LEE MILLER, ALBERTINA

Az Albertina a múlt század egyik legkülönösebb fotográfusát prezentálja. Walter Moser kurátor tárlatán sok a vintage, akad néhány igen fontos kontakt is. Így a kiállítás fényei, képméretei nyomán a látvány inkább intim hangulatú, nem azt a trendi utat járja, amit ma egy sztárnál közönségvonzó spektákulumként megszoktunk. A „sztár” félreérthető fogalma helyett szívesebben hivatkozom Oskar Bätschmann svájci művészettörténészre, aki néven nevezte a jelenséget: a művész személye is a művészet részévé vált (Kiállító művészek. L’Harmattan, 2012). Az ő kiemelt példái – Andy Warhol vagy Joseph Beuys – mellett időben is elsőbbsége lehetne Robert Capának vagy Lee Millernek. Mert már jó húsz évvel korábban beleszőtték sorsukat életművükbe. Rájuk egyáltalán nem lehet alkalmazni az amúgy is görcsös – a Hippolyte Taine milieu-elméletével szemben megalapozatlan axiómává vált – hülyeséget, hogy a művész és műve két külön entitás. Ráadásul Lee Miller nőművész, egy az elsők közül. Az Albertina képei láttán többször gondolnom kellett erre, nem tudtam elhessegetni e tudatos elemet. Képe, sorsa szétválaszthatatlan, nem lehet most sem csak a fotóiról szó.
Voltak elődei és kortársai is. Az első világháború kitörésekor kapott kegyelmet Emmeline Pankhurst, az 1903-ban alapított angliai szüfrazsett mozgalom vezetője, miután 1913-ban gyújtogatásért három év börtönre ítélték. A háború folyamán körutakat tett, hogy a nőket a militáris brit birodalom megkívánta erőfeszítésekre ösztönözze. Még éppen megélte, hogy hazájában a nők elnyerjék a választójogot (1928). Elődei közül Marie Gouze-t 1793-ban még kivégezték, mert megszerkesztette A női és polgárnői jogok nyilatkozatát. Az amerikai nőmozgalmak vezetői 1848-ban már nem bűnhődtek az Érzelmek Kiáltványának megfogalmazásáért.
Az 1907-ben Poughkeepsieben (New York állam) született Lee Miller 1929-ben egy montparnasse-i kávézóban az európai nőművészet előfutáraként szólította le Man Rayt, hogy szeretne a tanítványa lenni. Miller fotómodell szépségű lány volt, és fotózni akart. Raynél tanulni. Már előző, négy évvel korábbi európai útján beleszagolt a párizsi életbe: a magyar emigráns Ladislas Medgyesnél tanult szcenikát és kosztümtervezést. A két óvilági út között a Vogue, a Vanity Fair és a New Yorker tulajdonosa hívta divatmodellnek. A lány akkor lett a fotózás rabja.
Man Rayjel, a szürrealisták egyik kulcsfigurájával három évig élt együtt. Modellje, múzsája és alkotótársa lett. Most a kiállítás centrumában áll közös művük, a Nyak (1930 k). A mű története: előbb Ray csinált egy extatikus portrét Millerről, amit eldobott. Lee megvédte a fotót, de meg is kritizálta a kompozíciót, s – a kissé életlen kópiából építkezve – kiemelt belőle egy szexualitással, az antik szobrászat feszültségeivel telített részt, és közös művükként ismertté tette saját nevét is. Most vagy 2×3 méteresben ott az „eredeti” Man Ray és az átdolgozott, „közös” remekmű. Ez a kiállítás egyetlen, igen sikeres spektákuluma. Klasszikus szépségű kép, ami a nőmozgalom céljaira fittyet hányva egy gyönyörű női testre fókuszál. Ilyenfajta látásmódról a tárlat bőven idéz, egyrészt Ray aktképeit is láthatjuk Leeről, másrészt az aktfotózás etalonjaként ismert Miller-önarcképet is, amit a fotósnő saját, hibátlan testéről készített. A képek egy részét a görög-római szobrászat ihlette, akad olyan is, ami viszont a testre vetített árnyékvonalak ábrázoló geometriai kísérleti „szabásmintája”. Lee Miller többször – talán a milói Vénusz élményétől indíttatva – torzókként állítja be modelljeit vagy önmagát. Jean Cocteau ezek alapján őt kérte fel az Egy költő vére című, 1930-as avantgárd filmjének szoborfigura-szerepére. Az összefüggéseket a kiállítás szépen láttatja.
1932-ben a szolarizációval kísérletezett. Híres portréja, az Egy ismeretlen asszony – talán nem szexista megjegyzés – „ismeretlen” modellje, Meret Oppenheim is gyönyörű nő volt. Ebből az experimentális sorozatból valók a kiállítás humoros képei: a borotválkozó Man Ray vagy a „szemtelen” címadással tréfáló Művész és múzsája: egy képpár, amelyen Man Ray arcmását és annak szolarizált tükörképét láthatjuk. Azon túl, hogy a vonalrajzzá derivált, szolarizált változat emlékeztet Vajda Lajos egyvonalas önarcképeire, talán arról is szól, hogy Man Ray, a „művész” önző és hiú. Mindenesetre szakítottak, és Man Ray a szürrealizmus egyik főművébe szublimálta a veszteséget: egy metronóm ingájára tűzte a Lee Miller portréjából kivágott szemet. Lee Miller egyik, még ennél is merészebb szürrealista képként számon tartott fotója is itt van; egy csendélet: kis abroszon tányér, kés, villa és egy húsdarab – egy gyógyító orvosi beavatkozás eredményeként levágott női mell. Ugyancsak a szürrealizmus bombasztikus főműve.
A szakítás után Lee Miller saját stúdiót alapított, de nemsokára egy egyiptomi üzletember hitveseként Kairóba költözött. A következő három évből csak néhány szép képet látni, homokdűnék fodrait, Palmüra oszlopait. És egy kiszakadt dróthálóról készült talányos képet, A tér portréját, egy ismét csak kísérleti csúcsművet. Még néhány békeév adatott, válása után Roland Penrose angol művészettörténésszel bejárták a Balkán országait, az ottani felvételek közül az erdélyi cigányokról készített, azok büszke tartását „megrajzolók” a legérdekesebbek.
Azután kitört a háború. Londonban a villámbombázások pusztítása valamiféle újabb „tér portré” sorozatot eredményezett. Lee Miller Kurázsi kisasszony lett. 1942-ben bevonult haditudósítónak (v. ö. Emmeline Pankhursttal). Új, fantasztikus életmű formálódott a normandiai partraszállásról készített fotókkal, amiket – most, a kiállításon olvasom – a szövetségesek cenzúráztak. Azokat az áldozatokat nem lehetett az amerikai magazinolvasók elé tárni, amelyek egy kísérleti stádiumban lévő – de már akkor, Vietnam előtt bő húsz évvel bevetett – napalmfegyver halottjainak a sebeit is láttatták. Az amerikai katonákkal játszó német gyerekek átmentek a szűrőn. Ezek a frontriportok és általában véve egy szociálisan, morálisan nagyon érzékeny fotóriporter most kiállított képei elsősorban Párizsban, Dachauban, Münchenben és Bécsben készültek – a híres, nekünk megrázó budapesti képeket ez a mostani tárlat nem tartalmazza.
A képek java gondosan (zseniálisan) komponált, előre eltervezett. És itt komoly különbség látszik például Robert Capa háborús riportjaihoz képest; az utóbbiak inkább a pillanat dokufotói, míg Lee Miller szemlélődő elbeszéléseket készít. Fényképei epikus költemények.
A legtanulságosabb, komoly elemzésre érdemes sorozatot úgy ismeri a világ, hogy Lee Miller Hitler fürdőkádjában pózol. Ennek kontaktjai nagyon sokat tesznek hozzá a figurájához. A Hannah Arendt által leírt „gonosz banalitásának” aurájába tartozó munkát látok. Óvatosan kimondanám: „a győztes gőgjének banalitása”. Persze nehéz mai fejjel elgondolni, hogy a szinte még tettenért főbűnösök lábnyomába lépni milyen lehetett egy különleges engedéllyel ott dolgozó csapat nőtagjának. Bravúros, de morálisan aligha hibátlan forgatókönyv szerint dolgoztak. Amint a kádas képek rettenetes frivolitásán túl a Hitler ágyában a Mein Kampfot olvasó amerikai őrmester, Arthur Peters beállított Lee Miller-viccét is nehezen emésztem. Kimondom a közhelyet: tízmilliók halála – legalább a gyászévben – nálam kizárja ennek a tengerentúli családi magazinoknak készült fotónak az emberi legitimitását. Ez olyan kontextus, ami körül nem lehet keserűen mosolyogni vagy pláne diadalittasan nevetni.
Van ebben a sorozatban is egy elfogadható és egyúttal remek fotó, amelyen Hitler dolgozószobája látszik, gégen-világításban. Délutáni szűrt fény, a porban kirajzolja az elmúlást. A centrumban íróasztal sziluettje. Rajta egy méretes földgömb – a` la Chaplin: A diktátor. De Chaplin Tomániába és Osterlichtbe ültette át a náci birodalom karikatúráját. Akkor talán még „vicces” lehetett a vezér egója, még tán lehetett Amerikában azon a kulcsjeleneten mosolyogni, amikor a vezér a Földgömbbel labdázik. De a valós Harmadik Birodalomban megvalósított Wannsee „végső megoldása” után az ilyen „enyém a vár, tied a lekvár” szintű tréfa már durva cinizmus. És Lee Miller ekkor már ugyancsak világhírű sorozatként lefotózta Dachau hullahegyeit. Most van ebből is fotós- és néző-kurázsit igénylő képi kínálat. Lee Miller haditudósítói teljesítménye ezért a hősiesen fegyelmezett, szikár dokumentarizmusáért megkérdőjelezhetetlen.
Hasonló ellentmondást rejt az amerikai magazinokban megjelent emblematikus sorozata: a lipcsei alpolgármester irodájában öngyilkossá lett náci hivatalnokcsalád döbbenetes képsora. Többet a „bűnügyi fotók” közül artisztikus fényben láttat… De közel ezekhez a „szép halottakhoz”, ott sorakoznak a hullák és az élőhalott túlélők fotói is. Továbbá a térdeplő, véresre vert náci gyerekkatonák...
Külön fejezet most Bécsben az Ostmarkt (Ausztria) a leradírozott Varsóhoz, Sztálingrádhoz és Leningrádhoz képest szinte békebeli romarchitektúrája. Teátrális magazinfotó a beomlott bécsi Operaház lyukas színpadán ellenfényben lekapott Irmgard Seefried, amint a Pillangókisasszonyt énekli (1945). Vagy, ahogy méretes Lenin- és Sztálin-transzparensek alatt, a Kärtner Strassén a jól öltözött Frau Opolzer és Anita Stefenelli grófnő beszélgetnek meghitten, mintha mi sem történt volna. Mintha az egész náci sztori csak merész szürrealista forgatókönyv-kitalálás, fikció, az alkotói fantázia műve lenne. Persze mindez Bécsben is kissé másként hat, ebben a teremben a helybéli néző meghatottan néz saját múltjába. Ha egyszer Budapesten lesz Lee Millernek (például a magyarországi riportjait is bemutató) kiállítása, egészen bizonyos, hogy az itt is kifordítja a négy sarkából a feledékeny világot.
Hogy valami végleg eltörött, azt a háború végén alig negyvenéves sztárfotós is érzékelhette. Hamarosan „kiszállt”. 1977-ben bekövetkezett halála után fia, Antony Penrose – barátjánál, Rózsa T. Endrénél olvasom – rátalált édesanyja 60 000 tételből álló, bedobozolt életművére. Anglia olyan szerencsés hely, ahol tudják, ilyenkor alapítványt kell létrehozni. A fiú létrehozta, megkutatta a hagyatékot, és megírt egy monográfiát Lee Miller életei címmel. Az alapítvány kiállításokat is szervez. Ez a bécsi most számomra a gender diadaláról szól. De ha eljutna hozzánk egy magyarországi képeit is tartalmazó tárlata, annak a mi háborúnk állna a középpontjában.
Szegő György

2015. május 8.– augusztus 16.

A Lee Miller Archívum a divattal, híres személyiségekkel, művészekkel és a II. világháborúval kapcsolatos témákat megörökítő Lee Miller által készített, egyedülálló, páratlan fényképeit foglalja magába. A főként fekete-fehér képekből álló életmű több mint 60 000, széles témakört felölelő képből áll, amelyek vétel és reprodukálás engedélyezése céljából egyaránt rendelkezésre állnak (www.leemiller.co.uk). Csupán néhány tevékenység, amelyben az Archívum részt vesz: intézkedések Lee Miller munkáinak nemzetközi kiállítása ügyében, a képek valamennyi médiában való bemutatásának engedélyezése, beleértve könyveket, folyóiratokat és a televíziót, valamint Lee Miller és Roland Penrose sussexi otthonának megőrzésére a nagyközönség számára. A Penrose Gyűjtemény a szürrealista, modern és kortárs művészet változatos gyűjteménye, amely vétel és reprodukció céljából egyaránt rendelkezésre áll.