LEICA M1

1959 és 1964 között gyártotta a wetzlari Ernst Leitz GmbH a Leica M1 fényképezőgépet, amelybe az egyszerűbb kezelhetőség, valamint a kedvezőbb árkialakítás miatt nem építettek be távmérőt.

Adatok, előzmények

A Leica szó sokaknak évtizedekig a kisfilmes, távmérős fényképezőgépet jelentette. Ha belelapozunk egy, a Leitz termékeit ismertető gyűjtői könyvbe1 (adattárba) meglepődhetünk, hogy a cég hány különféle távmérő nélküli típust forgalmazott és milyen hosszú ideig! 1925 és 1987 között tizenegyféle Leicába nem építettek távmérőt, és ezekből összesen 194 500 példány készült.
Felvetődik a kérdés, hogy ez a mennyiség sok-e vagy kevés. Nos, a csavarmenetes objektíves típusok közül az 1948–1951 között forgalmazott Leica IIc-nek a 10 999 példányát nyugodt szívvel kevésnek, míg az 1940-től 1951-ig gyártott IIIc 133 626 darabját soknak mondhatjuk. A bajonettes objektíves típusok közül a Leica M4–2-ből 1978–1980 között csak 17 100, míg az M3-ból 1954-tól 1968-ig 227 000 példány készült. Úgy vélem, hogy a 194 500-as mennyiség miatt kijelenthetem: a „Leica” nem egyenlő a távmérős fényképezőgéppel.
Az első három típushoz – Leica I (1925–1936), Compur Leica (1926–1941) és cserélhető objektíves Leica I (1930–1933) – ráilleszthető, külső távmérőt forgalmaztak, és csak 1932-ben jelent meg az élességállítást és a távmérő működését egy gépvázban egyesítő Leica II. Az első három típust kis csúsztatással/túlzással adtam tehát hozzá a távmérő nélküli, további nyolchoz.
Az átütő sikerű – távmérős – Leica II megjelenésével egy időben viszont piacra került a „Standard”-nek elnevezett gép, amely a krómozott kivitelt és a kihúzható filmvisszatekercselő-gombot leszámítva lényegében megegyezett a cserélhető objektíves I-essel. Ez a Newton-keresős, kis méretű, egyszerű kivitelű típus tizennyolc éven keresztül (27 225 példányban) készült Wetzlarban.
1949-ben mutatták be az Ic-t, amely még tovább ment az egyszerűsítésben: elhagyták a keresőt is, a gép tetején két tartozék-papucs utalt a távmérő és a kereső felhelyezhetőségére. (1949–
1952, 12 000 darab.)
1952-ben jelent meg a hasonló kivitelű, de már vakuszinkronos If, amelyből 1958-ig 16 900 darabot gyártottak. A megnövelt vázméretű Ig-n pedig még furcsábban hat a kereső hiánya; ebből 1957 és 1963 között mindössze 5968 példány készült. A keresőt nem tartalmazó Leicák a bajonettes típusok között is életképes terméknek bizonyultak. (1963–1966: MD 9650 db; 1966–1976: Mda 15 000 db; 1981–1987: MD2 2593 db.)
Felmerülhet a kérdés: milyen felhasználási célra szánta a gyártó az előzőekben említett fényképezőgépeket? A Leitz számos olyan tartozékot forgalmazott, amelyekkel a Leicával közelfelvételt, reprodukciót vagy tárgyfotót lehetett készíteni. Ezek között a felhasználók találhattak például olyat, amelynél mattüveggel lehetett a képkivágást és az élességet beállítani. Forgalmazott a cég olyan segédeszközt is, amely egy adott sík élességét (például A/4 méretű eredeti) biztosította, és a képkivágást pedig úgy mutatta, hogy a gépbe bele sem kellett nézni.
Meg kell említeni az 1935-ben megjelent – és a gépváz, valamint az objektív közé illeszthető – tükörreflex-házat is, amelyet fél évszázadon keresztül forgalmaztak, négyféle változatban. (Tervezem, hogy ezt a technikatörténeti szempontból is jelentősnek mondható berendezés-típust a jövőben egy önálló cikkben ismertetem.) Természetesen a Leicákat – a megfelelő közdarab segítségével – mikroszkóp-feltét kameraként is lehetett használni, a gépvázba épített távmérőre és keresőre ilyenkor sem volt szükség.
Komoly vevőnek számítottak a telefontársaságok, amelyek alkalmazottai a célnak megfelelően módosított Leicákkal rendszeresen fényképezték az állomások számlálószerkezetét, így szolgáltatva a számlázási adatokat. Egyes fényképezőgépekkel minden bizonnyal több százezer ilyen felvétel készülhetett; mindenesetre Wetzlarban 1966-ban a témához igazodva 32 MD-nek még a képméretét is módosították 24×27 mm-re. (1972-ig az MDa-ból még további 200 ilyen képméretű változat készült.)

Az M3-as és az M2-es Leica
Az előzőekben közzétett adatokkal véleményem szerint sikerült igazolni azt, hogy a Leitz cégnél fontos és folyamatosan előállított terméknek számítottak a távmérő nélküli típusok. Ehhez képest a mai gyűjtők alulértékelt és szinte méltatlanul elfeledett fényképezőgépnek tartják az 1959 és 1964 között mindössze 9650 példányban gyártott Leica M1-et, amelynek ismertetése előtt még egy kis, az értelmezést segítő kitérőt kell tenni.
A 39-es csavarmenettel cserélhető objektíves Leicák 1930 és 1963 között készültek2. Ezek távmérős változatainak közös jellemzője az, hogy két külön betekintőnyíláson keresztül nézve kell a képkivágást, illetve az élességet beállítani.
A hosszú ideig tervezett, már bajonettes objektívcsatlakozású M3 1954-ben jelent meg. A Leitz mérnökei ennél a fényképezőgépnél már egyesítették a keresőt és a távmérőt. 1957-ben került piacra az utolsó csavarmenetes-objektíves, távmérős Leica típus, a IIIg, amelynél viszont, meglepő módon, a fényképezőknek még a régi megoldást kellett használniuk, azaz külön kereső segítségével állították be az élességet és a képkivágást…
Az M3 további újításokkal is segítette a könnyebb kezelhetőséget. A gép hátoldalának közepe felnyílt, így a filmet egyszerűbben lehetett betölteni. A gépvázba épített képszámláló a húzóorsó kivételekor (filmtöltéskor) automatikusan lenullázott. Az egyesített távmérő/keresőben a normál objektívnek megfelelő képkivágást bevetített világító vonalak jelezték, amelyek az élességállításkor automatikusan elmozdulva kiegyenlítették a tengelytáv-eltérést (parallaxist) is. A 90 vagy a 135 mm-es objektívek gépvázba helyezésekor a keresőbe automatikusan a megfelelő keret vetítődött be, így a nehézkes kezelésű univerzál-keresőre már nem volt szükség. Természetesen ezek a keretek is az élességállításnak megfelelően elmozdulva parallaxis-mentesen mutatták a képkivágást. Az 50 mm-es keret mindig látható maradt.
A filmtovábbítás gyorsfelhúzókarral történt, a gépvázba önkioldót építettek. A gyártó 1955-től a képkereső alá egy – a másik oldalon lévő önkioldót jól ellenpontozó – kis kart helyezett a vázra, amelynek jobbra-balra történő elmozdítása akkor is bevetítette a 90-es és 135-ös kereteket, ha még nem cserélték ki az objektívet. Ily módon a fényképező előre ellenőrizni tudta a képkivágást, hogy az megfelelő lesz-e az adott objektívvel… Ez a lehetőség a tükörreflexes kamerákkal szemben az M3 javára előnyt jelentett.
A Leica M3 keresőjében az 50 mm-es kereten kívül még „valamennyit” lehetett látni a témából. Hogy pontosan mennyit, arra nem adott a gyártó hivatalos adatot. Az, hogy a képre még/
már nem kerülő témarészleteket is meg lehetett figyelni a keresőben, szintén előnynek mondható a tükörreflexes kamerákkal szemben.
A többletlátvány a 35 mm-es objektív képalkotásánál mindenesetre valamivel kevesebbet mutatott, így ehhez (vagy más, például 21-es, 28-as gyújtótávolságokhoz) továbbra is külön optikai keresőt kellett használni. 1956-tól forgalmazták azokat a 35 mm-es objektíveket, amelyek használatakor a távmérő és a keresőablak elé egy optikai előtét került, amely az 50 mm-es képet a 35-ös képkivágásnak megfelelően módosította. (1963-ban hasonló megoldású 135 mm-es objektív került forgalomba.)
A gyártó némi meglepetéssel tapasztalta, hogy az előzetes elképzeléseivel ellentétben a Leica-fotósok a 135 mm-es gyújtótávolság használati lehetőségénél a 35-öst sokkal fontosabbnak tartják. Egyes fényképezők már annak a véleményüknek adtak hangot, hogy nekik már nem is az 50-es a „normál” objektív, hanem a 35-ös.
A Leitz tulajdonosai, alkalmazkodva a piachoz, ugyan még 1960-ig forgalmazták az 1940-es évek végén tervezett, 3,5-ös fényerejű, 35 mm-es Summaront, de 1958-ban már megjelentették a jobb képélességet adó, 2,8-as Summaront, sőt a 2/35-ös Summicront is. Utóbbi ugyan csak 1959-ben került a boltokba, viszont kitűnő tulajdonságaival jelentősen hozzájárult a Leica világsikeréhez.
A csavarmenetes Leicáknál a III-mal jelölt típusok számítottak technikai szempontból a legfejlettebbeknek. Hozzájuk képest a II valamilyen egyszerűsítést jelzett, az I-be pedig még távmérőt sem építettek. (A leírtaknak csak a „Standard” megnevezés mond ellent.)
Az 1957-ben bemutatott Leica M2, illetve az 1959-es M1 típusszám is ehhez a logikához igazodik. (Ezután viszont betűjelzés, 1963-ban MD, majd az 1967-es M4 után ismét betű, később a kettő kombinációja következett. Jelen cikkben nem érintem a rendkívül alacsony példányszámban, hivatásosoknak előállított típusokat.)
Az M2-nél a gyártó látszólag egyszerűsített: az első két évben előállított példányokból elhagyta az önkioldót3; a filmszámlálót kézzel kellett beállítani, viszont jelentősen átalakította a keresőt. A 135-ös gyújtótávolság elhagyása miatt a 35, 50 és 90 mm-es „keretek” jelentek meg, mindig a behelyezett objektívnek megfelelően. Az M2 a 35-öst és 90-est preferáló riporterek kezében kelt igazán életre, a viszonylag kis méretű 50 mm-es kép miatt a konzervatívabbak pedig megmaradhattak az M3-nál. A kedvükért a cég még a korábbi két mozdulatos gyorsfelhúzást is az M2-nél alkalmazott egy mozdulatosra változtatta.
Alberto Korda (1928–2001) legendásan híressé vált, 1960-as Che Guevarra-portréja4 Leica M2-vel és 2,8/90 mm-es Elmarittal készült; a gyártó ki is használja ezt a reklám-lehetőséget5.

Leica M1
Az előzőekben kissé hosszan ismertetett sajátosságok nélkülözhetetlenek azoknak az egyszerűsítéseknek a megértéséhez, amelyek a Leica M1-et jellemzik.
Egyértelmű, hogy a tervezők és a gyártó a tükörreflex-ház használatához, speciális célú közelfelvételekhez, mikroszkópi fényképezéshez és a riport- vagy zsáner témájú feladatokhoz – a 35 mm-es vagy még rövidebb gyújtótávolságú objektívvel történő fotózáshoz – kívántak (esetleg másod-gépvázat) vevőik kezébe adni.
Az M1-be nem építettek távmérőt, viszont az élességállításkor történő parallaxis-kiegyenlítést egy kis, a gépvázba szerelt kar azért vezérli. Ez a kar is egyszerűbb kivitelű, mint az M3/M2-ben található objektív-távmérő átvitel. Ha egy M1-ből kivesszük az objektívet, a kar azonnal látható. Ezért is mondható furcsának, hogy megjelent olyan 480 oldalas, színes és fekete-fehér fotókkal bőségesen illusztrált, angol, olasz, német, francia, spanyol és japán nyelvű leírásokat tartalmazó szakkönyv6, amely az előzőek ellenkezőjét állítja.
Az M1-be nem építettek önkioldót sem, és lemaradt a másik kis kar is, amellyel a gyújtótávolság-betükröztetést lehetne állítani. A keresőben a 35-ös és az 50 mm-es objektíveknek megfelelő képkivágást lehet folyamatosan látni, és ezek használatakor a más típusoknál középen helyet foglaló téglalap alakú távmérő-mező sem „zavarja” a komponálást.
Giunta 26 oldalon7 ismerteti a Leica M1-et, tág teret adva a kivételnek, azaz a Bundeswehrnek szállított változatnak, amely az 50-es és 135 mm-es gyújtótávolságnak megfelelő képhatárokat mutatja. Ebből is látható, hogy a gyűjtők a ritkánál is ritkábbat preferálják; ez a hadi-Leica csak 208 példányban készült…
Mindegyik gyűjtői könyv (így például G. Rogliattié8 is) kiemeli: az M-eknél bevezetett, a gyártási szám elé írt típusmegjelölés az M1-nél változott, mivel az a funkcióját vesztett távmérőablakra került.
A korai M-ek közös jellemzője az általános, európai elterjedtségű – 3,6 mm átmérőjű, 3,9 mm mély, simán csőszerű – vakuszinkrontól történő eltérés. Az USA-ban 8,6 mm mélységű, kétágú villát alkalmaztak; ilyen található például a japán Nikon S-en is. A Leitz egy 6 mm széles és 4 mm mély, hengeres szinkron-csatlakozót rendszeresített, mely a felénél egy kis bevágással a gépvázban lévő rugókhoz rögzülve illeszkedett. Egyes európai cégek (például a Zeiss Ikon a Contax IIa-nál vagy a Franke&Heidecke a Rolleiflexeknél) hasonló megoldást részesítettek előnyben. Az említett fényképezőgépeknél kisebb eséllyel húzódott ki a kamerából a felvételezés közben mozgatott vaku-lámpafej szinkronzsinórja.
Az M1 filmszámlálója az M2-ével azonos módon működik: a gépvázon kívülre helyezték, és kézzel kell a betöltés után beállítani. Tegyük hozzá: ilyenkor viszont nem kell nulláról indulni…
Kérdéses, hogy ezek az egyszerűsítések valóban olcsóbbá tették-e az előállítást, és ez tükröződött-e a korabeli árban? Nem könnyű manapság erre vonatkozó hiteles adatokat találni. Százával őrzök idevágó dokumentumokat, tucatjával vásároltam idehaza és külföldön a Leica-gyűjtésre vonatkozó, olcsónak nem mondható szakkönyveket, de a cikk megírásakor mindössze két hivatalos árjegyzék akadt a kezembe. Az egyik az Ernst Leitz GmbH 11–8e jelzésű prospektus-kiegészítő nyomtatványa9, 1961. szeptember 1-i dátummal. Ebben az M3 a 2,8-as Elmarral 6153 osztrák schillinges áron szerepel. Friedrich von Rosennek, a Leitz osztrák képviselőjének 1964. márciusi árjegyzékében10 az M3, 2,8/50-es objektívvel, már 6627 schilling. (Sajnos az M1-ről nincs adat.) Ebben az időszakban a magyar turisták mindössze 70 dollárral indultak el a nyugati útjukra, emlékeim szerint ez körülbelül 1900 schillingnek felelt meg.

Egy boldog használó
Jómagam 1970-ben vettem egy M3-at, amelyhez egy elszomorítóan karcos, 50 mm-es Summicront és egy 3,5-ös fényerejű 35 mm-es Summaront kaptam. A Majakovszkij utcai bizományi áruházban egymás mellett sorakoztak az M3-ak, amelyek közül kivirított egy M1, 2,8/50-es Elmar objektívvel. Sajnos cseréről, beszámításról vagy egy második Leica vásárlásáról – anyagi okokból – akkortájt szó sem lehetett. A használtcikkekkel foglalkozó Ofotértokban (Bacsó Úrnál vagy Kun Miklósnál) pedig törzsvevők tobzódtak, akik a nagy ritkán felbukkanó kapitális példányokat mesterlövészi pontossággal „lőtték le.” Csak 1983-ban jutottam hozzá egy 2,8-as Elmarhoz, amihez viszont kaptam egy ugyanolyan napellenzőt, mint amilyet a Summaronhoz még 1971-ben, Helsinkiben vettem, az ottani Leitz-képviseletnél.
A bőség zavarát Gollob József formatervező iparművész (1934–2009) segített feloldani. 1983. november 25-én, pénteken délután11 találkoztam vele Cs. L. barátomnál, akihez panaszkodni mentem. Gollob elkérte tőlem az általa akkoriban vásárolt M1-ben lévő Elmarhoz az egyik napellenzőt, ily módon enyhítve gondomat.
Gollob József az Iparművészeti Főiskolán tanított, és kitűnően fényképezett. Cs. L. barátomat és Kocsis Ivánt is a Főiskoláról ismerte. Kocsis összesítése12 szerint Gollob 1975-ben lépett be a váci Dunakanyar Fotóklubba, így képeink több kiállításon szerepeltek együtt. Az ezzel kapcsolatos katalógusok közül a cikk megírásakor az 50 éves jubileumra kiadottat13 találtam meg; ebben egy oldalpárra került két portréfelvételünk.
Ezekben az években általában félévente találkoztunk. Egyszer bekéredzkedtem laboratóriumnak is használható (elsötétíthető) műtermébe, ahol egy tekintélyes méretű Durst nagyítógép is állt. 9×12 cm-es síkfilmjeimről készítettem néhány 30×40-es nagyítást. Munka közben rákérdeztem: szüksége van még az M1-re? Határozott igennel válaszolt. Hosszasan, példákkal ecsetelve mondta el, hogy ez az a fényképezőgép-típus, amelynél minden összetevőt előzetes átgondolás után, kézzel kell beállítani. Azt állította: az M1 oktatási célra is alkalmas, hiszen saját gyermeke is azon tanult meg fényképezni. A 9650 kamerának talán huszonöt-harmincezer használója lehetett; engem pedig az a megtiszteltetés ért, hogy Gollob József személyében egy elégedettel találkoztam is.

Utószó
A jegyzetekben is hivatkoztam e lap hasábjain húsz évvel ezelőtt közzétett Leica-történeti cikkemre. Azóta természetesen sok minden történt a gyártás és a gyűjtés területén egyaránt. Sőt, e kettő már sajátosan össze is fonódik. A Leica Camera A.G. mindkét területen jeleskedik. A cég tulajdonrészt szerzett Peter Coeln bécsi Leica-boltjaiban és WestLicht nevű árverési cégében. Utóbbi megnyitásáról annak idején a Fotóművészetben naprakészen14 tudósítottam. A folyamat nem állt meg, a Leica Camera A.G. a legutóbbi hírek szerint már a frankfurti székhelyű Rahn A.G. résztulajdonosa is. Frankfurtban jelenleg a 31. régi fénykép és a 32. fényképezőgép-árverést készítik elő.
A Leica Camera A.G. intenzíven fejleszti termékeit, a gyártás székhelyét pedig ismét megváltoztatták. A Leica centenáriumára Solmsból visszaköltöztek Wetzlarba, ahol 2014. május 23-án ünnepélyesen felavatták a Leitz-Parkot15, amely a gyárnak, oktatótermeknek, boltnak és egy kis múzeumnak is otthont ad. Peter Coeln a megnyitó napján az új épületben árverést rendezett, amelyen kamerákra és fotókra lehetett licitálni. (Egy motoros filmtovábbítóval kiegészített Leica M1 például 26 000 euróért kelt el16.)
A Leitz Hungaria Kft. jóvoltából többedmagammal jelen lehettem az ünnepségeken. Személyesen találkozhattam például a fotóárverés két érintettjével: a 85. életévében járó Eliott Erwittel17 és az 1936-os születésű Thomas Hoepkerrel18 is. A német riporter a délutáni fényben több felvételt készített a kávézó teraszán üldögélőkről. Meglepetésemre viszont napellenzőt nem tett az objektívjére. Az ezzel kapcsolatos kérdésemet restelkedve hárította el: az ilyen típusú segédeszközöket mindig elveszíti…
Fejér Zoltán

Jegyzetek
1 A könnyebb kezelhetőség miatt jelen sorok papírra vetésekor Dennis Laney: Leica Kamera und Objektiv Pocket Book-ját (6. kiadás, Wittig, Hückelhoven, 1995) és Dennis Laney-Erwin Puts: Leica Taschenbuch, Kameras un Objektiv-jét (7. kiadás, Lindemanns, Stuttgart) forgattam a legtöbbet.
2 Ezúton ajánlom a T. Olvasónak, hogy ha módjában áll, lapozzon bele a Fotóművészet 1995/3-4. számában közzétett, A Leica történetei című cikkembe.
3 Jellemző, hogy a Kleine Leica-Chronik, Die Entwicklung des Leica-Systems seit 1914 című kiadvány (Ernst Leitz GmbH, Wetzlar, 1981), az önkioldós változat fotóját közli…
4 Egy példány a Westicht 2014. évi, wetzlari árverésén 9000 euróért kelt el.
5 Lásd: Leica M; How revonutionary should your camera be? (prospektus), Leica Camera AG, Solms, 1999.
6 Filippo Giunta Leica M mount cameras, a systematic approach, Brescia, 1996.
7 Filippo Giunta, i.m. 163–188. oldalon.
8 Gianni Rogliatti, Leica, Die ersten sechzig Jahre, Wittig, Hückelhoven, 1990.
9 X/62/FY/.Pr./L. jelzéssel.
10 Az Optotechnik fejléces, stencillel sokszorosított szórólapja, Bécs, 1964. márciusi jelzéssel.
11 Korabeli feljegyzéseim szerint.
12 1958–2008, 50 éves a Dunakanyar Fotóklub, soksz.
13 1958–2008, 50 éves a Dunakanyar Fotóklub, jubileumi retrospektív kiállítás. Katalógus, Vác, 2008.
14 A 2001/3–4. számban.
15 Leitz-Park Inaguration/Einweihungsfeier, 23. Mai 2014, prospektus.
16 100 Years of Leica, WestLicht Photographica Auction, Wetzlar, 2014, katalógus, 071-es tétel.
17 Erwitt 1964-ben Magyarországon készített riportképe 8500 euróért talált új gazdára.
18 Hoepker 1966-os, Muhammad Ali öklét élesen ábrázoló portréfotója 15 000 eurós kikiáltási áron ment el.