom ismét búcsúzni kényszerül.
Telek Balázs szeptemberben eltávozott közülünk.
Furcsa érzés számba venni egy 41 éves művész pályájának részleteit; mi is az, amit ránk hagyományozott?
Egy 2009-es írásában arról beszél, hogy a „szent képet készíteni akarás”– amivel már főiskolás korában is küzdött, akkor megbukott – ráébresztette, hogy csak a lépésről lépésre építkezés viheti előbbre.
Nincs egyszerűbb eszköz a fotográfiában, mint a camera obscura, és ennek a nagyon egyszerű szerkezetnek a képalkotó lehetőségei lenyűgözték. Az első lépés, amivel beírta magát a magyar fotográfia történetébe, a camera obscura lehetőségeinek a kiterjesztése volt. Aki ismerte őt, tudta, hogy precíz volt, és a kamerák tervezése és készítése, a velük való manuális munka öröme egyenesen vezetett a soha nem látott képkonstrukciók csendes megvalósítása felé.
Ezzel párhuzamosan, de nem ettől függetlenül ott munkált benne a vágy, hogy a szemlélőt tevékennyé tegye a kép felfedésében, és erre tökélestes megoldás volt az anamorf világ.
Bár nagyon sokféle tárgyról készített anamorf képeket, lassan az is kiforrt benne, hogy a portré az igazi terepe. Felmutatni valakiből valami újat, megmutatni valamit, amit csak ő látott, ő talált lényegesnek. A személyiség megragadhatósága érdekelte, ezért modelljei a környezetéből, azok közül az emberek közül kerültek ki, akiket személyesen is jól ismert.
Volt a személyiségében egy sajátos reneszánsz vonás. Ő is közel érezhette magához ezt a világot, bizonyára nem véletlenül alkotta meg és használta szinte ars poeticaként az Uomo di Vitrovio saját megfogalmazását. Ebbe a polihisztor képbe illett bele az is, amit talán kevesebben tudnak róla, hogy zenészként is nagyon termékeny volt: a FotóFalu lakói tanúsíthatják ezt.
Kíváncsi volt, és örömmel töltötte el, ha felfedezéseit megoszthatta másokkal. Mit tud egy botszkenner mint képalkotó eszköz, hogyan lehet állóképből készített szobrot faragni? Ez a kíváncsiság és a tehetség vezette az utolsó időkben azokhoz a projektekhez, amik már messze állnak a camera obscurás kezdetektől, de ott van bennük a kézművesség tisztelete, a saját alkotás tisztelete is.
Szeretett tanítani, és fontos volt neki a közösség. Amit az ArtBázissal és néhány évvel később a FotóFaluval teremtett meg, nagyon efemer, egyben nagyon fontos érték. Az együttműködés örömét ízleltette meg azokkal, akik ebben a közegben otthonra leltek. Olyan világot tudott teremteni, ahol a résztvevők egymást erősítették, ahol a gyengébb önérzetek megerősödhettek, a kételyeket világos szó vagy mosoly oszlatta el.
Miközben az anamorf fotográfia határait elhagyva – nemzetközi viszonylatban is újdonságnak számító – fotóplasztikákat és fotószobrokat kezdett el alkotni, finom mozdulatokkal teremtett lehetőséget és helyet egy szenvedélyesen kutató, fejlődni akaró közösségnek a gondolataikkal való kísérletezésre.
Eltávozott közülünk.
Esterházynak van egy gyönyörű írása Kosztolányiról. Az utolsó mondata így hangzik:
„Kosztolányiról beszéltem, aki nem mester, mert mester nincs, nem példa, mert Babits Mihály a példa, nem a legnagyobb, mert Móricz Zsigmond a legnagyobb, ha volna legnagyobb, de ő áll a legközelebb hozzánk, ő, a bátyánk, aki ezt mondja nekünk: „Kissé lehajtani a fejet. De a szívet, azt föl, föl, barátaim.”

Surányi Mihály