BESZÉLGETÉS FUCHS LEHEL FOTOGRÁFUS, OPERATŐRREL, A SZELLEMKÉP SZABADISKOLA ALAPÍTÓJÁVAL ÉS MŰVÉSZETI VEZETŐJÉVEL

– Több kulturális rövidfilmet is forgattál. Ez azt jelenti, hogy a filmművészeti főiskolán tanultál?
– Nem jártam a filmművészetire, a papírokat tekintve vizuális kommunikáció–földrajz szakos tanári diplomám van; eredetileg geológus akartam lenni, a tatabányai geológiai szakközépiskolában érettségiztem, ahol gyakran én rajzoltam a többiek őslénytanábráit is. Egyre inkább foglalkoztatott a festés és a rajzolás, ezért két évet tanultam a Dési Huber Képzőművészeti Körben, utána, a tanárképzővel párhuzamosan négy évig, a zebegényi művésztelepen is, ahol Korga György lett a mesterem. A diploma utáni másfél évben csak festettem, kiállításaim is voltak. Még a főiskolán ismertem meg Medgyesi Gabit, aki a feleségem és az alkotótársam lett, ő már régóta filmezett és verseket írt. A festés mellett elkezdtem vele közösen dolgozni, első alkalommal fotókat csináltam, amit felhasznált a filmben, de a következőben és aztán sokáig operatőrként dolgoztam a közös filmjeinkben – és ebben a munkában, eleinte különösen, biztonságot adott a képzőművészeti érdeklődés. Szegeden éltünk, pezsgő kulturális élet volt, úgy éreztük, hogy nekünk jobban megfelel ez a város, mint Budapest, mert azt a kulturális életet kevesebb ember működtette, igaz, kevesebb is élvezte, de könnyebben vettük észre egymást mi, akik működtetni szerettük volna.
– Azzal a céllal festettél, hogy azokat előbb-utóbb kiállításokon is bemutasd?
– Akkoriban kétféleképpen lehetett valakiből hivatalosan is képzőművész: vagy elvégezte a főiskolát (én próbaképpen már csak akkor jelentkeztem – és a második fordulóig sem jutottam el –, amikor már diplomás rajztanár voltam), vagy pedig kiállításai voltak. Lassan, nagy nehezen, ez be is indult, eleinte kerületi úttörőházakban állítottam ki, de idővel a Kernstok Terembe vagy a Budapest Galériába is eljutottam. Több mindennel foglalkoztam egyszerre, rajzoltam, festettem, grafikákat terveztem, filmeztem, fotóztam. Ez eleinte nem okozott problémát, de később, amikor az egyes területek komolyra fordultak, nehéz volt mindet azonos szinten fejleszteni, és közben megszületett a fiúnk is, a gyermek   is nőtt, a remittendákkal együtt kiszorították a vásznakat, és a festés lassanként abbamaradt.
Miután a festés mellett a film is egyre hangsúlyosabb helyet követelt az életemben, és megtudtuk, hogy indul egy kísérleti filmes képzés az ELTE-n, oda jelentkeztem. Mi voltunk az első osztály, a tanáraink úgy emlegették a helyzetet, hogy a fiúk majd világra hozzák a szüleiket. Az egyetem nem nagyon akart tudomást venni arról, hogy foglalkoznia kell a médiával, ezért a tanárok, többek között Péterffy András, Peternák Miklós, György Péter, egy minta értékű osztályt szerettek volna létrehozni, amivel majd bizonyítani lehet, hogy szükség van arra a szakra, amelynek beindítását az egyetem akkori vezetése nem látta indokoltnak. Posztgraduális, másoddiplomás képzés volt, körülbelül tízen voltunk; érdekes, nagyon heterogén csoport volt, benne a művészettörténésszé lett Zwickl Andrással, a később hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozó Liling Tamással, a dokumentumfilmes Pesty Lászlóval vagy Sótonyi Józseffel, aki korábban Bódy Kutya éji dalában is feltűnt.
– Az ELTE-s diplomáddal mihez tudtál kezdeni?
– Én ott csak három szemesztert végeztem el, mert elhívtak egy filmhez társrendezőnek és operatőrnek, amivel (Sára Balázzsal megosztva) megkaptam a Kőszegi Televíziós Fesztivál operatőri díját.
– Ha nem kaptál volna díjat, akkor a szakmabeliek nem fogadtak volna el?
– Abszolút outsider voltam, szerelemből filmeztem, díjra meg egyáltalán nem számítottam. A filmes szakma annyira hierarchikus, annyira kőkemény, hogy ott a szerelemből való filmezést csak a legnagyobbak engedhetik meg maguknak. Mi viszont nem nagyok akartunk lenni, hanem szerelmesek.
– Meg tudtál élni a filmes munkáidból, vagy szükséged volt valamilyen polgári foglalkozásra?
– Szerencsére mindig sikerült olyan dolgokkal pénzt keresnem, amiket csinálni is nagyon szerettem, így a pénzkereső munkáim nem vették el az időt és a teret az alkotástól. Bár a főiskola alatt megszerzett ablaktisztítói egzisztenciám utána is megtartottam, amíg lehetett. Szerény körülmények között éltünk, Szegeden az albérletünkben is előfordult, hogy télen nem volt fűtés a lakásban, de ezt nem panaszként mondom; én szegény családban nőttem fel, egy szoba-konyhás lakásban éltünk hárman a szüleimmel, és nem volt vezetékes vizünk, fürdőszobánk, és így utólag úgy érzem, hogy ez a későbbiekben segített viszonyítani, értékrendet kialakítani, önállóbbá válni alkotói szempontból is. Gabival a minimális bevételeket, de nagy szabadságot jelentő életformát választottuk. A kérdésedre válaszolva: ezért egy minimumon meg tudtunk élni a munkáinkból, de másoknak valószínűleg ez a minimum nem lett volna elfogadható vagy elegendő.
Én sem a Filmgyárban, sem a Duna TV-nél nem voltam státuszban. Nekem sokkal jobban tetszett az az életforma, hogy amikor forgatunk, akkor éjjel-nappal, evés nélkül, csak a feladatra koncentrálva, a szívemet, lelkemet beletéve képes vagyok dolgozni, utána viszont szeretem, ha egy ideig pihenhetek.
– A filmkészítés technikai részét hol, kitől lested el?
– Menet közben… egyszerűen elkezdtünk filmeket készíteni. És sokat segített, hogy olyan független filmfesztiválokra járhattunk, ahol Bán Róbert, Buglya Sándor, Simó Sándor, Jeles András értékelte a zsűriben a munkáinkat. És persze egymástól, egymás hibáiból is tanult, aki figyelt. A filmművészetin kívül akkoriban nem léteztek egyéb iskolák, és akkoriban a kontraszelektált főiskolásokhoz képest a struktúrán kívüli amatőrök számára fontosabbá vált, nagyobb tétje volt a rááldozott munkának, életszerűbb tanulófolyamaton mentek át, mint a főiskolán tanuló hallgatók. Ugyanez vonatkozott az amatőr színházakra is, nekik is annyira kemény feladatot jelentett egy-egy előadás létrehozása, annyira oda kellett magukat tenni, hogy nem csoda, hogy a különböző nyugati fesztiválokon egymás után hozták el a díjakat. Amikor valaki nehéz körülmények között dolgozik, komolyabban vesz mindent, még a saját szabadidejét is, és ez mindegyik, általam kipróbált területre igaz volt.
1989-ben úgy éreztük, hogy most minden út megnyílik előttünk. Elkezdtem óraadóként tanítani, Óbudán és Újpesten gyerekeknek tartottam rajz felvételi előkészítőket, gimnáziumokban filmes fakultációt, és ugyanebben az évben indítottuk el a Szellemkép folyóiratot is. Olykor-olykor, alkalmi módon, részt vettem egy BBS-produkcióban, Erdély Jánossal vagy Zsigmond Dezsővel dolgoztam másodoperatőrként, aztán önállóan is fényképezhettem részeket, és Gabival csináltuk tovább a saját, kísérleti rövidfilmjeinket, amiket folyamatosan beneveztünk a fesztiválokra. Elindult a Mediawave fesztivál, a Magyar Televízióban az Árvai Jolán vezette Fiatal Művészek Stúdiója szintén fontos műsorokat készített, néhány évvel később létrejött a kísérleti filmekre specializálódott Duna Műhely. És ezekben alkotókként jutott hely nekünk is. Rövid kábeltévés korszak után, saját televíziós kulturális műsort készíthettünk. mi találtuk ki és indítottuk el az Almanach című kulturális magazint, ami aztán egész estés kulturális blokká fejlődött, Fehér Éjszakák címmel. Ebben egy rövidfilm, egy nagyjátékfilm és egy tematikusan ezekhez kapcsolódó saját gyártású magazin alkotott egy egészet. Később ezeket a magazinokat elkezdték ellehetetleníteni, kivéreztetni, miközben az európai csatornákon egymás után születtek a hasonló műsorok. Akkoriban a Duna TV nem engedte a filmjeink végén feltüntetni  a készítés dátumát, hogy aztán tetszés szerinti számban ismételhesse. Az is megtörtént, hogy olyan emberek neve szerepelt a stáblistán, akiket én soha nem láttam, viszont Rajcsányi Artúr, akkori tanítványom nevét, aki több napon át ingyen, rengeteget segített a filmben, nem tüntethettük fel. Amikor egy barátom felhívott, hogy látta a Buñuel-filmemet, és gratulál hozzá, fogalmam sem volt, hogy miről beszél, mert azt a filmet nem én csináltam, bár az én nevem szerepelt a végén. Akkor megértettem, hogy ez az egész nem személyes ügy, még csak nem is a szerzői jogokról szól, egyszerűen a struktúra ilyen lehetetlen. Aztán egy nap a portán a nevem nem szerepelt egy bizonyos listán, és mint külsős nem léphettem az épületbe többé önállóan. Megelőztem a koromat, mert ma már senki sem mehet be azon az ajtón… Nincs Duna TV. Csak a neve maradt meg. Ezzel együtt olyan időben filmezhettünk, televíziózhattunk és pár évig még teljesen szabadkezet kaptunk – pontosabban hagytak minket –, amikor még nem voltak kereskedelmi tévék, és amikor a legtöbb dokumentumfilmet, az igényes alkotói filmeket bizony a Duna TV sugározta, egyedüli magyar műholdas csatornaként.
– A Szellemkép folyóirat indítása a te ötleted volt?
– Kicsit messzebbről kezdeném: volt a Magyar Független Film és Video Szövetségnek egy amolyan belső használatra készült, Amatőrfilm című kis kiadványa. A filmesek érzékeny és kollektív magatartásra képes társaság, hamar megérezték a társadalmi változásokat, és náluk már a nyolcvanas évek végén lezajlott kicsiben az, amit néhány év múlva rendszerváltozásként az egész ország átélt. Mi, huszonöt-huszonhat éves fiatalok, definiálni szerettük volna azt, hogy nem műkedvelő amatőrfilmesek vagyunk, hanem független filmesek, low budget- és no budget-típusú, outsider alkotók. Ezért azt javasoltuk, hogy ne legyen ennyire belterjes az újság, próbáljunk nyitni, de az idősebb filmesek ezt nem nagyon akarták, nincs rá pénz, erre azt mondtuk, hogy akkor csináljuk pénz nélkül. Akkor írták ki az első kulturális pályázatot, senki se tudta, hogyan működik ez pontosan, de sikerült pénzt kapnunk, amiből megjelentettük a Szellemképet, még 48 oldalon, de már A/4-es formátumban. Néhány évig a szövetséggel közösen adtuk ki, lelkesedésből, és bár önállóan dolgoztunk és pályáztunk, még saját bankszámlája sem volt az újságnak. A szerkesztőség gyakorlatilag a lakásunk volt. Kezdettől szerettük volna a társművészeteket, a fotót, a zenét, az irodalmat integrálni, komplex művészeti folyóiratban gondolkodtunk. A szövetség ezt másképp képzelte el, ami szakításhoz vezetett, és a Szellemképből önálló folyóirat lett. Lapot korábban nem szerkesztettünk, igazi hőskor volt. Maga a nyomda, a fizikai megvalósítás is izgalmas volt. Szerencsére az Amatőrfilm című újság egy nagyon kezdetleges kivitelű kiadvány volt, ez azért adott önbizalmat, és fokról fokra beletanultunk. Volt egy operátor, aki a technikai dolgokban segített, a grafikai tervezésben meg volt már némi gyakorlatom. Amikor először voltunk a nyomdában, felmerült, hogy hagyományosan készüljön-e a lap vagy a "másik" módon, és az a másik volt a számítógép. Akkor még nagy újdonságnak számított, és mivel nekünk gyakorlatilag mindkét technika ismeretlen volt, az újabb mellett döntöttünk… Ma már tudjuk, ez lett a jövő. Engem grafikusként nagyon érdekelt a lapkészítés, és menet közben akadtak egyéb grafikai munkáim, terveztem már korábban is meghívókat, plakátokat, de később reklámügynökségnél is dolgoztam tervezőként, ahol segített a lapnál szerzett gyakorlatom, az ott tanultak meg nagyon jól jöttek az iskola és az újság körüli munkában.
– A terjesztést hogyan oldottátok meg?
– Mindig bizonytalan volt, hogy a következő évben is kapunk-e újra pályázati pénzt, ezért nem volt könnyű előfizetőket toboroznunk, noha a MAFSZ-tagok eleve előfizetők voltak, és őket a tőlük való leválás után is igyekeztünk megtartani. Ezért inkább az volt a jellemző, hogy Gabival megtöltöttünk két nagy táskát, és jártuk a várost, art mozikba, az Írók Boltjába, a Műcsarnokba, művelődési házakba vittük. Mi a pályázatokon mindig csak annyi pénzt kaptunk, amennyiből ki tudtuk fizetni a nyomdaszámlát. Eleinte kéthavi lap voltunk, később negyedévi, de a szűkös anyagi körülmények miatt folyamatosan attól tartottunk, hogy lesz belőle "évkönyv" is… szóval, ha csak egy lapszámra lesz pénz, kénytelenek leszünk évkönyvnek hívni. Így is előfordult, hogy trükköztünk és összevont számot adtunk ki, így két–három megjelenésből a nehezebb években is fenntartottuk a folyamatosság látszatát.
Gabival elejétől fogva komplex módon képzeltük el megmutatni a film, a fotó és a társművészetek egymásra hatását, a határterületek átjárhatóságát, másrészt, az újságot 1994-ben követte a Szellemkép Szabadiskola; az Iparművészeti Főiskolán akkor volt tíz éves a fotó szak, és azon kívül csak a Kisképzőben és a Práter utcai szakiskolában volt ilyen képzés. Kreatív iskolát szerettünk volna, amivel űrt töltöttünk be. Nálunk nem volt felvételi, mert nem tartottuk követelménynek a leendő fotósok és filmesek számára azt, hogy jól tudjanak rajzolni-festeni; ugyanakkor a saját példám azt mutatja, hogy nagyobb biztonsággal közlekedik valaki, ha több területet is kipróbál vagy művel.
Mi ezt az iskolát a magunk erejéből, kicsiben kezdtük el. Nem voltak előzményei, és folyamatosan tanultuk, hogyan kell egy iskolát kialakítani. Szinte a hallgatókkal együtt formáltuk, és ha valami nem működött, változtattunk. Ide járni nagyon jó, tanítani nagyon jó, de működtetni és fenntartani borzasztóan nehéz. Alkotó típusú embereknek, mint mi vagyunk, bizonyosan az. Kulturális kényszervállalkozók lettünk. és hát nyilván az sem véletlen, hogy mára olyan sok iskola elsorvadt vagy megszűnt.
Tíz–tizenkét hallgatóval kezdtünk, semmink nem volt, csak egy asztal, amit körbeültünk. 2000 körül volt egy emlékezetes média boom, mindenki fotózást és filmezést akart tanulni, ötven-hatvan elsős hallgatónk is volt, muszáj volt megálljt parancsolni, mert nem volt annyi tanárunk, hogy minőségromlás nélkül vállalhattuk volna a képzést. Akkoriban tudtuk a gépparkot fejleszteni, irodát létrehozni, aztán a létszám elkezdett csökkenni. Talán azért tudunk még mindig működni, mert soha nem akartunk méretben, csak minőségben fejlődni, és amikor elkezdtük, ebben inkább küldetéstudat volt, mint megélhetés. Ezt szerettük, ezzel akartunk foglalkozni, és nem nagyon volt ilyen akkoriban. Ma a hallgatók létszámának csökkenése nyilvánvalóan összefügg az ország és a társadalom helyzetével. Az adminisztratív terhek folyamatosan nőnek, az anyagi lehetőségek szűkülnek, erre – kicsit válaszul is – elindítottunk egy ötven százalékos ösztöndíj-rendszert a tehetséges hallgatók számára, majd egy száz százalékos társadalmi ösztöndíjat, kifejezetten az önhibájukon kívül leszakadó társadalmi csoportokhoz tartozóknak, akiket sújt ez a pénzben fogalmazó világ: pedagógus, rendőr, munkanélküli diplomás, külföldről visszatérő stb. Lassan ott tartunk a körülményeket tekintve, mint amikor elkezdtük, ma pénzért nem éri meg iskolát indítani vagy működtetni, újra csak elhivatottságból lehet fennmaradni, mert annyi önkizsákmányoló egyéni pluszmunkát kíván, amire már sokan nem képesek vagy nem hajlandók.
– Rögtön az elején is két külön szakot, filmet és fotót indítottatok el?
– Igen. Adódott az érdeklődési körünkből, és a két területre jellemző, hogy vannak ismeret- és tantárgybeli átfedések, a technika fejlődésével az eszközök is elkezdtek összetartani, egymás felé kacsingatni. Arról nem beszélve, hogy a képi jegyzetelésre nemcsak a fényképezőgép, hanem az ugyanúgy kézbe vehető Szuper 8-as kamera is alkalmas volt. Ahogy Bollók Csaba fogalmazta még 1994-ben: "a szupernyolcas már kameratöltőtoll". Amikor a technika eljutott arra a szintre, hogy már a videókamera is belefért egy női retikülbe, ennek a mozgóképi jegyzetelésnek már tényleg nem volt akadálya. Ráadásul az a tapasztalatom, hogy a két terület átjárható és erősítheti egymást, ezért kedvezményt adtunk azoknak, akik mindkét szakot el szerették volna végezni, ma már a fotósok felől igény van a mozgóképes ismeretekre, hiszen a DSLR kamerák egy része igenis mindkét területet jó minőségben felvállalja.
A nehézségeink és az előnyünk is az iskola kis méretéből adódott és adódik ma is. Ha megjelenik egy új technikai eszköz, mi szinte azonnal kipróbáljuk, és ha beválik, már be is építjük az eszközeink közé. Például, amikor az első digitális fényképezőgépek megjelentek Magyarországon, és csak a Népszabadságnak meg két másik lapnak volt belőle egy-egy darab, mi behoztunk az iskolába egyet, hogy meg tudjuk mutatni a diákoknak. Vagy amikor a fényképezőgép már mozgóképet is tudott rögzíteni, mi szintén az elsők között szereztünk be egyet. Elképedve hallottam, hogy valamelyik tanoda fakultációjának volt ugyan kamerája, de nem adták oda a gyerekeknek, mert drága volt és féltették. Ez sajnos gyakorlat volt abban az időben, igaz, egy amatőr VHS kamera is az átlagember egy évi keresete volt. Nálunk alapvető szempont volt, hogy a hallgató kipróbálhassa, használhassa az eszközt. Nem biztos, hogy mindig csúcsminőségű eszközeink voltak, de fontos volt a gyakorlat és az elmélet párhuzama. A tantervben mindig nagy hangsúlyt fektettünk a gyakorlati feladatokra, etűdök forgatására, mert kipróbálni nagyon más, mint beszélni róla. Alkotói fotográfiát és rövidfilmezést tanítunk, a technika egy szükséges eszköz, ezért meg kell tanulni használni, de elsősorban a szemlélet kialakítása és a formanyelv megismerése a cél. Egy olyan használható kreatív tudást igyekszünk átadni, amivel az alkalmazott területeken is boldogulni lehet, ugyanakkor saját örömünkre, és nem a megrendelő igényei szerint építkezhetünk. A filmeseknél elsősorban a kis pénzekből megvalósítható, független filmes irányt tartottuk. Az iskola kis méretéből és minimális infrastruktúrájából adódóan partizán technikákat tanítottunk, ráadásul saját tapasztalataink alapján is abban vagyunk járatosak, de mindig hívtunk olyan tanárokat is, akik a nagy produkciók háttérismereteibe is engedtek bepillantani.
A hallgatók számára általában a hollywoodi tömegfilm a minta, ez a független, kreatív filmes kifejezési forma eléggé ismeretlen, azzal együtt, hogy a meglévő formanyelv jelentős részben, ha nagy késésekkel is, de a függetlenek kísérletező munkájából profitál.
Mindkét szakon van olyan félévünk, ahol a kép pusztán formanyelvi elemeiről beszélünk, a tartalom háttérbe szorul, ez elég nehéz azoknak, akik a bulvár vagy a tömegfilm-fotó didaktikusságán nevelkedtek. A fotó esetében is inkább a sajtófotó, mint az autonóm riport dominál, inkább a megrendezett, mint a reklám- vagy divatfotó. Igyekszünk megmutatni, hogy mi a kettő között az érdemi különbség, kipróbáljuk azokat a gyakorlatban, és átadjuk a hozzá szükséges ismereteket.
– Melyik szak vonz több érdeklődőt, melyikre jelentkeznek többen?
– Az érdeklődés és a jelentkezés két különböző fogalom. De nem tudnám megmondani, hogy a filmre vagy a fotóra kíváncsibbak jobban, valószínűleg egyenlőségjelet lehetne tenni közéjük. Az biztos, hogy kevesebben akarnak filmet készíteni, mint fényképet; a filmezésről elég hamar kiderül, hogy az átlagember számára unalmas folyamat, türelemjáték, kollektív műfaj, emellett időigényes, és rengeteg munkával jár. A fotó bizonyos szempontból gyorsabban hozhat eredményt, és egyénileg kivitelezhető, természeténél fogva egy pillanat alatt jön létre, de menet közben arról is kiderülhet, hogy komolyan véve legalább akkora mélységeket kínál.
Van néhány megélhetési képzés vagy tanfolyam, ahol futnak a hallgatók után, ahelyett, hogy előttük járnának, és vinnék, húznák őket maguk után, és mutatnák az utat. Nálunk, a Szellemkép Szabadiskolában bizony az is előfordul, hogy valakinek nem fogadjuk el a munkáját, vagy olyan értékelést kap, ami bár nem bántó, de adott esetben semmiképpen sem buksisimogató, együgyű ajnározás. Van egy szint, amit el kell érni mindenkinek. Vannak, akik ezen meglepődnek, és az is előfordul, hogy bennünk látják a hibát, és megtörténik, hogy "megírják helyettünk a tematikát". A "Z" generáció már jó helyzetből indul, a sok konkurencia mindenben a kegyeit keresi, ha valami nem tetszik neki, odébbáll és oda megy, ahol kiszolgálják az igényeit, pedig ez csapda, hiszen azért jön hozzánk, mert bízik a szakértelmünkben, és az út olykor nem azért göröngyös, hogy neki rossz legyen, hanem mert kevesebben járnak rajta, és az igazi kilátásért meg kell dolgozni. Ebből a szempontból mások, mint amilyenek mi voltunk. De egyáltalán nincsenek könnyű helyzetben, sőt bizonyos szempontból épp ez a látszólagos kényelem lesz az akadály. Hiszen sok iskola szeretné elkerülni, hogy a hallgató faképnél hagyja őket, ezért nem akarnak kockáztatni, és olyan szinteket állítanak fel, amik könnyen teljesíthetők, vagyis épp a hallgatók kívánságára silányul a képzés az ilyen helyeken. Mi bízunk a tapasztalatainkban, a tanáraink tudásában és a hallgatók intelligenciájában, hogy hosszabb távon megértik, az igényesség vagy a nehezebb feladatok éppen értük vannak. A tanárok névsora 20 év alatt nagyon hosszú lett és folyamatosan megújul, bővül, hiszen a tanítványok olykor mesterekké válnak; a régieket, mint Gulyás Miklóst, Benkő Imrét, Zátonyi Tibort, Miltényi Tibort, kiegészítik a középidőszak tanárai, például Drégely Imre, Déri Miklós, Vancsó Zoltán, Kása Béla, Zalka Imre, Vékás Magdi, és itt vannak már a tanítványból lett tanárok, Illés Barna, Sióréti Gábor, Pályi Zsófi, Balla Vivienne és sokan mások.
Az első évesekkel többnyire én foglalkozom, valamint Fejér János kollégám, és mivel hozzánk bárki előképzettség nélkül jelentkezhet, bizony teljesen az alapoktól, a legelején kezdjük. Az ívet és a fejlődést jól lemérhetik azok a harmadévesek, akik a diplomaanyagukat a kezükben tartva visszanéznek az elsős képeikre.
– A FaluVáros című, 2009-ben megjelent albumod képei hosszú idő termései?
– Több mint tíz év munkáját foglalják össze. Az iskola szervezése, az újság, a táborok, a hallgatói kiállítások, a pályázatok és a rengeteg adminisztráció mellett nem nagyon marad idő az elmélyült alkotómunkára. Az elmúlt húsz évben hatvannégy kiállítást szerveztem a hallgatóinknak, és csak négyet magamnak, de ezt nem panaszként mondom, ez az én választásom. Miközben az iskola folyamatosan fejlődik, és egyre magasabb szakmai igényeket támaszt magával szemben, az apparátus nem tud bővülni, önellátók vagyunk, a növekvő terheket igyekszünk nem a hallgatóinkra terhelni, emiatt évek óta nagyjából öt ember munkáját végezzük ketten. Az az örömteli, hogy a szinte elviselhetetlenül ránk rakódó terhet a hallgatók is megérzik, felfogják, és kitartanak mellettünk, sőt a nagyobb eseményeken jönnek és segítenek. Úgy érezzük, ők is szeretik azt, amit csinálunk.
A könyvre visszatérve, az utazást, a turistaélményt, az útiképet nem nagyon lehet összekeverni az alkotó fotográfiával, mindkettő más-más magatartást követel meg.
Egy turistautazáson nem lehet fotósként viselkedni, mert csak kapkodás lenne belőle. A fotográfus pedig nem turista, nem átutazó és nem élményvadász. Utazni jó, emlékképeket készíteni szintén jó és fontos program, elsősorban remek privát, családi elfoglaltság. A fotóhoz idő, kell, nyugalom és egy egészen másfajta szándék. Lugo mondta azt a Fényírók városa című filmemben, hogy a képet fejben előre elkészíti, és aztán csak ki kell menni megkeresni és lefotózni. Tehát a fotográfus a képért megy, és azért akár utazik is. Az utazó pedig az élményért megy, és a képet arra használja, hogy visszaemlékezzen az útra. A két magatartás összekeverése kezdőknek semmiképpen sem ajánlható, a tanítványaimnak is elmondom, hogy külön-külön mindegyik nagyon jó dolog: az utazáson fotózni, vagy a képekért utazni. Ebben az anyagban a FaluVáros tematikája mellett – ami épp arról szól, hogy nem biztos, hogy a két fogalmat külön kell vagy lehet választani – éppen az izgatott, hogy huszonöt évet eltöltve a képek világában átjárható-e a két műfaj között húzódó határ eredményesen. Talán ez is benne van abban a könyvben.*

Bacskai Sándor

*A könyvnek az ad aktualitást, hogy bár 2009-ben elkészült, az igazi kiállítási anyag épp a könyv szerkesztése során állt össze, és mivel a könyvnek, a fentiekből talán kivilágló okokból, nem volt bemutatója, így mindkettő 2014 novemberében történt meg a Fotóhónap és a Szellemkép 20 jubileumi eseménysorozat közös rendezvényeként.