Garry Winogrand kiállítása Párizsban

A „koholmányok” olvasatomban azt a képi kommunikációt jelenti, amit az ötvenes és hatvanas években nyitott szemmel látó alkotók és a nyitott átlagpolgárok a magazinokban – és egyre inkább – a tévéhíradókban tapasztalni kezdtek. Garry Winogrand szabadúszóként dolgozott, talán ez biztosította független látásmódját. A lapszerkesztőségi munka gyári meló volt, ahol a legnagyobb demokráciában is működött valamiféle igazodás. A tévés hírszerkesztés breaking news futószalagján már az öncenzúra praxisa is felmerült. Sokak szerint ennek következménye a „zűrzavart” takargató, „lifemagazinos” fotográfusi látásmód. Winogrand kereste a hitelest, ha tetszik, az autentikus lét képeit. És legalább az erről szerzett tapasztalatait kívánta közvetíteni. Nem csak anno, de a jövőnek, talán nekünk is. A „képpé fogalmazható tapasztalat” talán pontosabb kifejezés a „valódi világnál”.
Amerika ezekben az években az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló – a kommunistákat B-listázó, üldöző – McCarthy-féle Bizottság bűvkörében élt. Angliát – mondják – összerántotta a nácik elleni háború rettenete, de így lehetett ez a Pearl Harbour sokkja utáni Amerika közérzetével is. Majd a Hirosima utáni USA társadalma meghasonlott ezzel a nemzeti egységgel, de volt honnan szétzuhannia. Évtizedekre.
Csak sok év múlva jött a Kennedy- és a Martin Luther King-gyilkosság vagy Woodstock, Nixon Watergate botránya és a vietnami vereség. Ronald Reagan „Gonosz Birodalmára” vagy Fukuyama „A történelem vége” bonmot-jára még senki sem gondolt. Átmeneti kor volt ez, a Jeu de Paume kurátora, Leo Rubinfien1#  szerint a zűrzavar érájának világát láttatja a tárlat.#2
A „huszonnyolcas” Garry (1950-ben huszonkét éves volt) félszavakból is értette ennek az Amerikának a dramaturgiáját. A képek zömén mintha tétován keresnének valamit az emberek. Az a fotók drámája, hogy még nem találtak rá a Baudrillard-féle szimulakrum-jelenség placebójára, a maszkra. Egy saját szemmel exponáló fotósnak ez maga a Paradicsom. Pályája kezdetén ezt a képcsináló magatartást sok kritika érte: „túl spontán”, „képei nincsenek művészien megkomponálva”.
A kiállítás retrospektív igénnyel megfogalmazott tárlat. Öniróniát tükröz tehát e cikk címe is – ami eredetileg a New York-i Museum of Modern Art 1988-as Winogrand-kiállításának a címe volt. Az arizonai Tucson Egyetemen a Center for Creative Photography-ban barátai és kollégái halála után kiállítást szerveztek a képeinek, ez az anyag került ugyanabban az évben a MoMA-ba.  Ő maga is úgy fogalmazott, hogy a háború utáni amerikai zűrzavart fényképezte. Amerika háború utáni éveinek krónikása 1984-ben, mindössze ötvenhat évesen, hirtelen halt meg. Közel 6 és fél ezer tekercs filmje maradt hátra; a körülbelül negyedmillió kép javát ő maga sem láthatta soha: 2500 tekercset elő sem hívatott, és 4000 negatívról soha nem készített nagyításokat. Már a megelőző években is rengeteg képet készített, melyek ugyancsak lappangtak. 1992–93-ban a tucsoni CCP for the Garry Winogrand Archive a művész 1947 és 84 közötti fotográfiai anyagait és papírjait is megszerezte özvegyétől, Eileen Adele Hale-től. A művész korábbi munkáival együtt, csak ennek a gyűjteménynek hozzávetőleg 30 000 Winogrand-képe és dokumentuma van.
A kiállításon látható mai vintázs képeknek nagyjából a fele még sosem szerepelt a nyilvánosság előtt, több mint száz még nem volt korábban előhívva. A fotóst a világhír csak most érte el, amikor hagyatékára létrehozott alapítványainak anyagát nagy fotó-mustrákon láthatjuk. Winogrand viszonylag még mindig kevéssé ismert, mert olyan munkákat hagyott ránk, amelyek befejezetlenek voltak a halálakor. A fekete-fehérnél döntő fontosságú labormunka az utókorra maradt.
Winogrand Walker Evans, Robert Frank, Lee Friedlander és William Klein mellett az amerikai szociofotó egyik nagymestere volt. Azt fényképezte, „ahogyan a valóság látszik a képeken”, elsősorban a New York-i életet. Csak néha tett hozzá a szűkszavú városnév-képcímekhez. Akkor is csak annyit: New York, Zoo.
A kurátorok az ikonikus képeit teszik egymás mellé. És mert nem mindegyik volt előhívva még életében, ez olyan markáns alkotó archívumaként áll össze, amelyen először látni pályáját és talán a kora krónikáját. Talán Norman Mailer vagy Robert Rauschenberg munkáihoz lehetne hasonlítani, amelyek ugyancsak a második világháború utáni zavart mutatták be, az optimizmus és a káosz fura keverékét. Winogrand folyamatos megfigyelő lett, képeivel rejtett tapasztalatokat szűrt ki. Kritikusai vádjaival ellentétben, nagy hangsúlyt fektetett a képek beállítására és az utómunkával megvalósítható szerkesztésre. S ha megtette, az előhívásra, az egész fotó-processzusra.
A tárlat három tematikus része követi azt az érdeklődést, amelyekkel a fotók foglalkoznak: 1.„Bronx alól”: New Yorkban készült képek 1950–71 között. 2. „Amerikát tanulva”: ugyanekkor, de utazás közben készített képek. 3. „Fellendülés és kudarc”: a New Yorkból való, 1971-es elköltözése utáni, kései korszaka: képek Texasból, Dél-Kaliforniából, Chicagóból, Miamiból és más városokból; de néhány olyan kép is, amit Manhattanbe visszatérve készített.
Winogrand feltűnő, erős személyiség volt, látásmódja humoros karakterű – lásd a majmos fotót. Ő maga is gyakran meglepő helyzeteket kreált, mert látható egy 1977-es videó is, amin keresztül a néző megtapasztalhatja, milyen ember is volt. Apja, Weingrand Ábrahám Budapestről vándorolt ki a 20. század elején Bronxba, ahol a textilszakmában próbált szerencsét. Garry is ott, Bronxban született, egy szegény, de a harmincas években még feltörekvő zsidó negyedben. A gyerekek és a fiatalok az utcán „laktak”, s ő egész életpályája során meg tudta őrizni a járda emberének otthonosságát. Személyiségén túl ez is segítette az utcai modellekkel való, a kellő „közeli kontaktus” megteremtésében. A 60-as évek Manhattanjét fényképezve lett generációjának ismert fotósa, elsősorban szociofelvételeket készített, de olyan kortárs művészekkel is dolgozott együtt, mint például Diane Arbus. Az üzletemberektől a színészeken át a munkásokig minden érdekelte; egyaránt fotografált állatkerti állatokat, autókat, reptereket, háborúellenes tüntetőket, választási kampánymenetet vagy rendőröket. És mert nemcsak metropolist, de az egész országot bejárta, kitágította a New York-i elit-kultúra közönségének látókörét. Ars poétikaként nyilatkozta: „mondhatod rám, hogy csak tanulom a fotózást, és tényleg azt is csinálom. De valójában Amerikát tanulom”. Megörökítette a középosztály háború utáni helyzetét, a reményt és a lecsúszást, a lá Az ügynök halála (Arthur Miller). Winogrand egyfajta szociális tájképet festett a perifériáról, az újra rendeződő társadalomban kiszoruló rétegek, s főként az ilyen fiatalok hitvesztéséről.
A bronxi gyerekkor után is járt „életiskolákat”, 1946–47-ben belépett az amerikai légierőhöz – előtte, a háború alatt itt volt meteorológus –, igaz, betegsége miatt csak egy évet szolgált. De művészi stúdiumokat is folytatott: első fotóit a Columbia Egyetemen végzett festészeti tanulmányai idején (1948–51) készítette. 1951-től fotográfiát tanult Alexey Brodovitsch-nál (lásd még: Sz. Gy.: A fotó mint a dráma premisszája. Lillian Bassman és Paul Himmel, Fotóművészet 2014/4.) a New School for Social Research New York-on. Eközben szociológiát is hallgatott. Reklámfeladatokkal kezdte a pályáját. Ekkor még éles volt a határ a sajtófotó és a művészi fotográfia között. 1955-ben készítette első úti képeit, miközben az avantgárd irodalmi mintáknak megfelelően átutazta az Egyesült Államokat. Képeiből (amint Paul Himmeltől is) válogattak a New York-i MoMA híres, The Family of Man című kiállítására. Edward Steichen, a fotógyűjtemény igazgatója három képét megvásárolta.
1956-ban született Laurie nevű lánya, két évvel később pedig a fia, Ethan. Garry első felesége, Adrienne Lubow emlékei szerint Winogrand 1957–60 táján mondta ki, hogy már nem akar reklámfotós lenni, hanem saját magának akar fényképezni. 1960-ban, az Image Galleryben nyílt meg az első önálló kiállítása, a „Fotográfiák Garry Winogrand”-tól. Az 1962-es kubai rakétaválság őt is teljesen összezavarta; később úgy írta le ezt az időszakot, mint fordulópontot az életében. Felesége elköltözött tőle, és magával vitte a gyerekeket. Ekkortól ívelt fel Winogrand fotóművészi karrierje.
Élete vége felé sokat beszélt arról, hogy újranézné és újraszerkesztené összes képét, de sosem volt módja arra, hogy átlássa és rendezze életművét. 1984-ben rákot diagnosztizáltak nála. Egy tijuanai (Mexikó) klinikán kezelték, de rövid idő alatt meghalt. Emlékköve New Jersey államban, a fairview-i Mount Moriah temetőben áll.
Szegő György

Winogrand-kronológia:
1963: „Öt egyedülálló fotográfus” – Museum of Modern Art (MoMA), New York.
1964:  A John Simon Guggenheim Emlékalapítvány ösztöndíja. Kiállítások: Kodak Pavilion, New York World’s Fair; The Photographer’s Eye, MoMA; Toward a Social Landscape, George Eastman House of Photography, Rochester.
1966:  Az első feleségétől való válása.
1967: Házasságot köt Judy Tellerrel. A New York-i Parsons School of Design-on tanít; New Documents kiállítás, MoMA.
1968–1971: A School of Visual Arts-on tanít.
1969:  Az Apollo 11 űrhajó indítását fotózza. Újra megkapja a Guggenheim ösztöndíját, hogy a fotós szakmai újdonságokat tanulmányozhassa. A The Animals című album megjelenése, MoMA.
1970: A második feleségétől is elválik. Belép a Cooper Union for the Advancement of Science and Art-hoz (New York), a Fotográfiai Stúdiumok adjunktusa.
1971: Tanárként csatlakozik az Institute of Design, Illinois Institute of Technology-hoz.
1972: Ismét vendégelőadó Cooper Union egyetemen. Támogatást kap a New York Állam Művészeti Tanácsától. Eljegyzi Eileen Adele Hale-t.
1973–1978:  Az austini University of Texasnál a Fotográfia Szak lektora.
1974: Megszületik lánya, Melissa. Megjelenik a „Garry Winogrand – Első portfólió” című könyve.
1975: Támogatást kap a Nemzeti Művészeti Alapítványtól. A Light Gallery kiadja a Garry Winogrand: The Women Are Beautiful című albumot.
1976: A Rodeo című kiállítása három helyen is látható: Fort Worth Art Museum, Colorado Springs Fine Arts Center és Witte Memorial Museum, San Antonio. Tárlat a Grossmont College Galleryben, El Cajon, California.
1977:  A Public Relations megjelenése, MoMA.
1978: A harmadik Guggenheim-ösztöndíj, California fotózására; Los Angelesbe költözik. A Mirrors and Windows: American Photography 1960 című kiállítás a MoMA-ban és hét további városban.
1979:  A Los Angeles-i University of California oktatója.
1980: „Elraktározott képek”, The Fort Worth Fat Stock Show; Bruce Davidson and Garry Winogrand, Moderna Museet / Fotografiska Museet, Stockholm; Garry Winogrand, Galerie de Photographie, Bibliothèque Nationale, Párizs; Garry Winogrand Retrospective, Fraenkel Gallery, San Francisco.
1981: Hanyatló időszak, de továbbra tanít a California egyetemen.
1981–1984: A „A nők jobbak a férfiaknál. Nemcsak azért, mert túlélők, hanem azért is, mert irányadók” elnevezésű portfólió kiadása.
1983:  Az Olimpiai Művészeti Fesztiválra készített 15 poszter megjelenése, együttműködés az 1984-es Los Angeles-i Olimpiai Játékokkal. Munkáit egyetemi gyűjteményeknek kezdi ajándékozni. A tucsoni Center for Creative Photography, 16000 darabot kap, főként előhívott képeket és kontaktokat. „Nagy képek – Fotográfiák sztárokról, 1960–80” – Fraenkel Gallery, San Francisco.
1988: „Winogrand: Koholmányok a valódi világból” – kiállítás és katalógus, MoMA. A tárlat öt amerikai és öt külföldi városba jut el.