FÉNYKÉPEZTE ZSIGMOND VILMOS

"Amatőr fényképész vagyok, aki szereti elkapni a pillanatot" – nyilatkozta az Oscar-díjas (Harmadik típusú találkozások, 1978) operatőr. Kulcsmondat, benne van a kurátorok – Tomas Opitz és Puskás Bea – koncepciója: a máig gyanakodva kerülgetett Hippolyt Taine-féle miliőelmélet igazsága. A nagy művész (aki persze született zseni) alapvetően annak a kultúrkörnek, személyes sztorinak a "terméke", amelyben az alkotó embert sorsa megformálta. És a kiállítás egy non fiction mesét is elmond, Zsigmond Vilmos magyarországi indulását, az 56-os menekülést, csak azért is filmalkotó (amerikai) életét. Fotókkal és filmrészletekkel elbeszélve.

Fabényi Júlia írja a katalógus-bevezetőben: "az életműnek ezen – mondhatni magánjellegű – szegmense a filmművészeti tevékenységen keresztül valósult meg, látásmódja, stílusa, mindvégig ízig-vérig filmes. Ezért a kiállítás kísérletet tesz arra, hogy komparatív módon mutassa be Zsigmond Vilmos tevékenységét: egy térben hozza össze a film és a fotó adta lehetőségeket." E cél érdekében olyan multimédiás bemutatót hoztak létre – a szaktanácsadó Kodolányi Sebestyén volt –, amelyben a fotografálás és a filmes képkultúra kapcsolódási pontjai átadhatók a kiállításnézőnek. A filmmel ötvözött fotótárlat nálunk valóban kísérleti forma – és maradéktalanul sikeres. A Ludwig Múzeum rangos kortárs kiállítóhely, ahol nem érik be a pálya horizontális, fotók és filmek öszszefüggésének sorolásával (v.ö. a Stanley Kubrick-kiállításról írt recenziómmal, Fotóművészet, 2014/2.). Kubrick fotósként kezdte, és fotó-esszéinek sajtó-arculatát láttatta a filmes életművel való összevetés. Zsigmond Vilmos azonban filmoperatőrként kezdte, mondhatni a legjobb iskolában, Budapesten, Illés Györgynél.
A filmes idézetek elemzésére nem vállalkozhat ez a beszámoló, de a hivatkozott "amatőrfotós" ars poeticáról szívesen írok, ez a mester igen emberi megközelítése, ami jól fedi az alkotó ember személyes sorsát, általa sokszor hivatkozott szerencséjét. 1930-ban született Szegeden, a kiállítás záróhetében volt 85 éves. Gyerekként megfordult Marokkóban, azután Szegeden a kegyesrendi gimnáziumba járt (lásd osztálytabló, 1947/48). Származása miatt nem számíthatott felsőfokú tanulmányokra. 17 évesen megbetegedett, hónapokig ágyhoz volt kötve, Dulovits Jenő Művészi fényképezés című könyvét forgatta. Lenyűgözte a fény és az árnyék kifejező ereje. A könyv szerzője tanár, fényképész és operatőr volt – nem mellesleg a világ első vízszintes betekintésű, egyaknás, kisfilmes, tükörreflexes fényképezőgép feltalálója. Zsigmond egy szegedi portréfényképész asszisztenséből a kötélgyári munkásokat fotózni tanító klubvezető lett. Osztályidegenként így jutott be mégis 1951-ben a Színház- és Filmművészeti Főiskola operatőr szakára.
A kiállítás főcíme a lépcsőházban a kiránduló Zsigmond Vilmos – Vándor (1956) – önkioldós(?) fotójával indít: a szikár hátizsákos fiatalember kezét napellenzőnek használva a távolba tekint. Egy másik kiránduláson a cigányasszony azt jövendölte neki, hogy "átkel egy nagy óceánon, megérkezik egy nagyvárosba, és neves művész lesz". Ezt a projektet a Marokkóban korábban sikeres futballedző apa is támogatta – de ekkor még Csehszlovákiába se lehetett utazni. Kirándulások "amatőrfotóival" indul a kiállítás. Bükk, Eger, Tata. Három későbbi képet kiemeltek a kurátorok, egy tűzzel/fénnyel játszó New York-i gyerekcsoportot, egy, a látás közös "munkáját" prezentáló kirakat előtt csoportosuló guatemalai szociót, hozzá a harmadik az alkotót kívülről körülvevő befogadó publikumot – egy utcai rajzolót – kap le. Emberi viszonyok tájképei.
A Vilmos világa című kiállításrész a magyarországi filmes kezdetek és a "nagy művek" kockáit pergető teremben olyan fotókkal párosított, amelyek bizonyítják a hipotézist: a lélekbe égett "képek" később a mozikban is megjelennek. Többek között Az ég kékje (The Blue of the Sky) című filmben, amellyel egy 1960-as évekbeli Cannes-i filmfesztivál rövidfilm-versenyében kilépett a "nagyvilágba" (Zsuffa Józseffel). Színes film, melyben az 1950-es években Magyarországon megfotózott "gyerekek, akik rácsodálkoznak a világra" fekete-fehér témája filmen is megjelenik. Azt mondja Zsigmond: a fekete-fehér azért maradt a film nyelve, mert bizonyos absztrakciót eleve hordoz. A hazai "források": tatai szegénynegyed gyerekei, patakban mosó asszonyok, halászok, csendélet csónakkal, siroki barlanglakások. És egy bűvös kép, az 1952-es Ercsi, Visegrád: két gőzhajó találkozásakor a Duna hullámainak interferenciája, ellenfényben. A kiállítás legszebb fotója. (Ezt az érzéki élményt idézi egy teremmel arrébb a Maverick című film helyszínkereső útjának hasonló képkockája. A helyszín-keresésre visszatérek.) Zsigmond Vilmos úgy fogalmaz: a víz, a vízpart meghatározó élménye – talán itt ad a természet legtöbbet a fény-árnyék játékból. A film noire valószínűen ősi kozmikus élményünk.
Szerencsét hozott a munkás-fotóklub. Még nagyobb a szerencséje, hogy túlélő lehetett: 1956 októberében a már diplomás operatőr a főiskola kamerájával, valamilyen nyersanyagra dolgozik, nem lövik le. Sokadmagával filmeztek, és megúszták. Van olyan snitt, amely azt láttatja, hogyan lövik le a mentőst, aki épp fedezékbe visz egy sebesültet. Úgy fogalmaz: "akkor, ott fel sem fogták, hogy életveszélyben vannak". A laborban úgy döntenek, "a függetlenségért vívott harcot" ki kell menteni. Novemberben – azért is, hogy az anyag ne kerüljön szovjet és belügyi kézbe, az örök baráttal, a hasonló világklasszissá lett operatőr Kovács Lászlóval kicsempészik Bécsbe a több ezer méternyi dokumentumfilmet. Szerencséjük van – ezt a kiállításon vetített No Subtitles Necessary című, bő másfél órás (r.: James Chressantis) filmből is megtudjuk –, mert a határon orosz katonák motozzák meg őket, a hátizsákjaikban és Zsigmond és Kovács sínadrágja alatt a lábukra tekerve viszik az anyagot. Ha megtalálják, végük. Hirtelen életmentő lélekjelenléttel apai ajándékot, egy Omegát és egy "áttetsző karórát" kínálnak fel. Átjutnak. Bécsben eladják a filmet – és az egész világ láthatja, mi történt Budapesten. Kovács még visszajön Pestre, a barátnőjéért, de végül Vilmos párjával, Böbével érkezik vissza. Böbe gyönyörű, az egri minaretben készült, "felső gépállású" portréját is beválogatták most az anyagba. Végül Kovács és Zsigmond feljutnak egy Amerikába tartó hadihajóra; az itt készült, a bibliai exodus világát idéző fotóit is láthatjuk most.
Kint, ahogy mondani szoktuk, mindent elölről kellett kezdeni. Ha a "burzsoáként" történt kirekesztés a gyári fotóklubbal végül mégis segített, itt is "csak azért is" elem, egy magyar szakmabeli gonoszkodása acélozta meg Zsigmond Vilmos eltökéltségét: a nem éppen szolidáris operatőr azt tanácsolta, legyen inkább kereskedő. És szerencsére Zsigmond 1960-ban véletlenül találkozott az 56-os tekercsekből összerakott Ungarn in Flammen c. dokumentumfilm müncheni magyar ügynökével, aki átadta neki az amerikai vetítés jogait. Zsigmond számos magyarlakta vidéken mutatta ezt be, feltételezem, szélesebb szakmai visszhangot is keltve.
De az angolul még alig beszélő operatőrt nem veszik komolyan. Amikor végre lesz munka, Zsigmond Vilmos nagy hangsúlyt fektet a helyszínválasztásra. Saját maga keresi a "jelenet" helyét, amit fényképeken mutat meg a rendezőnek. Közben figyeli, hogy egy-egy fotója milyen reakciót vált ki. Szokták emlegetni, szinte közhely, hogy a nyelv hiánya mennyire "segíthette" a magyar fotós emigrációt. Új nyelvet alkottak: ha a beszéd szavai nem képesek a közlésre, vagy nem állnak rendelkezésre, akkor hallgatni kell (Wittgenstein). Vagy képekkel beszélni. Egy teremnyi fotókkal elővezetett sikertörténet a kiállításon ezt a képi-kommunikációt prezentálja. A Duna hullámánál már említett Maverick, a The Fat Man, a Bérgyilkosok vagy az Obsession helyszínei ezt példázzák fotókkal és filmrészletekkel. Némelyiknél feltűnő az itthoni látásmód "újjászületése". Az Obsession (Megszállottak) helyszíne szinte "azonos" az 1955-ös budapesti Külváros sorozat lepusztult világával. Az is egyfajta személyre szabott szerencse, hogy az amerikai mozi, a stúdiók éppen kimerültek, Zsigmond és Kovács jókor értek jó helyre, Hollywoodba. És persze az európai film – például a Csoda Milánóban – átütő hatása az "amerikai film noire" megszületésére.
Új mozit kreáltak. Különös "áthallása" van például a Rengeteg, Budapest (1955) című képsornak a Harmadik típusú találkozások fényeffektusaira, mágikus képi hangulatára. Ezt a filmet nemrég láttam újra, semmit nem veszített az erejéből. És most látjuk, hogy az operatőr azóta aranykönyv lapjaiba vésett világítás-koncepciója évtizedeken át "előre" foglalkoztatta mint fotótéma. Még az első teremből említenem kell ehhez a Tanya éjjel, Magyarország (1952) című képet, egy nappali felvételt, amit a szegedi labormunka tapasztalataival "túlhív", és a fényvarázslat erejét megtapasztalja – 20 évvel az Oscar-díj előtt. Az előhívásnak és a többi "szegényházi" tapasztalatnak, experimentális módszernek – a tárlat említett kísérőfilmjében nyilatkozó amerikai rendezők, operatőrök, producerek és színészek szerint is – döntő szerepe volt az amerikai új hullám megszületésében. A film legkülönfélébb főnökei "rúgták ki", mert maximalista volt. Persze az Oscar után megbocsátottak. A "kép" hosszú kihordását a Madárijesztő fotós tájkép-előzményei is jól láttatják most. Ha meg akarnám fogalmazni, mi a titka, talán az "embertáj" és a földi táj egységének bölcsen egybelátó képessége (lásd már a Vándor tájra tekintő önvallomásnál is).
Hasonló kísérleti szegény-praxis volt az is, hogy Zsigmond gyakran használt maradék filmnyersanyagot a fényképezőgépbe fűzve. Szívós kísérletezőként érdekelte például az AGFA és a Kodak színvilágának diskrepanciája. Különleges effektet kapott az ilyen "olcsón" szerzett alapanyagból, amikor például a sorszámmal átütött szalag lyuk-rajza beleépült a kép kompozíciójába – Hollywood and Vine I–III (1965). Visszatérve a sors-szálhoz: a kurátorok kiállították azt az "amatőrfotóját" is, amikor 1965-ben az első autójával keresztülvágta az Államokat, a kocsit az emblematikus Hollywood felirat előtt állította le. Átkelt az óceánon, eljutott a nagyvárosba…
Legendásan "emberi" Zsigmond Vilmos személyisége. Például az a gesztus is, hogy – a kiállítás zárásaként – három kedvenc fekete-fehér képet is felvállal. Az egyik egy santorini hotel teraszán készült. De nem a ragyogó kék turisztikai séma, hanem a táj, az eső utáni, ókori tragédiák miliőjébe illő fény-árnyék ragadta meg. Úgy is fogalmazhatok, hogy ő a 20. század kelet-európai (háborús) gyermeke, akinek "hozott anyagból" született drámai képcsináló életműve.
A kiállítás közvetíteni képes Zsigmond Vilmos szakmai alázatát és méltóságát. És ez a fotográfus és fotógalerista kurátor-házaspár, Puskás Bea és Tomas Opitz áldozatos tevékenységének is köszönhető. Mert most visszafelé utaztak a filmek, Zsigmond Vilmos negatívokat küldött Magyarországra, és Opitzék hihetetlen odaadással gondozták anyagát.

Szegő György