HALAS ISTVÁN KÉPEI A LIGET GALÉRIÁBAN

Időtlen utazás részesei vagyunk. Az ember felszáll a millenniumi kisföldalatti (most éppen egyesmetró, de nekem csak azért sem) hátsó kocsijába, elmegy a Dózsa György útig, megvárja a nemtudomhányas trolit, azzal elmegy az Ajtósi Dürer sorig, áttöri magát a galéria előtt az egész járdát otthonosan belakó tömegen. Befurakszik, közben köszönget, szinte mindenki ismer mindenkit, látásból vagy máshonnan, a legtöbbjüket szagról is. Az emlegetett ember teljesen véletlenül három fiatal lány mellé kerül. Véletlenül. És akkor, és akkor nem bírja megállni, hogy oda ne szóljon nekik, igyekezve, hogy ne legyen cseppet sem nagyapós, nekik, akik olvasva az egyik képaláírást, azon vihognak, hogy az a kép 1988-ban készült. Még gondolat sem voltam, így az egyik. Még kósza gondolat sem, kontrázza az olvasottabb másik, és vihognak feszt. Én pedig meg nem állom, és halkan mondom feléjük, hogy bár én a kép készítésekor már a nagyobbik lányom előkészületein munkálkodtam, most mégis mind a négyen ugyanott, ugyanazon kép előtt állunk, legfeljebb nem ugyanúgy. Talán értik.

Élő hal. Emberábrázoló képek Halas István századokon átívelő munkásságából című kiállításán vagyunk a Liget Galériában. Sok, hozzám hasonlóan élemedett korú férfi, nő. És legalább annyi fiatal. Az előbbit még értem. Rólunk, a mi fiatalságunkról, a mi életünkről, e nagymagyarba pozicionált helyzetünkről szólnak a képek. De a fiatalok? Honnan? Miért? Mindegy is, az ő dolguk. És járkálok tovább a képek előtt. Nem mondom senkinek, de a főszereplői, mellékszereplői, tárgyai, helyszínei megfigyelésén túl tulajdonképpen magamat is keresem a fotókon. Mert a legtöbb helyszínen, akkoriban, de nem ugyanakkor, én is megfordultam. A képen lévők javát ismerem. Mintha mindig egy perccel korábban mentem volna el onnan, ahol Halas fényképezett.
Miért csinálta a kiállítást, kérdeztem tőle. Hatvanéves lett, mondja, mintha nem tudnám, és elkezdett gondolkodni valamiféle összegzésen. Az Élő hal kiállítás első képe 1980-as, akkor éppen a huszonötödikben járt. Most meg akarta mutatni magának, másoknak, hol és hogyan élt itt nálunk hat évtizedet. Hát persze, hogy kortársam ő, azokon gondolkodik, amiken én, hogy mennyi van még hátra, mi lesz az eddig megcsináltakkal, milyen feladatok adódnak még, meg ilyen haszontalanságok. A kiállítás hangulata ennek megfelelően erősen szentimentális. Nekem legalábbis az, a fentiekből következően. Nem retrospektív, mert arra ötvenszer ennyi hely kellene. Kell.
Kicsit később már sűrűbben találkozgattunk Halassal, egy kis fekete Minox volt állandóan a zsebében. Láttam. De sohasem lehetett megjósolni, mikor veszi elő, mikor kattint egyet a szinte észrevétlenül csettenő gépecskével, s tesz úgy, mintha továbbra is csak részt venne, beszélgetne, fújná a füstöt, mint a többiek. És biztos így is van, megélte a helyzeteket, mint az ott lévők mindegyike, de általában egyszer-kétszer, egy pillanatra kilépett a szerepéből, s ő lett a krónikás, a többiek meg a képe tárgyai. Ráérzett arra a pillanatra, amikor a konstelláció tökéletes lett, minden arra a helyre került, ahová kellett, mikor villanásnyi időre összesűrűsödtek a dolgok, aztán csett. Ekkor megszületett a kép, s ő visszalépett, zsebre rakta a gépét, nem maradt egy pillanatra sem fényképész, aki csőre töltött fegyverével bóklászik, új és új prédákra les, nem, őt már nem érdekelte tovább a fényképezés, visszabukott az élővízbe, s úszkált az akváriumban a többiekkel együtt. Ha ezt igazából elemezni szeretném, akkor ki kellene mondanom, hogy Halas nem is igazi fényképész. Csak egy ember, aki megfordult és megfordul kora legfontosabb kulturális helyszínein, s ha úgy érzi, muszáj, akkor fényképez egyet. Nem kettőt, nem egy sorozatot, leginkább csak egyet. Mert fotózni viszont tud. Az így létrejött képek elég nehezen sorolhatók valamely kategóriába. Neki sem sikerül, bár próbálkozik. Emberábrázoló képeknek nevezi ezeket, de csak annyira igaz ez a definíció, mint az, ha azt mondjuk, hogy sajátos kortörténeti képek, vagy azt, hogy egy szubkultúra zsánerfotói és portréi. Mindegyik igaz, de csak a Halasfilteren át szűrve.
Én idegent nem fényképezek le, ha nem ismerem, legyen az bármilyen híresség is – mondja, s többnyire el is hihetjük neki, így van. De mi következik ebből? Hogy Halas itt látható képei jelenlétfotók, naplóképek, amelyekből a fotósról pont annyi megállapítás vonható le, mint a képeken lévő bármelyik személyről, hiszen, mint tudjuk, Halas is ott volt, részt vett, alakította és nem (csak) dokumentálta az eseményeket. Az ekkor született fényképek az akkor volt dolgokhoz, emberekhez való kapcsok a számára, és bizonyos esetekben a számunkra is. Ezért gondolhattam, hogy mindig egy perccel korábban mentem el az adott helyről, és ezért éreztük oly sokan a Liget Galériában, hogy ehhez vastagon közünk van. Ezek a képek kicsit sem trendik, sohasem is voltak és vélhetőleg nem is lesznek. Ezek egy érzékeny, nyitott ember életének válogatott lapjai, miután mindig is emberek, barátok, ismerősök körében érezte magát igazából elemében. Ha ragaszkodhatunk a kiállítást megnyitó Pfisztner Gábor hasonlatához, ez volt Halasnak az az akvárium, amiben – érzékelve ugyan a külvilágtól elválasztó üvegfalak orrkoppintó keménységét, de mégis – otthonosan mozgott. Befogadták, fényképezett, és ezzel minket, késői nézőit is valahogy bennfentessé tett. A kiállított képeire jellemző egy fotográfiai hagyományhoz való önkéntelen (vagy szándékos) csatlakozás, a humánus szemmel, nyitott lélekkel történő, a hiteles világ kínálta képek manipulálatlan, rendezetlen rögzítése, amiként mondjuk André Kertész tette egész életében.
Halas folyamatosan csúszkál a személyes naplóképész/kép-naplóíró, illetve a dolgokat, helyzeteket, embereket megőrző dokumentátor szerepei között, néha az egyik, néha a másik dominál, de persze ez erősen függ a felhasználótól, a nézőtől is. Ha valakit a fényképész személye, annak életműve, illetve annak egy szegmentuma érdekel, akkor a képekből Halasról von le ilyen-olyan következtetéseket. Ez esetben nyugodtan tekintheti személyes, lírai naplólejegyzéseknek ezeket a fotókat. Ha viszont a kor, a hely, a múlt évezred vége magyarországi ellenkultúrájának helyszínei, szereplői érdeklik, akkor dokumentumként is kezelheti a képeket. Néha üzenetközvetítő, olyan helyről, helyekről hoz képet nekünk, ahová nem juthattunk el, mint Halász Péter New York-i otthona.
Rengeteg képe gyűlt össze az évtizedek során. A galéria meg meglehetősen kicsi. Szigorú válogatás volt. Halas, Várnagy Tibor és John Jacob feszült egymásnak, mindhárman másként akarták ugyanazt, Halas Élő hal kiállítását. Három személyiség, három gondolat, három ízlés… Jacob a klasszikus, régi, 6×6-ra készült képeket preferálta, Tibor pedig inkább az addig még nem látott, jórészt digitális hordozóra készült képeket nyomta. John Jacob messze volt, New Yorkban, csak a világhálón keresztül próbált hatni. Halas, önmaga szerint, hármuk közül a legkompromisszumkészebb, ezért Várnagyé lett a karmesteri pálca. Kocsmatöltelékek, Lucien Hervék, Balogh Attilák és Széphelyi Gyurik, Petri Györgyök, bohóckodó Laci bácsik, no meg Vető Jánosok, Antal Istvánok, Ujj Zsuzsik és Zsuzsák a fényképeken. A képeken a személy vagy személyek, a környezet, a háttér, a további alakok, a képek alá szerkesztett szövegek mind azonos fontossággal bírnak. Halas is a környezet része, csak az ő kezében még van egy plusz tárgy is, mely fényképi ábrázolatok rögzítésére alkalmatos. Ebben különbözik a többiektől, de ezt a pluszt adja a képhez. Mert Halas minden mostani képén ott van ő is, részese a történetnek, eleme a környezetnek, társa a lefényképezett személyeknek és társa mindenkinek, aki eljött a kiállítására, vagy most nézi a kiválasztott fotóit. Ezt érezte és éreztette Pfisztner Gábor megnyitója, a karácsonyi haltartály felidézése a vásárcsarnokban, a benne nyüzsgő még élőkkel. Olyan metaforát bontott ki, mely egyként vonatkozik az Életre és erre a kiállításra is.
Kincses Károly