LEOTAX

Az 1938 januárjában, Tokióban megalapított Showa Kogaku cég 1940-től 1961-ig gyártott Leotax, Semi-Leotax és Gemflex néven fényképezőgépeket. Ezek közül a legnagyobb érdeklődést a Leica külső formájára feltűnően hasonlító Leotaxok váltották ki.

Előzmények

1970-ben egy M3-as, majd 1973-ban egy I-es Leicát vásároltam, emiatt érdeklődéssel fordultam az ezekkel kapcsolatos szakirodalom és tájékoztató anyagok felé. A ma már nagyon hosszúnak tűnő 1970-es években – de még az 1980-as évek elején is – nehéz feladatnak bizonyult a hiteles információk beszerzése.
Rendszeresen látogattam azokat a könyvtárakat, ahová külföldi szakfolyóiratok jártak; ezek közül a Posta Központi Hírlap Irodánál, egyedi engedély alapján, magánszemély maximum kettőre fizethetett elő. Valójában ez a kettő általában lecsökkent egyre; a következő évi előfizetési díjat viszont már szeptemberben elkérték. A végleges és természetesen tetemesen megemelt összeget csak fél év múlva közölték; ekkor azonban az előfizetést már nem lehetett lemondani. (Így jártam 1972–1973-ban a Leica Fotografie-val.)
Gyakran látogattam el a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárba. De kijártam Vácra is, mert Kocsis Iván, a Dunakanyar Fotóklub elnöke, mint afféle régi vágású úriember, "prenumerálta" az akkor még müncheni Foto Magazint (később a szerkesztőség Hamburgba költözött), valamint a FIAP fogalomszerűen híres, Svájcban publikált folyóiratát, a Camerát is. Az Alfa csoport párizsi kiállítása után hozott az Aperture-ből is néhány példányt, majd erre az amerikai monográfiára-periodikára is előfizetett! A Color Foto miatt a Reklámszövetséget kerestem fel. A hó vége felé beérkező folyóirat egy-két napig a könyvtáros asztalán várta a bélyegzést, így ha akkortájt érkeztem, át tudtam lapozni a legfrissebb számot. Manapság már nem lehet elmagyarázni azt az elményt, érzést, amit ezeknek a kiadványoknak lényegében naprakész tanulmányozása jelentett abban az időben.
Turistaként háromévenként, társas utazással kétévente lehetett külföldre utazni. Egyes rövid társas-, (csoportos) utazások ez alól kivételt jelentettek. Természetesen az ember nem tudhatta biztosan, hogy az előző évi két, maximum három "kétnaposa" nem számított-e bele a keretbe, de meg kellett kockáztatni; 1980 és 1982 között így jutottam ki négyszer vagy ötször Ausztriába és Németországba.
Egy-egy utazást hosszas, olykor több hónapos felkészülés előzött meg. Kölcsönkértem az idősebb rokonok által összegyűjtött prospektusokat, útikönyveket. Utóbbiak némelyike olyan idegen nyelveken íródott, melyeket feleségemmel nem ismertünk elég jól, ezeket szótárak segítségével próbáltuk értelmezni. Lényeges adatok pontosításánál a levelezésen túl néha távgépírót (telexet) is igénybe vettem. Az írógéphez hasonlatos, különállóan kiépített telefonvonal-hálózat segítségével működő telexgépek a világ minden komolyabb cégénél léteztek, persze a hazaiakhoz magánjellegű közleményekkel nem lehetett hozzáférni. Nyilvános állomást a Főpostára telepítettek, a válasz miatt pedig néhány nap múlva vissza kellett menni.
Amikor elérkezett a várva várt utazás, akkor az ember szivacsként szívta magába a látnivalókat, amelyek közül néhányat csak a hazaérkezés után – olykor még sokkal később – fogott fel, értett meg. A meglehetősen kevés szabad időt pedig megpróbálta egy adott cél érdekében maximálisan kihasználni. A benyomások így fokozottan hatottak, máig megmaradt egy múzeum, söröző vagy fotós bolt felkeresésének élménye.
1980-ban a müncheni Városi Múzeumban alaposan végignéztem az akkor egész emeletet elfoglaló fotótörténeti kiállítást. A fotógyűjteményt 1963-ban alakították ki a Münchner Stadtmuseumban, legnagyobb látnivalónak az egész termet elfoglaló, az 1900-as évek elején készített "Kaiserpanorama" számított.
Engem azonban a 25 nézőt kiszolgáló sztereo képbemutató szekrénysornál jobban megragadott egy alig másfél méteres vitrin, melyben a Leica történetével kapcsolatos tárgyakat tárták a nézők elé.

Leica-másolatok

Földbe gyökerezett lábbal álltam a vitrin előtt, melyben keresetlen egyszerűséggel sorakoztak az addig csak könyvekben, prospektusokban, olykor rajzos ábrán látott eszközök. A rendezők az eredeti Leitz-termékeken túl négy olyan fényképezőgépet is kiállítottak, melyek nem Wetzlarban készültek.
Az úti élményeimet egy tenyérnyi, A/7-es méretű, spirálos füzetbe jegyzeteltem. Rögtön felírtam a négy fényképezőgép nevét (Nicca, Wega, Leotax és Sonne), eszembe sem jutott, hogy a sorrendet és a megnevezést az élmény bevéste a memóriámba… Most már tudom, hogy két japán és két olasz kamerát láttam. A Niccát a Nicca Camera Works, a Leotaxot a Showa Kogaku; a Wegát az A.F.I.O.M. Srl; a Sonne-t pedig Antonio Gatto cége gyártotta.
Mint a fényképezés technikája iránt elkötelezetten érdeklődőnek, természetes volt számomra, hogy a távmérős Leica külső formáját, méreteit és belső felépítését egyaránt követendő példának tekintette a fényképezőgép-konstruktőrök egy része. Képről ismertem a kortársakat, a követők közül pedig személyes megtapasztalással a Fedet, Zorkijt és a japán távmérős Canont. A Münchenben kiállított négy kameráról azonban még nem hallottam. Egy mai napig tartó tanulási folyamat kezdődött el; meg kellett ismernem az úgynevezett Leica-másolatok történetét. Felkerestem a MÚOSZ és a Fotóművészek Szövetsége könyvtárát is, az ott fel nem lelhető technikatörténeti munkákat pedig az OSZK segítségével úgynevezett "könyvtárközi kölcsönzés" keretében hozattam meg külföldről.
1982 nyarán Soós András (még mint Ofotért-dolgozó) elindította fényképezőgép-árveréseit. Rövid ideig a Bizományi Áruház Vállalat is próbálkozott e műfajban, de elkedvetlenedtek és abbahagyták. A katalógusokban felsorakoztatott tárgyak, adatok azonban számos tanulsággal szolgáltak. Az évtized végén Soós András Werner Götze stuttgarti könyvkereskedővel és Horváth Győző Ferenccel társulva elindította a fotóskönyvek átgondolt, szisztematikus importját, így már mód nyílt a fototechnika-történettel foglalkozó külföldi szakírók munkáinak szervezettebb és alaposabb megismerésére.
A Hamburgban élő, de magyar származású Hans P. Rajner John Waldéval szövetkezve az ilyetén kamerák megjelenésének 60. évfordulójára megírta a Leica-másolatok történetét, és a kéziratból a londoni Classic Collection 1994-ben remek albumot  produkált.1 Két francia barát, Patrice-Hervé Pont és Jean-Loup Princelle ugyan korábban, már 1990-ban léptek, de, ki tudja miért, a szakma HPR kevésbé blikkfangos című könyvét jobban elfogadta. (Valóban, a 300 Leica copies2 meghökkentő mennyiségről tanúskodik…) Később különböző helyen és időben, de mindhármukkal személyesen találkoztam; Pont-nal Párizsban, a szovjet kamerák történetét kétszer is feldolgozó Princelle-lel és Rajnerrel Bécsben, a WestLicht megnyitóján. Ugyanott ismerkedtem meg a ma már enciklopédistának számító Jim McKeown-nal és két segítőtársával: feleségével, Joannal, illetve barátjával, a német, de Belgiumban élő Dieter Scheibával. Utóbbi alkotó módon segítette a franciák munkáját is. Egy szovjet kamera adatainak általa történt első publikálása után szinte azonnal megjelentek a hamisítványok. (Furcsa helyzet: Leica-másolat hamisítványa…)

Leotax

A Showa Kogaku céget 1938 januárjában a Konishiroku egykori mérnöke, Nakagawa Kenzo alapította. Nakagawa először a 4,5×6 cm képméretű, tekercsfilmes kameráját dobta piacra, majd a képméret csökkentése és a 35 mm-es film használata mellett döntött. Bár Japán Németország szövetségese volt, a Leica műszaki megoldásait konstruktőrei nem alkalmazhatták: az élességállítással egybekapcsolt távmérőt szabadalom védte. A Leica II külsejére emlékeztető, az 1940-es évek legelején forgalomba hozott Leotax használatakor a távmérő által mutatott távolságot a gép tetején lévő skálán le kellett olvasni, majd az objektíven beállítani. A kereső és a távmérő ablakainak sorrendje sem a "megszokott".
Az Eastman Kodak optikai tervező részlegének vezetője, William S. Fujimura és a japán minőség-ellenőrzéssel foglalkozó Intézet munkatársa, Takashi Hibi közös tanulmányban3  ismertette a Japánban gyártott fényképezőgép-objektívek történetét. Eszerint a Tokyo Kogaku Kikai K.K. céget a korábban óragyártóként tevékenykedő Hattori Tokei Ten alapította 1932-ben. A tulajdonosnak egy rendkívül komoly beszállító-alvállalkozó intenzív segítségével sikerült hadi megrendeléseket kapni, és két éven belül elkészültek első, még 6,3-as és 4,5-ös fényerejű objektívjei is. 1937-ben jelent meg a négytagú, Tessar-rendszerű, Simlar elnevezésű objektívjük.
Kissé megtévesztő az 1940-ben piacra dobott, azonos nevű fényképészeti obektívjük, de zseniálisan furcsa felépítése miatt erről a későbbi Simlarról mindenképpen szólni kell. A tervező, Ryoji Tomita Carl Zeiss 1,5-ös fényerejű Sonnarjából indult ki. Objektívjében a Sonnar első és a Zeiss Biotar hátsó lencsetagjaihoz hasonló felépítésű (!) optikai elemeket helyezett el. A munkáját kreatívan folytató Tomita 1944-re körülbelül arra a szintre jutott el, amilyenre Jenában és Wetzlarban is: sikerült egy 0,7-es fényerejű, 50 mm-es objektívet létrehoznia. (Fujimura és Hibi azt állítják tanulmányukban, hogy a tervek a II. világháború után az amerikaiak birtokába kerültek.)
Miután a Leitz-szabadalmak 1947-ben lejártak, illetve azok egy részét a Szövetségesek érvénytelennek nyilvánították, a japán fényképezőgép-gyártók (a Canon, a Showa-Leotax, a Nicca, majd 1948-tól a Nippon Kogaku-Nikon is) egymás után jelentették meg az objektív élességállításával egybekapcsolt távmérős kameráikat.
A koreai háború kitörésekor a Showa Kogaku Seiki K.K-ra változtatott nevű gyártó, HPR szerint, 50 darabos megrendelést kapott az Egyesült Államok hadseregétől. Az NR III nevű – feltehetően a hidegtűrő, golyóscsapágyas Leica IIIc-hez hasonló felépítésű, de a IIIb külsejére emlékeztető – Leotaxot 3,5/50 mm-es, a gépvázba tolható Simlar objektívekkel látták el.
Azonban úgy tűnik, a cég nem tudta az egyedülálló referenciát kellőképpen kiaknázni. A két részből (Leica IIIb) összeállított gépvázról áttértek ugyan a Leica IIIc-n és a IIIf-en is alkalmazott, egybeépített vázra az 1950-ben piacra dobott Leotax DIV-nél, de a tíz (!) további típus már belefulladt a vaku-szinkronizáció, az önkioldó, a továbbítógomb-továbbítókar, a hátlap és a keresőrendszer kialakításának hínárjába.
A céget – talán üzleti okokból is – 1957-ben Leotax Camera K.K.-ra nevezték át. A IIIf közül néhány ezer példányt még "Showa Optical Works, Ltd." felirattal, míg a további mennyiséget már "Leotax Camera Co. Ltd." cégnévvel láttak el – a XXI. századi gyűjtők örömére. Bár a Showa az 1961-ben megjelentetett G típusnál a Yashicához és a Canonhoz hasonlóan szakított a korábbi formával, az ötszáz eladott példány csődhöz vezetett.

Leotax "f"

Illusztrációink azért egy, az 1950-es évek közepén gyártott Leotax f-ről készültek, mert ehhez a kedvesen megkopott, szemlátomást használt állapotú kamerához fértem hozzá a cikk megírásának idején. Elmondhatom tehát, hogy a mai kor rohanó tempójának megfelelően, az 1985-ös megtekintés után már el is jutottam a személyes megvizsgálás és megtapasztalás lehetőségéig!
Sokkolóan meglepő, hogy a Leotax f gépváza értelemszerűen nagyobb a Leica II-nél, de néhány milliméterrel hosszabb, magasabb, sőt vastagabb még a Leica III f-nél is. Igaz, a legnagyobb vázméretű, de még csavarmenetes objektívvel működő Leica III g-nél viszont alacsonyabb. A filmsík és az objektívbefoglaló gyűrű 28,8 mm-es távolságát – a Leica csereszabatosságot – biztosító gyűrű a Leotax eltérő vázvastagsága miatt a Leicáénál vékonyabb.
Az objektív mellett található retesz nem az ott gyakorta előforduló önkioldó, hanem az örök- és egyesvaku szinkronizációjának átváltó karja. Eszembe jutnak a másfél évtizeddel később gyártott, 6x6-os Yashicák, amelyeknek azonos megoldása a Főfotó vakut használó riportereinek sok gondot okozott. (Értsd: elmozdulás esetén a villanás nincs szinkronban!)
A Leicánál a gépváz bezáró retesze nyitotta (és csukta) a gyári filmkazettát, így a film akadálytalanul futhatott végig a vázban. A Leotax retesze más kialakítású, nem használhatók hozzá a Leitz, a Canon és persze a Nikon-, Contax-, Kiev-kazetták sem.
Érdekes az expozíciós idősor is. Ezen a különféle gyártók az évtizedek során rengeteget módosítgattak, mire a fotós megszokta az 1/20-ot vagy az 1/40-et, már jött is az 1/25, majd utána a forradalmian új 1/30. A tréfát félretéve, az 1, 1/2, 1/5, 1/10, 1/25, 1/50 stb-hez képest az 1, 1/2, 1/4, 1/8, 1/15, 1/30, 1/60 idősor eggyel több expozíciós időt jelent, például a Leica M3-as tárcsáján. Emiatt az 1954-es gyártású Leicameter a későbbi gépvázakhoz már nem csatlakoztatható. Visszatérve a Leotax f-re, a gyártó meglehetősen komolyan 1/35-öt (!!!) vésett/gravírozott a tárcsára…

Fejér Zoltán

Jegyzetek
1 Leica Copies by HPR, Classic Collection, [London] 1994.
2 300 Leica copies and Cameras showing some resemblance to The Leica, text by Patrice-Hervé Pont, illustration by Jean-Loup Princelle, Fotosaga, Flassy-Neuilly, é.n. [1990].
3 Condax-Tano-Hibi-Fujimura: The Evolution of Japanese Camera, International  Museum of Photography at George Eastman House, Rochester, 1984.