Féner Tamás kiállítása

Nincs elírás, a tárlat címe idézőjelben, kis kezdőbetűvel és betűhíven így szerepelt a meghívón. Nyilvánvalóan rímelve az Art-photo Galéria 4. köteteként a helyszínen árusított, Féner Tamás Fotó-toposzok című összeállításra. A Parti Nagy Lajos bevezetőjével megjelent képgyűjtemény egyik példányát Féner így kezdte dedikálni: „Ismeretlen szerző a XXI. századból” (…) és így tovább, és így tovább. Helyben vagyunk, nem kétséges, hogy már ezekből a gesztusokból is rá lehet ismerni az „ismeretlen” szerzőre. Hozzá kell azonban tenni, hogy ezúttal nem lehet beérni az önirónia regisztrálásával. Az „ismeretlen” jelző – a fotográfus szándéka szerint, avagy nem, ezen is lehet gondolkodni, bár talán inkább nem – egy (kicsit) valóban ismeretlen alkotót jellemez. Ahhoz képest ugyanis, akit hetven évesként a Fotóriporter 2008. évi 2. számából meg lehetett ismerni, s majdnem ahhoz képest is, akit a Féner című monográfia (Magyar Fotográfiai Múzeum, 2009.) elénk mutat. A majdnem szó itt arra vonatkozik, hogy e kötet végén már kezdett láthatóvá válni az a Féner Tamás – főként a Puszta hely ez, és az idő már elmúlt (Mt 14,15) fejezetcím után –, aki az ezt követő kiállításain mindinkább megmutatkozik, s ezt teszi a mostani, szóban forgó cím alatt is. Túl egyszerű lenne azt mondani, hogy ez a filozofikus, az elméletek iránt érzékeny új Féner. Őt korábban is jellemezte ilyen sajátosság, ez megmutatkozott már abban a törekvésében is, amikor főszerkesztőként évtizedekkel ezelőtt a Fotóművészet folyóiratot erőteljesen és félre nem érthetően igényes gondolati síkra (is) terelte. Most fényképekkel teszi ugyanezt.
A fotoposzok első ránézésre, a külső stiláris jegyek alapján a húszas évek közepe táján főként Németországban és az „Államok”-ban megszületett, majd virágzott új tárgyias fényképezést idézik. A mannheimi Kunsthalle igazgatójának, Gustav Friedrich Hartlaubnak a képzőművészeti életbe bevezetett Neue Sachlichkeit fogalma Amerikában New Objectivity gyanánt hangzott. A fotóéletben annak idején a modernizáció berobbanását jelentette. A tárgyszerűség, az anyagszerűség, a precíz, éles rajz messzemenő érvényesítése akkoriban forradalmi újítást hozott a festői fényképezés lágyrajzú ábrázolásmódja ellenében. Nálunk a fotográfiai elit körében nem vált népszerűvé, voltak, akik az 1930-as években úgy vélekedtek, hogy ez a fajta fényképezés idegen a nemzeti lelkületünktől.
Itt egy korábban virágzott fotográfiai stílus megidézését láthatjuk. Más művészeti ág gyakorlatából egy másik dimenzióban az eljárás ismerős: Arany János Toldija például a témát vitte tovább Ilosvai Selymes Péter munkásságából.
Csakhogy: amíg az új tárgyias fényképezés a tárgy minél hűbb megjelenítését célozta, addig a Féner-féle „új tárgyiasság” valójában – és itt ismerhetünk rá újra az „ismeretlen” fotográfusra – alapvetően nem a tárgyról szól. Talán elegendő egy példát felidézni a különbségre. A mára már eléggé elfelejtett amerikai Paul Everard Outerbridge Jr. (1896–1958) új tárgyias korszakában több alkalommal is fényképezett tojást, tojásokat. Egyik 1926 körül készült képe egyértelműen an sich a tojásról szól, annak a ráirányított fényben a finom tónusátmenetek által kirajzolt formájáról, a tojáshéj anyagáról. Új tárgyias fotográfia ez a szó szoros értelmében. A tojást mint tárgyat viszontláthatjuk Féner több képén is, az anyagszerűség is – stílszerűen szólva – stimmel, de nyilvánvaló, hogy nála a tárgy mögötti dolog a lényeges.
A formanyelv felől nézve: a tárgyak elrendezése, megkomponáltsága, ha úgy tetszik, igen alaposan végiggondolásról tanúskodik. Mint valaha az új tárgyiasság fotográfusai, Féner semmit sem bíz a véletlenre. (Lelki szemeim előtt látni vélem, amint hosszasan meditálva elhelyezte, majd át- meg átrendezte tárgyait, amíg a számára megfelelő összeállítást elérte.) Ami az anyagszerűséget illeti, elő lehet kapni a nagyítókat, majd megállapítani, hogy a tárgyak megjelenítése Fénernél megfelel a Rabinovszky Máriusz által egykor megfogalmazott követelménynek: „A szikla legyen szikla, a föld legyen föld, az ég legyen ég, a fa pedig fa legyen, a hús legyen hús”; még ha a konkrét tárgyak itt mások is, áttételesen értjük, hogy mit is jelentett valaha ez a követelménysor.
A komponáltságról és a fekete-fehér viszonylatok megmunkáltságáról szólva, ezeket dicsérve el kell mondanom valamit. A magam részéről nem vagyok híve annak, ha korrekt minőségben kidolgozott képek helyett csak „filozófiák” jelennek meg előttünk – nagy valószínűséggel azért, mert készítőik nem képesek szakmailag tökéletesen megformált kópiákat felmutatni. Ilyenkor szoktak bonyolult önigazolások vagy szakírói interpretációk születni arról, hogy mit akart mondani a szerző. Nem. Tessék képeket elővezetni, a zavaros gondolatmenetek számára legyenek elegendők a szavak, élőben vagy írásban (azoknak sok helyen bőséges terük van), a fényképeket nem kellene hiteltelenné tenni gyatra kimunkálatlansággal. Ha a valódi képek által gondolatok, alkalmasint filozófiák is átjönnek, annak persze csak örülni lehet. Remélem, értjük egymást: nem helyett, hanem által. (Ez egyéni rögeszme, akinek nem tetszik, szembeszállhat vele, ez csak egy vélemény a fotográfiáról.)
A Féner-képek láttán most még hátrább lépve, ismét Arany János korába, fel lehet tenni a kérdést: mit akart mondani a „költő”? Fábián László író a megnyitóbeszédében filozófiai mélységű eszmefuttatást nyújtott bizonyos jelképekről, azok megfejtési lehetőségeiről. Hiszen nem kétséges, jelkép jelentősége volt itt a már érintett tojás/tojások mellett a kenyérnek és a pászkának, a halnak, a fizikai voltában rugóként többféle változatban megjelent spirálnak, a gömbnek, a négyzetes és kerek elemeknek, s mindezek egymásra vonatkoztatott viszonyának. Nem kétséges, ezek az élet és az elmúlás nagy kérdéseivel is összefüggnek. Mivel nem szeretném, ha Féner, Arany Jánossal szólva, azt vágná a fejemhez, hogy akarta mondani a fene, kissé opportunista módon úgy vélem, hogy a megfejtéseket, az interpretációkat a nézőkre kellene bízni. Talán ténylegesen nem is megalkuvást vagy kibújást jelent ez, mondom mentségemre. Talán inkább azt, hagyni kell a nézőt, hogy éljen saját értelmezésével, mert nem kétséges, ebből többféle is lehetséges. S ez termékenyebb, mintha én a saját magyarázatomat kínálnám megvételre.
Egy megállapítást azonban mégis megkockáztatnék. Nemcsak a mostani, hanem más, a legutóbbi időkben rendezett Féner-kiállítások is sejtetnek egy sajátos jelenséget. Úgy érzem, hogy a fotográfus képei, valamint ciklus-/fejezet- és képcímei érzékelhető módon a legfőbb lény, valamint az Írás felé fordulás tanúságát nyújtják. Ez is egy korábban nem ismert Fénerről beszél. Az okról, okokról szintén lehet meditálni.
Volt ennek a kiállításnak egy olyan fontos mozzanata, amiről okvetlenül szólni kell. A megnyitón jelen volt Juhász Ferenc, aki több korábbi Féner-képen is szerepelt. A költő felolvasása varázslatos gyorsasággal öltött nyomtatott formát az Élet és Irodalom december 5-ei számában, Féner Tamás hűsége címmel. Nem vállalkoznék arra a szentségtörésre, hogy prózai szavakkal próbáljam felidézni az elhangzottakat, minden érdeklődőnek, még azoknak is, akik ott voltak, szívesen ajánlom elolvasásra.
Albertini Béla

byArt Galéria, 2014. december 4 – 2015. január 20.
Rendezte: Fábián Zoltán, Szlabey Zoltán
Nézőképek: Mráz Lilla, Nagyítások: Papp Géza