BESZÉLGETÉS DÉRI MIKLÓS FOTÓMŰVÉSSZEL

Nem ez az első interjúnk Déri Miklóssal, a 2003/1–2. lapszámunkban már beszélgettünk vele a pályájáról és a munkáiról. Az akkori interjú azzal zárult, hogy a Magyar Narancs című hetilap fotográfusaként és képszerkesztőjeként eltöltött évek után, elfogadta a Miniszterelnöki Hivataltól (MeH) kapott felkérést. Déri nyolc éven át, a 2010-es kormányváltásig dolgozott a miniszterelnököket kísérő fotóstáb vezetőjeként.

– Volt-e olyan pillanat, amikor megbántad a váltást?
– Nem, soha. A Narancsnál az utolsó néhány évben volt egy-két konfliktusom, elsősorban szakmai okok miatt, arculatváltás stb., döntenem kellett, hogy akarom-e így folytatni, végül úgy döntöttem, hogy vagy sikerül változtatnom a dolgokon, vagy elmegyek, aztán addig feszítettem a húrt, amíg el nem pattant.
A MeH-beli munka kiszakított az addigi, rutinszerű narancsos világomból. Korábban is izgatott a közélet, érdekelt a politikai sajtó, kíváncsi voltam a történések hátterére. Persze, kemény volt a munka, óriási kihívást jelentett, meg kellett tanulnom, hogy egy kézfogásból is „képet” tudjak csinálni, úgy, hogy visszaadjam az esemény hangulatát, de megfeleljen a protokollnak is. Épp a napokban gondolkoztam el azon, hogy vajon hogyan tudtam volna jobban művelni. Biztosan tudtam volna, de nem bántam meg, hogy oda mentem. Annak az időnek vége, már más dolgok foglalkoztatnak. Az biztos, hogy rengeteget tanultam az ott eltöltött nyolc év alatt.
– Például precizitást, gyors reflexeket?
– Sok apróságot is, de például azt is, hogy egészében lássam az eseményeket. Hogy mikor, milyen részletre figyeljek, hová álljak, mire fókuszáljak, mit tartsak fontosnak, ilyeneket.
– Mintha a protokollfotózást egy kicsit lenéznék a riporterek.
– Valószínűleg azért, mert itt meg kell felelni egy elvárásrendszernek, és ez nem mindenki számára vonzó. A riportfotós szeret szabadabb lenni, kevésbé kötött, sokkal inkább alkotó jellegű a munkája. Elég pulóverben és tornacipőben megjelennie, míg nekem öltönyt és nyakkendőt kellett fölvennem. Úgy érzem, hogy a protokollfényképezés iránti távolságtartás el fog mozdulni, a fotósok kezdenek ráérezni arra, hogy ez is érdekes területe a szakmának, itt is ugyanúgy megvan a lehetőség arra, hogy különleges dolgokat mutassunk meg, itt is lehet érdekes, akár galériaszínvonalú képanyagokat létrehozni.
Korábban kizárólag filmre fényképeztem, míg itt feltétel volt a szinte azonnali képtovábbítás, így viszonylag gyorsan meg kellett tanulnom a digitális technikát. Ennek nem mindegyik részét kedveltem, de a fényelést nagyon élvezem. Talán azért, mert korábban magamnak laboráltam, a Photoshopot a nagyításhoz hasonlóan kezelem, nem zavar, ha észre lehet venni, hogy melyik részletet sötétítettem vagy világosítottam a képen. Vastag ecsettel dolgozom. Egyébként nem nagyon volt kitől tanulnom a protokollfotózást. Fogtam magam, és beszereztem jó pár albumot, amiket Havel, Bush és más elnökök fotósai adtak ki, ezeket tanulmányoztam, és az így nyert tapasztalatokból próbáltam kialakítani a működésünket.
– 2004-ben, a Medgyessy Péter–Gyurcsány Ferenc váltás után, új szerződést kötöttek veled?
– Igen, de egyébként is évente vagy félévente újítottuk meg a szerződést. Elvileg számolni kellett azzal, hogy az új személy a saját korábbi stábjával akar együtt dolgozni, de nekem nem kellett attól tartanom, hogy elküldenek, egy ilyen kabinetátalakításkor nyilván ezernyi más dologra kell figyelniük, amik közül a fotós személyének a kérdése a legutolsó tennivalók egyike lehet. De ez a médiacégeknél vagy a reklámügynökségeknél is hasonlóan van.
– Most van munkád?
– Cégeknek, reklámügynökségeknek dolgozom a legtöbbet, de akár esküvőt is fényképezek, ha megkeresnek. Néha még élvezem is, mert ez is tartogathat izgalmas helyzeteket, lehetőségeket. Úgy látom, az utóbbi időben fölértékelődött az esküvői fényképezés, kiváló képek készülnek, a gyermekfotó is újra megjelent a piacon, a családok ismét fényképeztetik magukat. Gyerekkoromban a kanadai rokonok minden évben küldtek magukról műtermi képet, ott ez hozzátartozott a polgári létformához, és most itthon is kezd visszatérni a szokás. Előfordul, hogy felhívnak, „azt találtuk ki nászajándéknak, hogy te legyél a fényképész”, meg olyan is, hogy „a férjem imádta a Narancsban a képeidet, mennyire klassz lenne, ha el tudnál jönni fotózni”.
– Akár vállalati bulikra is elmennél?
– Természetesen. Lehet, hogy furcsán hangzik, de még rendezvényeken vagy akár sajtótájékoztatót is szeretek fotózni.
– Meg tudsz belőle élni?
– Elvagyok, bár tudom, hogy nehéz helyzetben van a szakma. Nemrég megkeresett egy cég, hogy szeretnének egy tizenkét képből álló naptárt, mondták, hogy nagyon kicsi a büdzséjük, tetszett a munka, úgyhogy félig viccből tízezer forintos árajánlatot adtam az egészre. Gondoltam, a benzinköltség meg a parkolás díja talán kijön belőle, megcsinálom. Egy óra múlva visszahívtak, hogy nagyon sajnálják, de valaki olcsóbb ajánlatot adott.
Nem igazán szerettem meg ezt az életformát, kiszámíthatatlan, ráadásul korábban mindig csapatban tevékenykedtem. Ha asszisztenssel dolgozom, aki a világításban vagy másban segít, akkor mindig kikérem a véleményét, ez biztonságot ad nekem, sokat dolgozom együtt Urbán Ádámmal. Amikor kikerültem az Iparművészeti Főiskoláról, valaki azt ajánlotta, hogy keressem meg Urbán Tamást az Ifjúsági Magazinnál, meg is kerestem, elmondtam neki, hogy friss diplomás vagyok, és érdekel a riportfotózás. Azt mondta, hogy ez nagyon klassz, van-e felszerelésem, itt van két objektív, adott hozzá húsz tekercs Ilfordot, csinálj a jövő hétre egy anyagot a gördeszkásokról. Aztán adott más feladatokat is, jó témákkal foglalkozhattam, tanulhattam a szakmát, azután jött a Narancs. Jó pár évvel később, egyszer csak fölhívott Ádám, a fia, hogy nagyon érdekli a fotózás, és az édesapja azt javasolta neki, hogy jöjjön el hozzám. Hozta a portfólióját, beszélgettünk egyet, és onnantól, ha szükségem volt segítségre, vele dolgoztam.
– A MeH-nél is volt két segítőd. Miért volt rájuk szükséged?
– Napi tizenkét-tizennégy órában kellett készenlétben lenni, és gyakran kellett egyszerre két vagy több helyszínen dolgozni. A letöltött képeket fényelni kellett, méretezni, archiválni, és valakinek folyamatosan bent kellett lennie az irodán, hogy ki tudja szolgálni a sajtó és a hírügynökségek igényeit. Nálunk bevett szokás volt, hogy a kézfogásokat a partnereknek is elküldjük, ez is a protokoll része volt, még én is kaptam ilyen képet, ha kezet fogtam valakivel.
– 2006 ősze hatással volt-e a munkádra?
– Nem. A tüntetésekkel nekünk semmi dolgunk nem volt. Időm sem lett volna rá, a szokásos ügymenetben dolgoztunk. Amikor Gyurcsány Ferenc megnézte a felgyújtott tévészékházat, itthon feküdtem betegen, és egy kollégám ment el fényképezni. Ezt leszámítva az alatt a néhány hét alatt is ugyanúgy dolgoztam, mint máskor, a naptár ugyanúgy meg volt töltve programokkal.
– 2003-ban még azt tervezted, hogy bemutatod a nálunk élő kínaiak életét.
– Abból nem lett semmi, sok hasonló téma volt a fejemben, ami ezért vagy azért nem valósult meg. Az ötletek jönnek, mennek. Van, amiből csak terv marad, de van, ami talán még meg is valósulhat. Idén négy nagyobb anyagon is dolgoztam. Egyik sorozatból sem terveztem kiállítást vagy albumot, számomra a Facebooknál nincs ideálisabb hely, nem kell kópiákkal vesződni, nyomdába menni, ide-oda rohangálni, ráadásul nem kerül semmibe, és mindennél gyorsabb. Azt is szeretem, hogy folyamatosan kapok visszajelzéseket, eleinte csak egy-két hozzászólás érkezik, azután egyre több, kialakul egy beszélgetés a fotóhoz közelebb állók és a laikusok között a fényképezés szerepéről.
– Szoktál ezekre reagálni?
– Ez változó, ha megszólítanak, akkor mindig válaszolok, de általában privát módon. Inkább hagyom, hogy a kialakuló diskurzus hadd élje a saját életét. Közben kapok hideget-meleget, volt olyan sorozatom, amelyiket nagyon szerettek, de lapos volt ez az amplitudó, és volt, amelyik jobban megosztotta a nézőket, imádták vagy utálták.
– Az idei új anyagaid közül melyik volt a legelső?
– A színes csoportképek. Németh Gábor barátom megkeresett, hogy a régi, főiskolás haverjaival, Garaczi Lászlóval, Tóth Gábor Ákossal és Farkas Péterrel szeretnének magukról egy olyan képet, mint amilyen a rockegyüttesekről szokott készülni. Lefényképeztem őket egy tűzfal előtt. Az elkészült kép rengeteg gondolatot és kérdést is felvetett bennem. Izgatott és nem hagyott nyugodni, úgyhogy elkezdtem gondolkodni, hogy hogyan is folytathatnám. A zenekarfotózásnak is megvan a maga protokollja, én ezeket igyekeztem megtartani, de az ismerős közhelyeket és modorosságot megtartva vagy akár még fel is erősítve. Izgatott ez a merev modorosság, ami valószínűleg egyfajta idealizálási igényből fakad. Meg akartam nézni, hogy hogyan hatna más, nem zenész csoportokkal. Szóltam néhány ismerősnek, hogy hozzanak magukkal három-négy társat, olyanokat, akikkel szívesen lennének egy zenekarban. Legyen az a barátja, a példaképe, az első vagy az utolsó szerelme, akár az utálata tárgya vagy akikkel egyszerűen csak szeretne egy közös fotót. Művészek, tudósok, régi narancsosok, tilos rádiósok, értelmiségiek és barátok. Később mások is jelentkeztek, most is vannak páran, akiknek meg van ígérve a fotózás. Egyvalamit nem akartam, valódi zenekarokat, de végül pár kép erejéig abba is belementem. Szóval ezek olyanok sztárfotói, akik valójában nem rocksztárok, de közben mégis. Rengeteg örömöt jelentett ez a munka, azonban egy idő után fárasztó volt a szervezés, a helyszínkeresés, és azt is észrevettem, hogy gyakran egy-egy arcra fókuszálok, kiemelek valakit. Hát akkor minek ez a körítés, egyszerűbb, ha egyvalakit fényképezek. A kvázi művészi vagy alkotói portré számomra mindig is nehezen értelmezhető műfaj volt, a portréknál jóval ritkábban kaptam meg azt az élményt, mint a zsáner- vagy riportképeknél, ahol a környezet segíti az értelmezést. A kíváncsiság hajtott, hogy kipróbáljam, mit tudok belőle kihozni, csak nagyjából volt elképzelésem, hogy mit szeretnék láttatni vagy megmutatni egy-egy karakterből.
A fekete-fehér portrék öt-tíz perc alatt készültek, igyekeztem semleges és inkább idegen, mintsem barátságos hangulatot teremteni. Rengeteg élményt adott ez a sorozat. Esténként végignéztem a képeket, próbáltam megfejteni, hogy hol, mitől, mi működik, mi az, ami erősít vagy gyengít egy karaktert, mire kell jobban fókuszálnom, vagy mivel nem érdemes foglalkozni. Rengeteg fontos kérdés merült fel a hozzászólásokból a szépséggel, az idealizálással vagy akár a portré természetével kapcsolatban. Jó volt látni, hogy a legtöbben azokat a kérdéseket és dilemmákat vetették fel, amiket én is fontosaknak tartok. Több mint kétszáz embert fényképeztem le, a kiállításon és a sajtóban ennek a képmennyiségnek csak a töredéke volt látható. Az alakok többsége a nyolcvanas és kilencvenes évek alternatív művészei közül került ki, de nem egy közösség panoptikumát akartam létrehozni, arra törekedtem, hogy legyenek közöttük az idősebb és a fiatalabb generációkból is, akik valamilyen módon mégis köthetőek ehhez a halmazhoz. Egy idő után aztán már maguktól is jöttek, megkerestek, hogy szeretnék, ha őket is lefotóznám, például egy roma srác a képzőművészeti projektjéhez szeretett volna egy petőfis portrét, ebből lett az eredeti dagerrotípiára emlékeztető beállítás. Van köztük lelkész, akit a Tilos Rádióból ismertem, jót beszélgettünk, az arca karakteres, nekem az amerikai kommandósokat juttatja eszembe. A kommentelők bírálták a képet, hogy úgy néz ki, mint egy ördögűző, ezért felhívtam őt telefonon, hogy ha a kép gondot okozna a felekezetében, akkor leveszem a Facebookról, ne legyen kellemetlensége miattam. Isten őrizz, mondta, imádja a képet.
A Capa Központ fölvetette, hogy kiadhatnánk egy albumot a portrékból és a csoportképekből. Ha sikerülne rá pénzt szerezni, és megjelenhetne a könyv, akkor Unoka Zsolt pszichiáter egyik írása lehetne a bevezető szöveg. Ő vagy tíz éve vezet egy kutatást, ahol azt vizsgálják, hogy mit nézünk meg először egy arcon, hogyan keresünk rajta szimpatikus vagy ellenszenves vonásokat; hogyan alakítjuk a saját arcunkat, hogyan formáljuk az arcunkat aranyosra, kedvesre, unatkozóra, vagy akár gonoszra, és ezt az arcot a másik ember milyen szempontok alapján értékeli, mint valami kommunikációs felületet.
– Észrevettem, hogy a tilos rádiós Czabán György pólójának a nyaka ki van rojtosodva.
– Ez nem volt szándékos. A legtöbben feketében jöttek, talán azt gondolták, hogy ide az illik. Van pálmafás ing is, mások meg kabátban ültek le. Előfordult, hogy elégedetlen voltam egy képpel, sehogy sem éreztem jónak, a srác vette a kabátját, már indult el, és szóltam neki, hogy most így, kabátban üljön vissza, és sikerült is a kép. Eleinte keményebb tónusokat használtam, hogy erősen előjöjjenek a karakterek, a bőr struktúrája, plasztikája, de később lágyabb lett a megvilágítás. Vannak fotósok, akik ugyanazt a fényelést viszik végig egy egész sorozaton, én ettől impresszívebb használatra törekszem, nem az én világom, hogy kitaláljak és parancsfájllal végigvigyek egyetlen fényelési megoldást.
– Az algyői sorozatod megbízásból készült, ugye?
– Régóta szerettem volna olajbányászokat fényképezni, kíváncsi voltam, hogy milyen képek születhetnének egy ilyen helyszínen, örültem a megkeresésnek. A terv az volt, hogy az első mélyfúrások és a telep megnyitása 50. évfordulóján bekeretezett, beállított portréfotókkal ajándékozzák meg azokat a dolgozókat, akik több mint 30–40 éve ott dolgoztak. Tartottam, féltem tőle, kockázatos az ilyen típusú alkalmazott fotó, hiszen meg akartam felelni az elvárásoknak, szerettem volna, ha elégedettek lesznek a munkámmal, de én se érezzem idegennek a képeket. Teljesen rám bízták, hogyan oldom meg a feladatot, ami elég ritka az alkalmazott fotográfia területén. Két-három nap a helyszínbejárással telt, közben megismerkedtem a munkásokkal és az irodai dolgozókkal. Mindegyiküknek volt valamilyen karakteres vonása, hippilány, prémvadász, joviális szaki, techno fazon, Chuck Norris. Volt, aki elmondta, hogy nagyon szereti a westernt, van ilyen kalapja meg olyan csizmája, melyiket vegye föl, végül a struccbőrnél maradtunk. Nem volt könnyű a fotózás, néha fél órát, egy órát is kellett várni, hogy lejjebb menjen a nap, vagy ússzon be a háttérbe egy felhő, és ők nincsenek ehhez hozzászokva, már mentek volna haza. Szegeden rendeztek az anyagból egy kiállítást, mindenki nagyon boldog volt, még most is kapok tőlük e-maileket.
– A menekültportrékat valamiféle gesztusnak szántad?
– Inkább a kíváncsiság hajtott. A sajtóban megjelent fotók nagy része távolról, tömegként mutatta őket, másrészt olyan helyzetekben, amelyek nemcsak a mi, hanem az ő számukra sem megszokottak vagy hétköznapiak: a kukoricásban megbújva, folyón átgázolva, menekülés közben, gyerekkel a hátukon, földön aludva stb. Ideiglenes állapot, amiben mutatták őket, és ezek alapján alakítják ki a véleményüket a hírfogyasztók, ami szerintem hamis képet sugall. Nem feltétlenül a „jól elkapott” képek hiányára gondolok, vagy arra, hogy a hírképek ne adták volna vissza a történések atmoszféráját. Hanem arra, hogy ha egyszerre több riporter is menekülteket fényképez, akkor abból születhetne több különböző entitást, nézőpontot tükröző képanyag, de nemigen született. Elsősorban az hiányzott számomra a megjelent sajtóképekből, hogy valaki „belülről” vagy akár a menekültek szemszögéből mutassa meg a helyzetüket. Az, hogy nézzük meg őket egy kicsit közelebbről, olyan helyzetben vagy viszonylatban is, amilyenben akár mi is láttatni szeretjük magunkat, ha fényképeznek minket. Ezért választottam azt a jól ismert, egyszerű, dokumentáló jellegű megoldást, ahogyan annak idején például az amerikai indiánokat vagy az itthoni paraszti kultúra képviselőit fotografálták. Se kukoricást, se kerítést nem akartam a kiválasztott alakok mögött a háttérben, még fákat és embereket sem, mert arra voltam kíváncsi, hogy a hozzájuk kapcsolt „kellékek” nélkül mit fogunk látni bennük. Én rosszul beszélek angolul, ők még rosszabbul, szerencsére ilyen helyzetben a testbeszéd is sokat segít a bizalom megnyeréséhez, így sikerült elmagyaráznom nekik, hogy jók a szándékaim. Segítőkészek voltak, valószínűleg már annak is örültek, hogy történik valami változatosság a várakozás alatt. Egy kissrácot fotóztam, egyszer csak fölpattant a székről és elszaladt, de hamarosan visszajött, és a kezembe nyomott egy müzliszeletet. Ettől teljesen elolvadtam, még most is elszorul a szívem, ha eszembe jut. Egy másik alkalommal egy kamaszfiúra vártam, aki át akart öltözni a fényképezés kedvéért. És látom, hogy a két társa tart egy hálózsákot, és ez a harmadik srác, mint egy spanyolfal mögé, oda áll be pólót cserélni. Én sokat járok horgászni, és gyakran az út mellett öltözöm át, nem nagyon érdekel, hogy meglátják az alsógatyámat. Ők pedig egy pólócsere miatt is paraván mögé álltak. Az anyák megtörölték higikendővel a gyerekek arcát, a kisebbeknek pelenkát cseréltek, kizárólag a fotózás miatt.
– A roma képpárok korábban készültek?
– Igen, januárban kért föl a budapesti Gallery 8, a Roma test politikája című, a romákról kialakult képpel foglalkozó kiállítássorozathoz szerettek volna fotókat. A különböző korok sztereotipizált cigányábrázolásait és a mai megjelenítést akartuk ábrázolni, amihez roma tudósok, értelmiségiek álltak kettős modellt, cigánylánynak, gengszternek, vajdának stb. öltözve. Nem tagadom, hogy a képpár megoldás természete miatt talán kicsit didaktikus, elbeszélő jellegű a sorozat, de engem mindig is vonzottak a fotóművészet perifériáján lévő megoldások, ugyanúgy, mint a giccs, a másolás vagy a beállított pózok.
Amerikában már a múlt században is jóval öntudatosabbak voltak a fotósok, hittek abban, hogy ha a társadalmi ellentéteket vagy akár a szegénységet megmutatják – gondoljunk például Dorothea Langere vagy Walker Evansre, William Kleinre, sőt Capára, aki ebből a szempontból szintén az amerikai vonalhoz sorolható –, a személyes véleményük a fotóikon keresztül képes lesz megváltoztatni a dolgokat. Európára az erőteljes véleményalkotás helyett inkább egy másfajta, alkotói hozzáállás volt jellemző, a nagy európai fotósok képeire nem igazán jellemző a társadalomkritika, inkább a helyzet szépségére, a vizuális öröm megragadására törekedtek. Persze azóta jóval többet tudunk a fotók természetéről, ami árnyalhatja ezt a hozzáállást, de az az érzésem, hogy a média átalakulása, a szociális médiumok megjelenése, ami nyilvánosságot biztosít a nem hivatásos képkészítőknek, át fogja értékelni a fotó és a fotós szerepét is.

Bacskai Sándor