Kolozsi Bea: Talált szöveg

A világ ilyen, mondom én. A világ nem ilyen, hanem olyan, mondod te. A harmadik is mond valamit… Persze, a világ meg szarik mindhármunk véleményére, azaz néha ilyen, néha olyan, néha meg se ilyen, se olyan. Ebből következően a világot lehet ilyennek, meg lehet olyannak mutatni. Valószínűleg mindkettő lehet akár hiteles is. De emlékezetem szerint a se ilyennek, se olyannak helyzetét ábrázolni még senkinek sem sikerült. Na, ezt a pillanatot ragadta meg Kolozsi Bea. A se ilyent, se olyant. Bravúros tett. Úgy ábrázol, hogy nem mondja ilyen, nem mondja, hogy olyan, s bár megmutatja, de nem foglal állást. Hagyja, hogy én ezt gondoljam a képeiről, de azt is hagyja, hogy te meg azt. Mást, ugyanarról.
Próbáltam rájönni, hogyan is csinálja ezt. Dupla csavart használ, az biztos. Fotós személyiségét rejtő köpenyét csak villanásnyi időre és véletlenszerűen nyitja szét, hogy mi bekukkanthassunk alá, de amint elkezdenénk vizsgálni, a látványt analizálni, mit is látunk, már össze is kapta magán jó szorosan, hogy majd egyszer, máskor, amikor senki nem számít rá, ismét próbára tegye reflexeinket. És ugyanilyen véletlenszerűen válogat a képei bal oldalát alkotó szövegképek között is. Ezekkel a szövegekkel bárki találkozhat, aki mélyen beletúr egy nagyvárosi kukába, megbarátkozik egy MÉH-átvevővel, és böngészhet a beszállított papírkötegek között, vagy egyszerűen csak kihúzza a nagymama kredencének legalsó fiókját, amit előtte harminc évig senki sem tett meg. Aktualitásukat vesztett cetlik, kitépett noteszlapok, levéltöredékek, melyek egykor fontosak voltak valakiknek, egy másik – egy privát – világ részét képezték. Eredeti kontextusukból kiragadva, majd egy fotográfia mellé helyezve, diptichonként új életet kezdenek.
Félkép, félszöveg. Külön-külön is értelmezhető mindegyik, jelentésük van, mit sem tudtak egymásról születésük pillanatában, csak a boncasztalon kerültek egymás mellé, doktor Kolozsi jóvoltából. Kicsit olyanok, mintha egy kórusban külön hallgatnánk meg az alsó és a felső szólamot. Szép, szép, de együtt azért jobb. Evidenciának gondolnánk, de nem árt elmondani, hogy a kép és a szöveg más-más módon, egymástól nagyon eltérő jelrendszer segítségével épül fel, és másként is kell őket olvasnunk. A magyar ember agya, hála dicsőséges iskolarendszerünknek, privilegizálja az írott szöveget, százból százszor azt olvassa, értelmezi először, és csak miután felfogta, akkor hasonlítja ehhez a látott képet. Pedig nem így kéne lennie, a képet is, betűt is ugyanúgy, tetszőleges sorrendben lehet olvasni, s ugyanígy működne az is, ha a képet vizsgálnák meg először alaposan, és az ott látottakhoz viszonyítanák a később olvasott teksztet.
Véletlen képek, véletlen szövegek… mi ebben a kunszt? – kérdezhetnék. Hát az, hogy Kolozsi csak úgy tesz, mintha mindez véletlen lenne, de nagyon is sokat agyalt, keresett, válogatott, amíg a képeihez felhasznált képekre, szövegekre lelt. A véletlennek látszó választások nagyon is tudatosak, sajátosak, Kolozsi gondolkodásából, világlátásából fakadók. Csak a látszat random, csak a kiállítás címe Talált képek, de ne dőljön be nekik senki, ezek bizony megcsinált képek, kiválogatott szövegek, gondosan összeillesztett szó-kép párok. Művek.
Akárhány szöveg, akárhány kép, higgyék el nekem, mindegyik csak kicsit szól arról, amit látnak, de valójában mindegyik mögött Kolozsi Bea bujkál, lép elő hosszú köpenyében, és tárja szét kis pillanatokra a köpeny két szárnyát. Ha eléggé figyelünk, ha kellően pengék vagyunk, akkor, míg a képeit nézzük, őt magát is megpillanthatjuk.
Mit kezdjen az egyszerű kiállításlátogató ezekkel a kép-együttesekkel? Ha javasolhatom, vigye ki a galéria ajtaja elé valamennyi prekoncepcióját, előzetes elvárását, megfelelően előkészített gondolatát, és zárja ki őket, toporogjanak kívül egy kicsit. Ha ez megtörtént, tiszta fejjel, lélekkel, gyermeki kíváncsisággal kezdjük el előbb olvasni a szöveget, aztán bámulni a képet, és hagyni hatni, közben erősen figyeljünk befelé, megmegkérdezve magunktól, hogy mi vaaaan?
Ha megfogadják a tanácsomat, és kint hagyják a kint hagyni valókat, két dolog történhet. Szöveget olvasnak és értelmezik. Képet néznek és értelmezik. Majd a két külön dolog között megkeresik a nyílt vagy rejtett északnyugati átjárókat, a kettő a fejükben valahogy összekapcsolódik. Aztán elmosolyodnak, elkomorodnak, elborzadnak, mint mondjuk a munkásmozgalmi dal által emlegetett Sztálin olvastán és a vájdlingban frissen lefejezett csirke vére láttán… Vagy nem történik semmi, és akkor lépnek egyet tovább.
Kincses Károly