A VALÓSÁG SZIMFÓNIÁJA – WOLFGANG ZURBORN FÉNYKÉPEI

„Csak egy szabály érvényes a fényképezésben:
sose hívj filmet húslevesben.“
(Freeman Patterson kanadai fotográfus)

Már a borító is rabul ejti a tekintetet. Térkövek homokszínű csíkjából hegyes tulipánszirmok vöröslenek a kép közepe felé törekedve. A képtér felületét műfűszőnyeg borítja. A járókelők árnyéka balra fent rímel az alul lévő virágok formájára. Élénk világoskékkel pedig ott a szerző neve és a könyv címe, Wolfgang Zurborn: Catch. Egyszerű és világos kompozíció, szín és forma, gondolhatnánk, és ennek ellenére elbizonytalanodik a néző. Ebben a síkra, formára és színre redukált képi világban csak a virágok vonják magukra a figyelmet egyedüli és egyértelműen felismerhető tárgyként – ráadásul a vörös jelzőfény színét idézve. Épp ez az egyértelmű struktúra, amely a jól elrendezettnek ható jelenetből árad, sugároz valami valószerűtlent, és válik irritálóvá. A fénykép ennek ellenére nem megrendezett, de nem is digitálisan elidegenített, hanem a valóság egy szelete.
„Rendszereket keresek, anélkül, hogy leleplezném azt a káoszt, amely maga a világ”, mondja Wolfgang Zurborn.
Az angol catch szó (magyarul „elkapás”), csak öt betű, mégis annyira gazdag a képzettársítások lehetősége: ki kap el (vagy le) kit? Ő a világot, vagy a világ őt, a képek a nézőt, esetleg mi (kapjuk rajta) a fényképészt? Talán mi is úgy vagyunk Zurborn felvételeivel, mint a fiú a medence szélén, aki látszólag nem tudja eldönteni, hogy a feléje dobott labdát elkapja-e vagy sem. Talán ő is a mögötte olvasható felirat – like – szerint cselekszik? És ha azt látná, amit mi, minden bizonnyal mosolyogna, mert a képen felé repülő labda éppen kitakarja a mellette álló férfi fejét.
Zurborn a szó szerinti fordítás – (jó) kapás – konkrét értelmében vadássza le jeleneteit városi sétáin, az utcákon, játszótereken, bevásárlóközpontokban szabadidőparkokban. A hétköznapi, a jelentéktelen révén, a sajátos kivágások, nézőpontok segítségével sűrít, talál meghökkentő kompozíciókat és szokatlan nézeteket, majd az így meglelt dolgokat és embereket egy abszurd kompozícióba rendezve dob félre jól bejáratott kapcsolódási sémákat. Képeit a káosz újrarendezésével teremti meg, vagy épp fordítva, mindent összezavar a meglévő rendben. A véleményalkotást átengedi nekünk, nézőknek. A város mint táj a színpada annak, amit ő a való élet színházának nevez, ahol a fényképezőgép objektívjén keresztül vezet be minket sajátos és furcsa világába.
Wolfgang Zurborn 1956-ban született Ludwigshafenben, és már korán felfedezte magában a fotográfia iránti vonzódását. Miután befejezte tanulmányait a nagy hírű müncheni Bayerische Staatslehranstalt für Photographie-ban, 1984-ig fényképezést és filmdesignt tanult Dortmundban. Egy évvel később a DGPh, a német fotográfiai társaság Otto Steinert-díjjal tüntette ki Menschenbilder – Bildermenschen („Emberképek – képemberek”) című sorozatát. A dressur real („idomított valóság”), a 2008-ban a Német Fotókönyv Díjjal is elismert Drift („Sodródás”), illetve a China Which China című munkáival számos németországi és nemzetközi csoportos kiállításon vett részt.
A hamburgi Deichtorhallenben 2009-ben átfogó válogatást mutattak be addigi életművéből. Mindemellett már csaknem 30 éve működteti Tina Schelhornnal a kölni Lichtblick galériát, amelyhez a 2010-ben elindított Lichtblick School átfogó műhelyprogrammal kapcsolódott. Zurborn ezenkívül keresett és népszerű oktató is. A Catch című könyvét idén áprilisban mutatták be.
A szerző felfedezőútra invitál minket a fényképeivel. Megértésükhöz azonban nem szükséges tudni, hogy mikor és hol rögzítette őket, ezért is olvashatók a képcímek és leírások a könyv legvégén. A legtöbb felvétel választott otthonában, Kölnben készült, mások Londonban, Berlinben, Antwerpenben, Madridban, Liptószentmiklóson és még sok más helyen, kivétel nélkül 1999 és 2013 között.
Bár a földrajzi és kronológiai besorolásnak nincs különösebb jelentősége a képek tartalmát nézve, az idő mégis lényeges mellékszereplőjük. Cartier-Bresson híres terminusa, a döntő pillanat, úgy ragadja magával Zurbornt, hogy elcsípje zsákmányát a fényképezőgép segítségével, mint macskát az izgalom az aranyhalas akvárium előtt. A megfelelő pillanat kiválasztásának különleges érzéke kapcsolja össze munkáját az egykori mesterével, bár, vele ellentétben, lemond az elbeszélői pozícióról, és távol tartja magát a politikai, illetve társadalmi értelmezéstől, és inkább egy többé-kevésbé absztrakt látványra törekszik. Cartier-Bressonhoz hasonlóan a valóságost dokumentálja, de azzal, ahogy kibontja azt a jelenet szövetéből, a világ egy másik lehetséges látásmódját kínálja fel, és így lehetetlenné teszi a néző számára a megszokott értelmezési sémák használatát.
Wolfgang Zurborn nem Cartier-Bresson, de nem is Walker Evans vagy Lee Friedlander, és nem Martin Parr vagy Dougie Wallace. Nem történetmesélő, világmegváltó vagy kritikus. Nem is szigorú dokumentarista, aki sorozatokban gondolkozna, és nem rendez, mint Philip-Lorca diCorcia. Még hosszasan lehetne sorolni, hogy ő ki mindenki nem. Ennél nehezebb azt szavakba önteni, hogy valójában mi jellemzi a munkáját. Talán inkább hasonlít Robert Frankra vagy Saul Leiterre, vagy inkább kettőjük érzelmes keveréke egy kis William Eglestonnal elegyítve és Viviane Sassennel fűszerezve. A látásmódja kétséget kizáróan sajátos, szabálysértő, radikális, játékos, nem nélkülözi a szépet, a költőit és a zenei allúziókat sem.
A 72 felvételt tartalmazó könyv nem adja magát könnyen a gyorsan lapozó tekintetnek. Bele kell merítkezni, időt kell neki adni, mintha csak egy szimfóniát hallgatnánk. Minden fénykép egy új tétel, a tételek, illetve a fényképek egymásutánisága ritmus-képletté áll össze, harmonikusan áramlik, váltakozik a tempó vagy a karakter, és játszik az ellentétekkel, illetve a hallás és a látás konvenciójával. Minden tétel egy lezárt egység, és ugyanígy Zurborn minden egyes fényképe is állhatna önmagában. Nem adja meg az enyészpontot, nem irányítja a tekintetet, és nem is értékel. A valós dolgok formává, színné vagy felületté válnak, és teljesen egyenértékűként állnak egymás mellett, legyen szó cipőről, pálmaágról vagy a saját árnyékáról. Csak a jól kiválasztott nézőponttal fűzi össze az egyes elemeket az érzékeket megzavaró kollázsszerű képekké.
Zurborn képi világa nemcsak a zenével mutat rokonságot, de az irodalommal is. Ror Wolf 1964-ben írt műve egy nyelvi kollázs, amelyben a hagyományos elbeszélő formát szójátékokkal, álmokkal, szürreális eseményekkel és valós mozzanatokkal lazítja fel. Mentora, Hans Magnus Enzensberger így kommentálta Wolf elbeszélői stílusát: Ez az eljárás fantasztikus és racionális egyszerre, és ezzel mélyen humoros. A Jelentés folytatása című regény egy részlete a ráhangolódást segítő nyitányként vezeti be a kötetben látható felvételeket. A darab a világhoz való viszonyunkról szól, csodálkozásra, elidőzésre, mosolygásra késztet, de irritáló is lehet, miközben kérdésekre is ösztönöz.
„A fényképezés médiumának egyedülálló lehetőségei abban állnak számomra, hogy a külvilággal folytatott párbeszédben az érzékelés személyes kritériumait egyre-másra megkérdőjelezhetem annak érdekében, hogy magát az érzékelést lezáratlan folyamattá, látási kísérletté tegyem”, mondja Wolfgang Zurborn.

Anne Kotzan (Pfisztner Gábor fordítása)

CATCH – Verlag Kettler, 2015, Dortmund. Szerkesztette: Achim Heine, fényképezte: Wolfgang Zurborn, szöveg: Ror Wolf. www.wolfgangzurborn.de