Tímár Péter: Könyvespolc 2015/3.

Chochol Károly: Előhívott emlékeim
206 oldal 197 képpel, 24,5×12,3 cm
A szerző kiadása, 2015.
ISBN 978 963 12 1750 6

Engem lenyűgözött Chochol Károly Budapest Galéria-beli kiállítása és az azzal tartalmában egybehangzó szép kötete. A fotográfia birodalma szinte végtelen, és ezen a végtelen területen helyet találni ugyan könnyű, de az embernek saját helyét megtalálnia duplán nehéz. Az ifjonti lendület, hiúság, a vágyak és ábrándok kiabáló hangzavara lassan csendesedik el, ha lecsendesedik egyáltalán. Karinthy cirkuszának hősében még a létra tetején is feltör az önmegvalósítás régen elfojtottnak hitt vágya, a karmesteri pálcát magához ragadja az ego.
Chochol Károlyról nekem régóta kialakult képem volt, amely képben szépen megfért a közösségért (elméleti szakemberként is, zsűrorként is, szakmai szervezetek vezetőjeként is) bölcsen és önzetlenül dolgozó robotos mellett a művész hiúsága, rátartisága. Ez utóbbi több, mint természetes: az ember – most éppen a művészfotós – voltaképpen Istent majmolja, amikor alkot, vagyis teremt. S mindenekelőtt magát teremti meg minden képben újra és újra, a mindenkori képek témája, kompozíciója, tónusai ürügyén.
Van azonban a Szarkowski-féle tükörnek a szintén általa meghatározott ellentettje, az ablak is. E másik terület a lemondás, a szolgálat, a nemes alázat műfaja. Nem gondoltam volna, a Fotóművészet 2011/3. számában közölt Chochol Károly-interjú után sem, hogy ő ebben a műfajban ilyen jelentőségű életművet hozott létre. Nem akarom én a tükröket az ablakokkal, a magamutogatást a más dolgok mutogatásával szembe állítani, de meg kell hagyni, hogy a fényképezésnek a dokumentálás (az egyik) legfontosabb sajátja; ha a fotografálás halálos ítélete ellen kellene fellebbezni, ez lehetne talán a legnyomósabb érv, hogy a fényképre igenis szükség van.
Tudatlanul azt gondolhatnánk, hogy dokumentálni könnyű. De a legkevésbé sem: már maga az elhatározás is rátermettséget, kiválasztottságot követel. A fotografálás pillanatában a legtöbb dokumentálandó dolog örökkévalónak tűnő, érdektelen, közönséges, unalmas. Semmi nem indokolja, hogy pontosan akkor és ott kép készüljön, miközben ugyanaz a dolog másnap is, és szinte bárhol visszaköszön. Különleges képesség kell a lassú időn átlátni, és konok elhivatottság ahhoz, hogy valaki rendszeresen a nyakába vegye a várost és persze nehéz felszerelését is, hogy a fiókjának fényképfelvételeket – ráadásul olyanokat, amelyeken az ő nagyszerűsége nem tolakodik előtérbe – készítsen. Sok év múlva, lopva jönnek elő az érdekességek, a fiókban való hosszú érlelődés során. Emberek generációi és velük a gesztusaik is meghalnak, utcasorok eltűnnek, változik a divat, autótípusokat eszik meg a rozsda. És a hiányt, ha mindezekről nem készült kép, utólag már nem lehet pótolni. Hatalmas vízválasztó ez azok között, akiknek van valami a fiókjaiban, és azok között, akiknek nincsen.
Azt hihetnénk, hogy ezeknek a múló korokat dokumentáló képeknek egyszerű és egyértelmű a befogadása. Van egy közhely, hogy a kép magáért beszél. Ezen a Lajos utcai Chochol-kiállításon érdekes cáfolatát éltem meg ennek. Egy nagy kultúrájú ember tartott tárlatvezetést, és egy Herzen utcai kis parkocskát (a koszlott tűzfalon felirat: Jó pihenést! és alatta két pad, egy-egy idős emberrel, akik a kívánságnak akarnak éppen megfelelni), szóval ezt a képet a tárlatvezetés mint a sötét kádári idők példáját vezette fel: lám, még ebbe is beletolakodott a hatalom, nagy betűkkel előírva, mi a teendő. Nekem pedig ez a kép – és maga a szituáció, amit ábrázol – egyszerűen bájos. Egy ős-graffiti, egy őszinte jókívánság abból az időből, amikor gyakran még a szembe találkozó idegenek is köszöntötték egymást. Maga a vox humana, és persze egyben a kisszerűség tökéletes emlékműve is. A képet nézve csak azért fáj az ember szíve, mert mára a vox humana felett sikerült diadalmaskodni, ahelyett, hogy a kisszerűséget győztük volna le.

Szellemkép: Mesterek és tanítványok 1994–2014
316 oldal 419 képpel, 22,5×28 cm
Szellemkép Film- és Fotóművészeti Alapítvány, 2015.
ISBN 978 963 85902 6 8

Bicskanyitogató érzés lehet (kormánytól, kurzustól függetlenül) egy magasságos hivatal íróasztala mögül azt látni, hogy valami tőlük függetlenül létezik, sőt, szinte virágzani merészel. Egy dolog enyhíthetné a bosszúságot, hogy közben a szinte virágzó ügy életben tartásába néhányan belerokkannak – ha nem önként tennék, pimaszul, csakazértis. Az ilyenek aztán mindenre képesek, de tényleg.
És tényleg mindenre képesek. A szellemkép aktivistái egy hegyet tartanak a hátukon, magas színvonalú iskolát vezetnek, azonfelül ez egy szellemi műhely, ameddig tellett rá, folyóirattal, de azután is letagadhatatlan szellemi kisugárzással – energiaátvitel drót nélkül, gyorsan leírom Nikola Tesla nevét, mielőtt valaki szélesebb körben kezdene keresgélni.
A Szellemkép húsz évét bemutató könyv szerkesztője (aki az „üzletben” az impresszum tanúsága szerint egy személyben még további 10–15 alapvető fontosságú poszt betöltője is) lehetetlen feladatot oldott meg. A könyvbemutatón elhangzott egyszerű szorzás-osztás ugyanis elképesztő eredményeket hozott: a Nagy Szovjet Enciklopédia terjedelmi kereteit is feszegette volna a két évtized termését minden diákra és minden feladatra kiterjedően bemutatni. És a tanároknak a tanítási időszak alatti alkotó tevékenységére is, mert a Szellemképben nem áll a mondás, hogy aki tudja, csinálja, aki nem tudja, tanítja. Köztünk szólva ez a mondás persze egy marhaság, ennél összetettebb a dolog, de ez az iskola kétségkívül az eltanulás lehetőségét is adta a megtanulás mellett.
Tehát fontos lett volna a minél teljesebb bemutatás, és hallatlanul tanulságos, mert amennyire én ebbe beleláttam, a Szellemkép Szabadiskola nagyon lelkiismeretes, átgondolt, pedagógiai és szakmai mércével mérve is magas színvonalú – mondjuk így: példaértékű – képzést adott. A könyv a maga – kíméletlen válogatások után fennmaradt és igen következetesen szerkesztett, koherens – négyszázvalahány képével így is hallatlanul érdekes dokumentum, és nem csupán az iskoláról, hanem a korról, a kor fotográfiájáról is sokat elárul. Szinte tankönyv is lehetne, például sokakat, jobb sorsra érdemes, az üres esztétizálásban dagonyázó mozgalmárokat segíthetne rádöbbenni arra, hogy a fotográfia rendeltetése nem annyi, hogy FIAP-jópontokat és medálokat gyűjtsön vele az ember.
Az elejére visszatérve, a Szellemkép (és megannyi más érték) körül tapasztalható kurucos, önpusztító mentalitás nem öncél, hanem leginkább a kényszer szülötte. Normális körülmények között a szabadságért, függetlenségért nem kellene reménytelenül sokat harcolni, mert ez a szabadság jobb helyeken mindenkinek az érdeke. A véres verejtékkel kiharcolt fennmaradás, az adminisztrációs akadályokon való sikeres átkapaszkodás, a szükségesnek a negyedéből való vegetálás végeredményben bukás, mert a harc az érdemi munkától veszi el az energiát – és akkor még nem beszéltünk róla, hogy a papír mindig kicsit vékonyabb, az oldalszám kevesebb, a példányszám sokkal-sokkal alacsonyabb a kelleténél.
Gyászbeszédben jól hangzik, hogy valaki két végén égette a gyertyát, hogy feláldozta magát a közért, de az egyáltalán nem magától értetődő, hogy a jó ügybe feltétlenül bele kell rokkanni. Ezt nézve nincsen happy end: a hivatalnok végül akkor is győz, ha veszít. De ha a könyvet nézzük, és a fentiekkel nem törődünk, minden okunk megvan az örömre.

Tomsics Emőke: Kacagány és camera
(Az 1867-es koronázás fényképei a Magyar Nemzeti Múzeumban)
203 oldal 247 képpel, 24,3×20,8 cm
Magyar Nemzeti Múzeum, 2015.
ISBN 978 615 5209 39 0

Érdekes időutazás Tomsics Emőke könyvét lapozni. Nem azért, mert 1867-be visz bennünket, hanem, a magyar történelem sajátosságai miatt – harminc-, ötvenéves ugrásokkal – más, közelebbi, „modernebb” korokba is. A szabadság, függetlenség, szövetség, elnyomatás alapkérdései akkor és azóta is általában tökélyre sarkallták a verbálisan, illetve közepes vagy rossz teljesítményre a tevőlegesen politizálókat. Nyomasztó felfedezés számomra az is, hogy csak a képeket nézve, a dátumokat letakarva ezek a képek készülhettek volna akár 1933-ban vagy 1944-ben is, és nem jelmezbálban, hanem bármely magyar állami ünnepi eseményen, mondjuk az éppen aktuális kormány beiktatásakor. Az a párducbőr kacagány, ami a kiegyezéskor még talán korszerű viselet lehetett, a végletekig anakronisztikus volt két emberöltővel később. Meg is lett az eredménye, nem a díszmagyarnak persze, hanem annak a gondolkodásnak, ami mellékesen ezt a díszmagyart az uralkodó „elit” viseletévé tette.
A könyvet egyébként azok is élvezettel böngészhetik, akiknek nem az jut mindenről az eszükbe. Mint a fényképeknek általában, ezeknek a képeknek is számtalan tartalmi, jelentésbeli rétegük van, kezdve rögtön az elsődlegessel, hogy kiemelkedő történelmi eseményhez kapcsolódnak, megadva a mintha ott lettem volna élményét, és megmutatva a látványvilág tobzódását. Ha a laikus olvasó itt meg is reked, az sem baj, de akit felkészültsége és érdeklődése tovább sarkall, nem fog csalódni, mert az a rengeteg kép számos izgalmas részletet, információt, összefüggést tartalmaz. Ez egy történelmi arcképcsarnok is egyben, hiszen négy ember kivételével mindenki névvel szerepel – és arccal, termettel, jellemző tartással, és persze maskarában, ami egyrészt szinte egyenruha, másrészt viszont nagyon is jellemző lehet a ruházatban a személyenkénti eltérések sora. Ráday Gedeon grófnak például még Lehel kürtje is jutott, vállra akasztva.
Az egyes képek alatt néhány fontos technikai adaton túl az illető potentát ruházatának részletes leírása szerepel. Ez utóbbiról a hatvanas, hetvenes évek televíziós műkorcsolya-közvetítései jutottak eszembe, ahol Vitray Tamás sorolta szorgalmasan minden fellépő kűrruhájának színét, anyagát, szabásvonalát és hasonlókat. Ezt ott az akkori televíziós kép tökéletlensége, emitt a képeknek (általában vizitkártya) a valóságosnak megfelelő, tehát viszonylag kisméretű reprodukálása indokolja. A viselet leírása persze nem felesleges információ, azért említem csak, mert sok mindenért viszont az olvasóknak kell utána böngésznie. Vegyük például mindjárt ezt a Lehel-kürtös Ráday Gedeon grófot: mennyire másként kutatjuk az arckifejezését, ha tudjuk, hogy ő a híres könyvtárgyarapító (és utcanévadó) Ráday Gedeon rokona. Ugyanez a jeles ős honosította meg a magyar költészetben a rímes-időmértékes versformát, de politikusként nagyra jutott fia az ő irodalmi működését „főúrhoz méltatlan kedvtelésnek” találta, és ezért apja halála után legott elégette a kéziratban rá maradt műveket. Még rendes, hogy a könyveknek megkegyelmezett. Azért a család amint tudott, túl is adott a híres könyvtáron, ami ennek a kürtös képnek a készítésekor éppen a református egyház Kálvin téri épületének Oroszlán (ma: Török Pál) utcai szárnyában egy szűk helyiségben, ládákba tömve várta sorsa újra kiteljesedését. A képen szereplő, sorban az ötödik Ráday Gedeon gróf korábban ugyan Szemere Bertalan minisztériumában is dolgozott, majd részt vett a szabadságharcban, nevet mégse ezzel szerzett magának, nem is a könyvtárral, hanem utóbb (már a kép készítése után), királyi biztosként azzal, hogy kíméletlenül és sikerrel üldözte Rózsa Sándort, és az ő vezetésével számolták fel a Szeged környéki betyárvilágot.
Könyv amúgy elenyésző számban fordul elő a képeken, azok is a fényképész jóvoltából, a díszlet részeként, vagy még inkább gyakorlati okból, magas modell esetén az asztal lapja és az asztalra támaszkodó kéz közé, a túlzott szintkülönbséget kiegyenlítendő. Könyvet kézben (egyetlen püspök kivételével, az is nyilván a biblia) senki nem tart: ha valamit, mindenki a süvegét vagy a kardját markolássza. Ez is mintha ma lenne: az uralkodó „elitnek” ma sem a könyv az attribútuma.

Sümegi György: 1956 plakátjai
[1956–2006]
164 oldal 104 képpel, 16,5×23,4 cm
Corvina Kiadó, 2015.
ISBN 978 963 13 6297 8

1956 személyes élményeiről csak annyit, hogy történetesen ott voltam a tömegben (nyolcévesen) a Parlament előtt, 1956. október 23-án este. Könnyű dolgom volt, a Kossuth téren laktunk. Ez az előny két nappal később, délelőtt már hátrány volt: szétlőtték a lakásunkat a ház előtti felső rakparton már előző nap délután óta várakozó harckocsik, páncélautók géppuskáival, éppen mikor anyám végzett a takarítással, mi meg, három gyerek, az ablakból bámultuk a katonák addig céltalan időtöltésének hirtelen célirányossá válását. Mindeközben lőttek mások a parlament előtt álló tömegbe is, de mi ezt akkor nem tudtuk, egyébként is lefoglalt minket az igyekezet, hogy a nyakunkba robbanó ablaküvegek és a betonfödémről visszapattogó géppuskalövedékek záporában, átláthatatlan vakolatporban és rettenetes hangzavarban kimeneküljünk a lakásból. Pedig egy szovjet katona reggel szólt a házmesternének – aki lengyel származású lévén tudott beszélni velük – hogy majd tíz óra körül nekik lőniük kell a házat, mindenki menjen le az óvóhelyre, de a lakókat alarmírozó Kovács nénit mindenki kinevette, hogy bolondokat beszél. Pedig nem. Most nem sorolom tovább az élményeket, a lényeg annyi, hogy sok kortársamhoz hasonlóan nekem is megvan a személyes ötvenhatom, ami miatt, ha bárhol az ötöst és a hatost egymás mellett leírva láttam, villamoson, kilométerkövön, ajtószámon, tényleg bárhol, akkor az jutott az eszembe. Egy bibi van csak, hogy ez a bizonyos az soha nem hasonlított ahhoz, amit éppen le akartak nyomni az ember torkán. A rendszerváltás egy lényeges változást hozott: sikerült a dolog nimbuszát egyetlen szempillantás alatt lerombolni. Az akkortól kötelező iskolai ünneplést éppúgy dumálták, vakarózták, rendetlenkedték végig a (pár évvel azelőtt még a tiltás ellenére a Bem térre kiszökdöső, ott demonstráló) diákok, mint annak előtte a Nagy Októberi Szocialista Forradalomról szólót. Pedig a szónokok kitettek magukért, és jó okkal: feledtetni akarták a rendszerváltás előtti személyes hovatartozást.
Sümegi György művészettörténész sok éve elhivatottan foglalkozik 56 művészeti emlékeivel. Egy darabig, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának kutatójaként kenyérkereső foglalkozása is ez volt, de az érdeklődés sokkal mélyebb a hivatali kötelességnél. A munka többirányú, beletartozik a fotográfia, a képzőművészet tárgyi kutatása, és fontos kiegészítés gyanánt a fényképezők, festők, grafikusok, szobrászok megszólaltatása, az élmények és az alkotói indíttatás feljegyzése. Az 56 utáni megtorlás, fotók esetében pedig az attól való félelem is, hogy a rajta szereplőket is bajba sodorhatja, vélhetően sok kép megsemmisítéséhez vezethetett. A megmaradt dokumentumok is nehezen kerültek elő, és ha jól látom, az előkerült anyagok nem is okoztak meglepetést: jelentősebb volt az a hatás, amit a külföldi tudósítók (Pedrazzini, Erich Lessing) anyagának rendszerváltás utáni itthoni publikálása elért.
Ez a könyv az ötvenhatos (egykori és évfordulókra készített utólagos) plakátokkal, ami ugye grafikai műfaj, foglalkozik. A grafikusok általában sem idegenkedtek a fotóhasználattól, a fotó alapú plakátnak nagy hagyományai vannak, és azt gondolhatnánk, hogy olyan esetben, ahol nem egy ikonikus fotó (a géppisztolyos, pufajkás lányé például – Vagn Hansen felvétele) mintegy az esemény szimbóluma lett, különösen indokolja a fénykép használatát. A tények nem támasztják alá ezt a feltételezést. Pócs Pétert leszámítva, akinél ez mondhatni alapállás, szinte nem találunk fényképre építő 56-os plakátot. A fotót egyébként Pócs sem a dokumentatív ereje miatt használja, lényegében ő egy objektet csinál, rajz helyett egy valóságos tárgyat, amit aztán a fényképezőgéppel alakít két dimenzióssá, nyomda által sokszorosíthatóvá. De miért nem kell senkinek a fotó mint dokumentum? Attól tartok, az a baj vele, ami éppen a lényege. Nem adja könnyen magát, visszaszól a belebeszélőnek, esetleg olyat is elárul, amit a felhasználó vagy a megrendelő elrejteni szeretne. Mint pár évvel ezelőtt egy ünnepi fotókiállítás egyik képe a Bródy Sándor utcai rádiómúzeumban: november eleji, budapesti utcakép, kiégett páncélossal, halott katonával. A kiskatona lábán kapca, de a csizmájától megszabadította valaki. Nem is volna ezzel baj, neki nem kellett már, emberek vagyunk satöbbi. Csak ez a szépséghiba nem fér bele a dolgok állandó, visszamenőleges fokozásába. A legenda gyártásába, fényesítésébe. Pedig az évről évre dicsőségesebb dolgoktól csak vakaródzik az ember, a szépséghibákból meg jó sokat lehetne tanulni. De ezt a veszélyt, mármint hogy tanulunk, igyekszünk elkerülni.
Tímár Péter