Alfa

Hivatásos formatervezők alakították ki a Varsóban 1961–1968 között gyártott, Alfa nevű kisfilmes fényképezőgép külső megjelenését.

A gyártó
WZFO a rövidítése annak a fotó-optikai cégnek, amelyet 1951 decemberében alapítottak a lengyel fővárosban. (A teljes megnevezés: Warszawskie Zaklady Foto-Opticzne.) A gyárat 1968-ban egyesítették a két háború között, még 1921-ben alapított Polskie Zaklady Opticzne-vel. Az így létrejött vállalkozás 1997-ig működött, akkor a szakmában jól ismert német B&H Optik GmbH lett a tulajdonosa.
A WZFO 1952/53 fordulóján átkerült a Nehézipari Minisztérium irányítása alá. 1954-től 1966-ig négyféle 6x6-os, kétfényaknás-tükörreflexes gépet készítettek; Start, Start-B, Start 66 és Noco-Flex néven. 1958 és 61 között gyártották a Fenix típusú kisfilmes léptékes, illetve távmérős fényképezőgépeket (Fenix–I, Ia, Ib és Fenix–II.), melyek szögletes külső formája az Agfa Karat 36-ra hasonlít. Említsük meg a különbséget is: az Agfa harmonikás kihuzatot alkalmazott, míg Varsóban a fix gépvázban csigamenettel mozgatott élességállítású objektíves kamerát állítottak elő.
Az ötvenes évek elejének jellegzetes küllemét hordozták a WZFO fiataloknak szánt, tekercsfilmes, bakelitvázas Druh fényképezőgépei, melyek a mi Utitársunknak és az NDK-beli Pouva Startnak a testvérei. A fotótechnika-történetet átfogóbban ismerők  közös ősként a nyugatnémet Hexi (tucatnyi változatát) nevezik meg, ennek Monheimben működő előállítóját, az Apparatenbau und Kamerafabrik GmbH tulajdonosát – úgy tűnik – nem zavarta a feltűnő hasonlatosság…
Talán éppen a képzelőerőt kevéssé megmozgató termékek sarkallták a WZFO vezetését arra, hogy az 1950-es évek végén hivatásos formatervezőkhöz fordultak; az eredményt, az Alfa fényképezőgépet látva, meg kell állapítsuk: helyesen jártak el.
Az említett időszakot jelentősnek nevezhetjük az ipari formatervezés történetében. Az Alfa fényképezőgép pedig létrejöttét, valamint külsejét tekintve is rokona a mi Ikarus 55-ösünknek (1952, tervező: P. Horváth György); a Tünde tranzisztoros táskarádiónknak (1957, Burodics Imre); a Gábriel Frigyes által 1958-ban tervezett széknek; a fotósnak is kitűnő Németh Aladár 1961-es D4K traktorának vagy Bozzay Dezső 1957-es körtelefonjának és 1958-as Pacsirta rádiójának .

A tervezők
A WZFO-tól a megrendelést Krysztof Meisner (1928–2011) és Olgierd Rutkowski (1930–) kapta. Mindkét alkotó Varsóban tevékenykedett a Zaklady Artystyczno-Badawcze ASP művészeti akadémián; Meisner professzorként.
A két formatervező 1959-ben végezte el a feladatot; a TUR nevű prototípus (a szó magyar megfelelője, kissé meglepő módon: őstulok) magán hordozza a korszak jellegzetes vonalvezetését, a szögletes forma sajátos legömbölyítését. Ennek szép példáit láthatjuk az Ikarus 55-ös farmotorjánál vagy a vezető oldalablakán, a Tünde rádió hangszóró-díszrácsán, a Gábriel-szék háttámlájának és ülőpárnájának csatlakozásánál, oldalnézetben a D4K traktor orrának tetejénél vagy a Pacsirta rádió kávájának felső részénél.
Miért nevezem a Meisner–Rutkowski páros Alfáját design-kamerának? Nos, Barnack a Leicával hosszú évtizedekre meghatározta a kisfilmes fényképezőgépek kialakítási módját: vízszintes téglatest, melyben a film a hosszanti oldallal párhuzamosan fut. Leitz a téglatest két végét lekerekítette, a Zeiss Ikon Contaxán ez feltűnően szögletes maradt. A későbbiekben az egyfényaknás-tükörreflexes fényképezőgépek váza kiegészült a fényaknával, majd a kereső pentaprizmájának jellegzetes tömbjével.
A kisfilmes fényképezés kezdeti korszakában, az 1910-es években, de a későbbiekben is akadtak gyártók, amelyek a filmfelvevőkhöz hasonló függőleges filmvezetést preferálták a vízszintes helyett. Így alakult ki a berlini Levy–Roth Minnigraphjának (1915) vagy a 750 felvételes amerikai Tourist Multiple-nek (1913) külseje. A svájci Sico (1923) is ide sorolható függőlegessége miatt, bár ez a 30×40 mm-es képméretű kamera perforálatlan 35 mm-es filmre dolgozott.
Idehaza kevesen ismerik a Detroitban gyártott Camcort (1956) vagy a Durst Ducát (1946–1951), mindkettő csak 12 felvételt készít, utóbbiba Agfa Karat kazettát kell helyezni. A Duca inkább filmfelvevőre emlékeztet; az 1939-ben gyártott cseh színbontó kamera, a Spektareta még inkább, sőt nyugodtan állíthatjuk: nem is hasonlít a hagyományos értelemben vett fényképezőgépre.
Meisnerék Alfájának léteztek tehát párhuzamai, és azt sem tudhatjuk, hogy a megrendelő milyen követelményrendszert állított fel. Az tény, hogy a WZFO másik kisfilmes fényképezőgépében, a Fenix-ben (akárcsak a Contaxban) kazettából kazettába fut a nyersanyag, és az Alfa két változata is ilyen műszaki megoldású. A tervezők tehát elhagyhatták a visszatekercselő-gombot és a filmtovábbításhoz (képszámláláshoz) használt fogaskerék feloldó reteszét is.
A két ipari formatervező által kimunkált külső a viszonylag egyszerű kivitelű, léptékes élességállítású fényképezőgép belső (műszaki) megoldásainál hangsúlyosabb, meghatározóbb. Ezért sorolom az Alfát a design-kamerák közé, amelyek inkább csak az 1980-as évektől jelentek meg nagyobb mennyiségben a kínálatban.
Értékelem a gyártó és a tervező erőfeszítéseit; és utólag, fotótechnika-történeti hozzáállással az említettek kortársi megítélésén is szeretném túltenni magam. Sárközy Zoltán, az 1960-as évek jelentős szakírója, számos fotós könyv szerzője, az 1967-ben megjelentetett munkájában  287 oldalon ismertette az „elmúlt 15 évben amatőr forgalomba hozott fényképezőgép típusokat”, de a 125 felsorolt kamera közé a WZFO egyetlen terméke sem került be. Ez azért is meglepő, mert a sok mindent tudó és szinte hibátlan szövegű, hosszas előkészítő munka után 1963-ban közreadott Fotolexikon  szócikke a 166. oldalon leírta a Fenix két változatát. Utóbbinak távmérős típusát – a Fenix II-t – ismerniük kellett az ezekben az években fényképészként tevékenykedőknek is, hiszen a tanár úr, Sevcsik Jenő dr. (1899–1996) könyvének  1965-ös, 4. kiadása 60. oldalán szerepel a gép rajzos ábrája.

A termék
Az Alfa teljes, 24×36 mm-es képformátumú, léptékes élességállítású, Newton-keresős kisfilmes fényképezőgép, melynek 1961 és 1963 között forgalmazott, első változatába 4,5-ös fényerejű, 11-ig rekeszelhető, 45 mm-es Euktar/Emitar  objektívet építettek be. A központi zárszerkezet B-t, 30-ot, 60-ot és 1/125-öt exponált.
1963 és 1968 között készült az Alfa–2, már 16-ra is rekeszelhető Emitar/Euktar objektívvel, ennek egyes változatainak keresőjében az 1 méteres tárgytávolság miatt parallaxis-jelzés található.
A tulajdonomban lévő két Alfa–2 gyári jelzései eltérnek. Az egyik tokján „Alfa”, míg a másikén „WZFO” felirat olvasható. Az egyik példány vakupapucsán és az objektívsapkán is látható a WZFO-embléma. Az eltérő jelölések magyarázhatják azt, hogy a pontos és nagy tudású francia szakíró, Frédéric Hoch miért az exportőr céget (Varimex) nevezi meg az Auer gyűjtemény katalógusához kiadott  irányárjegyzékében. Az általa megvizsgált/ismert készülék dokumentumain minden bizonnyal az szerepelt. Némi ellentmondás: a WZFO-felirat az objektíven viszont mindenképpen olvasható.
Az Alfa–2 61×42 milliméter alapú és 130 milliméter magas hasáb, mely a tetején lekerekített-kúposan 48×35 mm-re szűkül össze. A gépváz tetején hátrafelé 4 mm-re a kereső betekintőnyílása, elöl középen 25 mm-re az objektív, a gépváz bal oldalán pedig 15 mm-re a filmtovábbító/zárfelhúzó gomb áll ki. Az objektív alatt jobbra található az exponáló gomb, ami egy befelé görbülő és a mutatóujjhoz jól illeszkedő retesz; ez 14 mm-re áll ki az előlapból. Az Alfán ebbe lehetett becsavarni egy kioldó zsinórt, az Alfa–2-n annak csatlakozómenete a retesz mellé került.
A tervezők álló képformátumhoz alakították ki a gépvázat; az Alfát így tartva, bal kézre esik a filmtovábbító, jobbra az exponáló gomb. A koncepciónak ellentmond az, hogy az expozíciós idő és a fényrekesz, valamint az élességállítás indexpontja a fekvő képkivágásnak megfelelően jobbra elfordított gépváz esetén esik felülre. Ennek megfelelően az állványcsavar-menet ilyenkor található alul, míg álló képformátum esetén jobbra foglal helyet. Ha tehát az Alfát állványra helyezzük, az fekvő képet eredményez, az álló képformátumhoz gömbcsuklót kell alkalmazni.
A gépváz alján egy gomb található; ennek benyomása és a filmtovábbító gomb kihúzása után a váz kettéválasztható. Így láthatóvá válik a gép tömbjét jelentő fém vázban annak belseje: egy 92×56×38 mm-es tér, valamint a váz többi részét kitöltő kereső.
Mivel a tervezésről nem áll rendelkezésemre dokumentáció, csak a prototípus néhány közepes minőségű, valószínűsíthetően korabeli fotója tekinthető meg, úgy gondoltam, magam próbálok meg legalább egy munkafázist, kiindulást érzékeltetni. A fényképezőgép tömbjéről fogalmat alkothatunk arról a fényképemről, ami a gépváz két – szerkezetet nem tartalmazó – felének összeillesztését ábrázolja.
Az előlap hordozza az objektívet, az exponáló gombot és a filmszámlálót, ezek mögött a fémlemezből kialakított gépváz-belsőben kazettából kazettába fut a film. A filmtovábbítás oldja fel a zárgátló reteszét. A filmnyomó lemez értelemszerűen a gépváz belsejének hátsó falán található.
Az Alfa tetején egy besüllyesztett mélyedésbe a nyakba akasztáshoz vagy csuklópántként zsineg helyezhető. A bőrdíszműves műremeknek nevezhető, rendkívül pontosan illeszkedő bőrtok szintén a vízszintes kézben tartást szolgálja. A tok elülső fele két patenttel, valamint egy-egy kis bőrszíjjal illeszkedik a hátsóhoz, és könnyen lecsatolható. Miután maga a fényképezőgép nem túl könnyen emelhető ki a bőrtok másik feléből, elképzelhető, hogy a használók egy része a filmbetöltéskor is a tokban hagyta a kamerának ezt a részét.
Az Alfa előlapja hullámos alumínium lemezből, a kezelőszervek sárgás színű műanyagból készültek. A design részeként a napellenző megfordítva az objektívre helyezhető és egy koronggal (objektívsapkával) zárható. A fém váz hátoldalát a gyártó különböző színűre festette, a gyűjtők nem kis örömére. Befolyásolja a mai előfordulást ugyanis az, hogy annak idején a külkereskedő cég szocialista relációba általában sötétkéket, szürkét, világosbarnát, a kemény valutával fizetőknek világoszöldet, bordót és világos pirosat szállított.
A fényképezőgép eredeti füzetborító-kék papírdoboza fantáziátlan, de a kamera körvonalait mutató, stancolt használati utasítás-leporelló méltó az eszközhöz.
Már a cikkre történő felkészülés időszakában észleltem: az Alfák jól mutatnak a korabeli egyesvaku-készülékekkel. Meglepő, de a keletnémet Elfi egyesvakut szemlátomást azonos műanyagból öntötték, mint a lengyel fényképezőgép kezelőszerveit. Talán az előállítók ehhez a nyersanyaghoz jutottak hozzá. Én úgy emlékeztem: az Elfi gyártójaként a plaueni Veb Elgawa cég szerepelt. Kisebb tájékozódás után kiderült: beszállítóként az eisenachi Veb Glühlampenwerk/Veb Elektrotechnik cég is közreműködött az előállításában.
A kölni Auction Team Breker 2010. március 20-i fényképezőgép árverésének 219. tétele hét különböző színárnyalatú Alfa és Alfa–2 fényképezőgépet tartalmazott, ezek közül négy a katalógus  címlapfotó-kompozíciójába is belekerült. A pontos tájékoztatás kedvéért tegyük hozzá: a boldog új tulajdonos 1475 eurót fizetett a tételért.
Egy lengyel gyűjtő az Alfa és az Alfa–2 tizenegy féle szín- és típus-kombinációját ismerteti, de ez a szám véleményem szerint a gyártói embléma említett feltüntetésének függvényében még változhat
Fejér Zoltán

Jegyzetek
1 McKeown Price Guide to Antique & Classic Cameras, 12th Edition, Grantsburg, 2004
2 Gyula Ernyey: Made In Hungary, The Best of 150 Years in Industrial Design, Rubik Innovation Foundation, Budapest, 1993.
3 Sárközy Zoltán: Az én fényképezőgépem, Táncsics Könyvkiadó, Budapest, 1967.
4 Barabás János et al., Fotolexikon, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1963.
5 Sevcsik Jenő dr.: Fényképezés (Gép, anyag, felvétel), Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1965.
6 Az én Alfa–2-esem ellentmond McKeown i.m. 1019. oldalán közölt objektív-megnevezési adatnak. A cikk megírásának idején Alfa pedig nem állt rendelkezésemre.
7 Guide Michel Auer 2003-2005, Edition Frédéric Hoch, Offwiller, 2002.
8 Spezial-Auktion Photographica & Film, 20. Marz 2010, Auction Team Breker, Köln.