BESZÉLGETÉS NYÁRI RÉKA DIVATFOTÓSSAL

– Ön New Yorkban él, de a neve egyértelműen magyar hangzású. Hol, melyik országban született?
– Helsinkiben, Finnországban születtem. Az apám mérnök. Szegedről költözött Finnországba, amikor a 1970-es években beleszeretett anyámba. Anyám egy ritkaságszámba menő ösztöndíjat kapott finnugor nyelvek tanulmányozására egy budapesti egyetemen, ahol apám is tanult. Ugyanattól a főbérlőtől béreltek szobákat, így ismerkedtek meg, és őrülten egymásba szerettek.
– Tud valamennyire magyarul?
– Jómagam és a két bátyám kisgyerekként beszéltünk magyarul, azonban ahogy felnőttünk Finnországban, fokozatosan elfelejtettük a nyelvet. Ez egy szégyenletes dolog, de apám feladta, hogy magyarul beszéljen velem, amikor néhány évvel idősebb lettem. Viszont csodálatos, hogy az, amit egész kicsi koromban megtanultam magyarul, a későbbi években visszajött, jóllehet ez a nyelvtudás messze van a tökéletestől. Mindig úgy éreztem, hogy mi félig magyarok vagyunk, például én voltam az egyetlen barnahajú a sok szőke, kék szemű finn gyerek között. Magyar ételeket ettünk és magyar zenét hallgattunk, és volt magyar nagymamám, aki időről-időre meglátogatott bennünket.
Később, 1993-ban a családunk Budapestre költözött. Az Amerikai Nemzetközi Iskolába jártam, és így, vad tinédzserként, néhány csodálatos évben volt részem Magyarországon.
– Itt is érettségizett?
– Tizenhét éves voltam, amikor befejeztem a középiskolát. Budapestről egyenesen New Yorkba mentem, ahol a School of Visual Arts-on (SVA) képzőművészeti tanulmányokat folytattam.
– Miért nem Európában, például Budapesten, Helsinkiben vagy akár Párizsban tanult tovább, miért akart Amerikába menni?
– Azért, mert nagyon érdekelt New York, tudtam, hogy ez a város a világ egyik legfontosabb képzőművészeti központja, én pedig festő akartam lenni. És arról is hallottam már, hogy az SVA nagyon jó iskola, rendkívül érdekes programjaik vannak, ezért határoztam úgy, hogy elindulok erre a hosszú útra. Ott sok hallgatótársam és tanárom is hatással volt rám; igaz, inkább a képzőművészet, mint a fotográfia területéről. Az akkori barátom (aki azóta a férjem, fantasztikus fotós és designer) szintén nagyon nagy hatást gyakorolt rám, és a mai napig inspirálja a munkámat.
Az SVA csodálatos iskola volt, rengeteget tanultam a négy egyetemi év alatt. Meggyőződésem, hogy mind a mai napig sokat támaszkodom arra, amit ott kompozícióból, anatómiából, pozitív és negatív térből tanultam. Mindig szerettem festeni. A szüleim gyakran emlegetik viccelődve, hogy előbb tudtam festeni, mint járni.
– De nem lett festőművész.
– Miután lediplomáztam, szembesülnöm kellett egy becsvágyó, fiatal, de összeköttetések nélküli művész New Yorkban való talpon maradásának a kemény realitásaival. Arra gondoltam: micsoda őrültséget csináltam! És mihez kezdek most? Ott voltam ebben a versenyszelleméről híres városban, ahol képtelenség megélni művészként, a művészvilággal való kapcsolatok nélkül. Valahogyan ki kellett fizetnem a lakbéremet, a stúdióbérleti díjakat, a festéshez szükséges anyagokat, és mindannyian tudjuk, hogy New Yorkban élni nem olcsó. A szüleim azt akarták, hogy költözzek vissza Európába, így végül semmiféle támogatást nem kaptam tőlük. Elkezdtem mindenféle furcsa, pocsék munkahelyeken dolgozni, miközben kint éltem Queensben, messze Manhattan központi részeitől. Dolgoztam pincérként, vendéglátóipari cégnél, ruhaüzletben. Alig tudtam kifizetni a számláimat, és alig maradt időm és energiám a festésre.
Néhány évre elszabadultam a realitástól, amikor egy modellügynökség felfedezett. Sikerült kötnöm egy szerződést, és néhány évig modellként jártam a világot, elsősorban Európában és Ázsiában dolgoztam. Miután visszatértem Amerikába, még számos más munkát végeztem, amíg eljutottam odáig, hogy fotós lehessen belőlem. Mindig szerettem a fényképezést, de igazából az utazásaim évei alatt ragadott meg ez a műfaj. Attól kezdve soha nem néztem vissza, és többé soha nem hiányzott a festés.
– És a modellkedéssel töltött időszakra hogyan emlékszik vissza?
– Sok kedves emlékem van abból az időből, szerettem utazni, csodálatos emberekkel találkoztam, tetszett az egész, de történtek rossz dolgok is. Különösen Ázsiában, ahol elvárás, hogy nagyon sovány legyél, és vannak olyan ügyfelek, de fotósok is, akik erőszakosak, így vegyesek az élményeim. Nem mindig volt könnyű az életem, valódi, nagy küzdelem volt eljutni oda, ahol most vagyok. Nagyon szerencsésnek érzem magam amiatt, hogy ma azzal tudom biztosítani a megélhetésemet, amit a legjobban szeretek a világon.
– Mielőtt 2004-ben visszatért New Yorkba, hosszú időn át tervezte, hogy fotós akar lenni, vagy ez hirtelen elhatározás volt?
– Korábban, festőhallgatóként nem gondoltam volna komoly lehetőségnek azt, hogy fotográfus legyek. Mindig szerettem fényképezni, rengeteg képet készítettem gyerekkorom óta. Persze soha nem gondoltam arra, hogy ezt foglalkozásként űzzem, nem tekintettem ezt művészetnek, mindig arra gondoltam, hogy festő leszek, ha felnövök. A festés művészet volt, a fényképezés valami más. Amikor a művészeti iskolába jártam, sokat fényképeztem, majd lefestettem őket, nagyon élveztem az egészet. Szerettem a fotós magazinokat, a divatmagazinokat, az olasz Vogue volt a kedvencem, annak ellenére, hogy a szövegből semmit se értettem. Azonban, ahogy rájöttem arra, hogy mennyire szeretem a fotót (és hogy az mennyivel jobban illett hozzám, mint a festők magányos élete), minden erőmmel arra törekedtem, hogy ez egy egész életen át tartó pálya legyen a számomra. A fényképezés jelentette a számomra mindazt, amit egy kreatív pályától elvártam, sőt még többet. Összekombináltam azokat a dolgokat, amelyeket mindig is szerettem, éspedig kreatívnak lenni, utazni, tehetséges, érdekes művészemberekkel együtt dolgozni. És a divat gyönyörű, izgalmas világában dolgozni.
Szóval, amikor azon töprengtem, hogy a fényképezést válaszszame a festés helyett, egy átgondolt döntést hoztam: egyrészt, rá kellett ébrednem, hogy nem vagyok annyira elhivatott a festészet iránt, mint amennyire szeretnék. Másrészt, New Yorkban festővé válni szinte lehetetlen, ehhez nagyon komoly anyagi háttér kell. Elkezdtem kis projekteken dolgozni a barátaimnak köszönhetően, akik általában modellek, énekesek, kreatív emberek voltak, illetve a fotózás területén dolgoztak. Gyönyörű lányokkal találkoztam, akiket fotóztam, megtanultam a világítás fortélyait, megismertem az eszközöket. Nagyon lassan, sokat gyakorolva megtanultam, hogy a Photoshopban hogyan lehet javítani a képeket. Eleinte főleg portrékat és divatfotókat készítettem. Körülbelül egy évre volt szükségem ahhoz, hogy összeállítsam az első portfóliómat, illetve önbizalmat szerezzek, hogy megkeressek kisebb designer stúdiókat, ékszerészeket, ruhatervezőket, magazinokat.
Tehát nagyjából egy évembe került, hogy a fotózás pénzt is hozzon a házhoz, de természetesen eleinte nem kérhettem sokat. Ekkortájt nyíltak az első kiállításaim, és elkezdtem nagyításokat árulni a képeimből. Egy éven belül összeraktam a szerény portfóliót, amit elegendőnek éreztem ahhoz, hogy bekopogjak kisebb divatcégekhez, divattervezőkhöz, és elkezdjem nyilvántartásba venni az első fizetett munkáimat. Felkerestem számos olyan kapcsolatomat is, akiket az éjszakai életből ismertem. Hamarosan az első nagy kereskedelmi ügyfeleimet is nyilvántartásba vehettem.
Két és fél évvel a fekete-fehér önarckép-sorozatomat követően, ott tudtam hagyni az éjszakai életet, és teljes munkaidejű fotográfus lettem. Azután felgyorsultak a dolgok. Összesen körülbelül három év kellett ahhoz, hogy 2007-ben elköszönhessek a korábbi munkámtól.
– Mi volt az?
– Az éjszakai életben dolgoztam, kiszolgáló voltam egy bárban a hétvégéken, palackozott italokat adtam el sok ezer dollárért. Ez a munkahely tette lehetővé számomra azt, hogy minimális munkaidővel maximális fizetségért dolgozzak. Eleinte szórakoztató volt, de ez az életforma kiszívja az emberből az erőt. Állandóan kimerült voltam, az éjszakázás után semmi kedvet nem éreztem ahhoz, hogy nappal fessek. Alkotni szerettem volna, de nem volt hozzá erőm, és a kapcsolataim is hiányoztak. Tulajdonképpen ezért fordultam fotografálni. Kezdetben egy olyan modellt fényképeztem, aki mindig rendelkezésre állt, bármilyen időpontban, nem panaszkodott, és ingyen dolgozott: ez én voltam! Minden reggel, miután hazamentem a munkából, magamat fényképeztem. Alig vártam, hogy befejezzem a hosszú, éjszakai műszakomat, hazajöjjek, és kifessem magam festékkel, csillámmal és vazelinnel – különben senkinek sem ajánlom, hogy ezt tegye, mert egy hétig nem tudtam kiszedni a vazelint a hajamból. Eleinte senkinek sem mutattam meg ezeket a fotókat. Ezek az én titkaim voltak, de valóban megerősítették a szeretetemet a fotózás iránt, és segítettek megérteni, hogy nem szükséges festeni a fényképeimet. Önmagukban is elegendőknek bizonyultak.
– Milyen felszerelése volt akkoriban?
– Felszerelés? Egy egyszerű, 2 megapixeles kompakt fényképezőgépem volt. A nyers, szexi képeimhez csak a gép saját vakuját használtam, és arra vágytam, hogy egy női Terry Richardson legyek. Azonban nagyon hamar rájöttem, hogy visszatart a jobb gép és a technikai tudás hiánya. Szembekerültem azzal a problémával, amellyel számos becsvágyó fotográfus szembe szokott kerülni, éspedig a felszerelésbe való beruházás gondjával. Nem csupán arról van szó, hogy költséges beszerezni, de mindennek a megtanulása, megismerése rémisztőnek tűnt számomra. Nem vagyok egy kimondottan műszaki alkat. Pár barátom segítségével sikerült szert tennem néhány használt eszközre, és amit nem tudtam megvásárolni, azt kölcsönkértem. Most már mindenem megvolt, ami ahhoz kellett, hogy dolgozni kezdjek, és nem vártam tovább. Elkezdtem agresszíven viselkedni. Hazajöttem a munkából, aludtam néhány órát, és az egész napot a fényképezés tanulásával, a megvilágítások tanulmányozásával töltöttem, és sok időt fordítottam arra, hogy megtanítsam magamnak a számítógépes képfeldolgozás használatát. Minden lehetőséget megragadtam a fényképezésre. Ki voltam fáradva, de már a helyes úton jártam. Fotóztam, amennyit csak tudtam, elsősorban a barátokat, akik modellekként dolgoztak, dívákat, zenészeket. Saját magam találtam ki a beállításokat és a megvilágítást.
– Milyen képekből állt a portfóliója?
– Eleinte portré- és divatfotókból, és természetesen nagyon különbözött a mostani portfóliómtól. De mindig is vonzottak a szexi, modern, beszédes stroryline-ok. A karrierem elején erősen foglalkoztatott, hogy merre is induljak, legyek-e közvetlen és őszinte, mivel szeretem a szexi, trendi és kifejező stílust, ami messze áll a tiszta üzleti megrendelésektől, ugyanakkor az sokkal jobban fizet, mint a rizikósabb trendsetter képek. Én arról vagyok híres, hogy kifejező, szexi női fotókat csinálok.
New Yorkban óriási a verseny, és akkor tűnhetsz ki a többiek közül, ha ragaszkodsz a stílusodhoz, profi módon végzed a munkádat, és a lehető legjobbat akarod alkotni. Soha nem tekintettem ezt negatív, öldöklő küzdelemnek, sokkal inkább pozitív versenynek, ahol a fotósok egymást inspirálják, hogy még jobbak legyenek. Nagyszerű, kreatív fodrászokkal és sminkesekkel, divattervezőkkel, modellekkel dolgozhatok együtt, akik ösztönöznek és segítenek megteremteni azt a világot, amit létre szeretnék hozni.
– Hogyan jöttek létre a kapcsolatai a Vanity Fair, Korean Cosmopolitan stb. magazinoknál?
– Azt követően, hogy elkészítettem az első könyvemet, az ügyfeleim listája folyamatosan nőtt. Egyikük ajánlott a másiknak, és kezdtem eljutni egy erőteljes online jelenléthez azáltal, hogy kiraktam a munkáimat a különböző közösségi média és a képmegosztó oldalakra (Flickr stb.)
Ezekből a magazinokból az emberek megismerhették a munkámat, és azok, akik ezekkel szorosan együtt dolgoztak, ajánlani tudtak. Természetesen kezdetben kisebb munkákkal bíztak meg. Például készítettem egy képes beszámolót a New York-i divathét rendezvényről a Korean Cosmo részére, mielőtt elutaztam Szöulba, hogy vezércikkeket fotózzak nekik.
– Mennyit dolgozik?
– Rengeteget… Rendszerint 8–12 órát naponta, ha nem fotózom azon a héten, és annál is többet, ha egy felvételt tervezek vagy egy nagy projektet szerkesztek. Sokszor hétvégén is. De szeretem a munkámat, így sokszor nem is tűnik munkának. És rendszerint úgy intézem, hogy legyen szabad időm szórakoztató dolgokra és utazásra.
– Hogyan, miért jutott eszébe a Femme Fatale: Female Erotic Photography című könyv ötlete?
– Korábban a munkáim számos válogatásalbumba kerültek be. A kiadó, amelyik szerepeltetett egy másik könyvben az azt megelőző évben, megkeresett, hogy meg szeretné jelentetni az első szóló könyvemet. Ez egy fantasztikus élmény volt! Két hónapom volt, hogy összerakjak egy 220 oldalas könyvet, a fotók kiválasztásától egészen az elrendezésig. Ez inkább az „erotikus munkáim gyűjteménye”, mint egy narratív mű, mivel nem volt időm bármit is speciálisan ehhez a könyvhöz hozzáfényképezni. A képek személyes fotók, valamint különböző megbízások a 2004 és 2010 közötti időszakból. Az első kiadás gyorsan elfogyott, és ma már sokak által gyűjtői tételnek tartott, amely példányonként ezer dollárért kel el. Most két új szexuális témájú könyv-projekten dolgozom. Az egyik a Nude York, amely olyan „egyszemélyes” aktok gyűjteménye, amelyeket háztetőkön csináltam az egész metropolisban. Lágy vonalak egy kemény, urbánus táj felett. A másik könyv, amely egy Kámaszutra vonatkozású szexuális élvezet a szemnek, Indiába és körbe a nagyvilágba vitt el. Ezek az albumok remélhetőleg 2016 elejére készülnek el.
– Mekkora stábbal dolgozik?
– A csapatlétszámom teljes mértékben a projekttől függ. Személyes aktoknál akár csak én és a modell, esetleg egy asszisztens. Nagyobb projektek esetén két plusz asszisztensem van, fodrász-csapat és sminkesek, állathajcsárok és sok modell. Egy-két igazán nagy eseménykor 50–80 ember állt rendelkezésre. Nemrégiben Michelle Rodriquezt fotóztam a Kámaszutra projektemhez, és akkor – az extrákat is számítva – összesen 85 személy volt jelen egyszerre… plusz egy sólyom és egy szőrtelen macska.
Bacskai Sándor