Péter Ildikó Hervé-Díjas Temporary című fotósorozatáról

2014-ben ötödik alkalommal ítélték oda a kétévenként meghirdetett Lucien-és Rodolf Hervé-díjat. Idén, a díj tizedik évfordulóján, első alkalommal lett magyar fotográfus a nyertes. Végre magyar siker Párizsban! – mondhatnánk. Péter Ildikó Temporary című fotósorozata használaton kívüli emberi létesítmények és környezetük kapcsolatával foglalkozik, az egykori emberi jelenlét nyomainak mintegy emlékműveit megalkotva a tájban.

Az alapító Hervé házaspár szándékai szerint a fiatal francia és magyar fotográfusok kétévente pályázhatnak fotósorozatokkal a pénzdíjazással, párizsi kiállítási és katalóguskészítési lehetőséggel honorált elismerés elnyerésére, a kiírásban meghatározott témában. A díjat főként francia szakemberekből felkért zsűri ítéli oda, eddig kétszer döntöttek megosztott díj mellett, vagyis egy-egy francia és magyar alkotó osztozott az elismerésen (Barakonyi Szabolcs 2006-ban, Czigány Ákos 2010-ben kapott megosztott díjat). Ezen kívül különdíjakat is rendszeresen kiosztottak, 2004-ben Esterházy Marcellnek, 2012-ben Hermann Ildinek. Idén francia alkotó, Anne-Lise Seusse kapott különdíjat.
Péter Ildikó az alkotói pályája során többször is keresztezte Párizst. 2009-ben az André Kertész-ösztöndíj keretében készítette el a rejtélyes című Looking for k  sorozatát. Az anyag a metropolisban bolyongó, magányos fotós útkeresése, s a fények városához képest kevésbé vonzó víziót láthatunk a képeken. A francia fővároshoz kapcsolódó előzetes, erősen romantikus várakozásokkal szemben, Péter Ildikó egy olyan nagyvárost tár a néző elé, ami nem sokban különbözik a többitől, s ha nem lenne odaírva a neve, nem biztos, hogy tudnánk, hol is járunk. Elveszetten próbálhatjuk keresni a kivándorolt magyar fotósok nyomában Párizs charme-ját, amelynek a helyében csupán lepusztult metrómegállókat, arctalan alakokat, öncélúnak tűnő fényeket, glamúrt, kiüresedett szimbólumokat, látványelemeket találunk. Nincs narratíva, állítás, biztos pont vagy technikai truváj a kisfilmes géppel készült fekete-fehér felvételekben, sokkal inkább egyfajta rezignált kiábrándultság olvasható le a sorozatból. Néhány próbálkozás után (többek között kortárs galériáknál és a Magnum Fotóügynökségnél) Péter Ildikó elköltözött Párizsból, előbb Németországban, majd Angliában dolgozott, végül visszatért Magyarországra.
Az Hervé-díjat elnyert Temporary című fotósorozat dátuma 2011–2012, helyszíne a fotós születési helye és jelenlegi lakóhelye, Budapest. A szociológiai vonatkozásokat is felmutató anyag vizsgálatának középpontjában a fővárosban vagy annak környékén elhagyottan álló létesítmények állnak, amelyek, úgy tűnik, használaton kívül várják a szebb napokat. A sorozat címe egyszerre jelent ideiglenest, átmenetit és pillanatnyit, múlót, nyilván a különböző jelentésrétegek finom lebegtetése, játéka miatt nem lett lefordítva más nyelvre, noha több nyelvű leírás is készült a sorozathoz.
A képanyag nyolc részre tagolódik, amelyek különböző füzetekben jelennek meg, ezek azonban inkább tematikai egységekként értelmezendők, a helyszínek közötti tájékozódást segítik, egyetlen mű különböző fejezetei, nem lehatárolt egységek, már csak azért sem, mert bizonyos képek visszatérnek a különböző fejezetekben. Például a Használaton kívül című képcsoportot különböző – évszakokhoz kötődő – tárgyak fotói alkotják, amelyek ma már csak visszfényei egykori önmaguknak: elhagyott pad, lakókocsi, vattacukorstand, vasúti sínek, fenyőfa, kihalt épületek. További csoportokat alkotnak az ideiglenesen tájba helyezett elemek, a Hulladékok, a Tájak, a Fa és kanapé. Tipikusan évszakhoz kötődő jelenségek a Kertmozik, és szintén időszakosnak tűnhetnek az egykori fürdők: a Cinkotai Strandfürdő, az Újpesti uszoda, az Erzsébeti fürdő.
Úgy tűnik, Péter Ildikót régóta foglalkoztatja az emberi környezet átalakulásának témája. Korábbi, Constructions and spaces (Terek és építkezések) sorozata új terek, épületek, újjáalakuló városképek születésének bizonyos fázisának a lírai dokumentációi. A Temporary ennek éppen az ellenkezőjét, az elmúlást mutatja be, helyszíneket, amelyeket az ott élő emberek átalakítottak, viszont használat után mintegy magukra hagytak. Az így elhagyottá lett tárgyak, szerkezetek, épületek a bomlás valamelyik fázisában vannak, amikor a fotográfus lefényképezi őket. Egyes képeken még jól kivehető az egykori funkció, másokon alig kivehető, mi is állt ott egykor. A természet elkezdte visszafoglalni a területet, amit az ember átalakított, az idegen testeket, például az otthagyott hulladékokat, tárgyakat benövi, átszövi a növényzet. Ez a folyamat a legszembetűnőbben a Cinkotai strandfürdő elhagyatott medencéinél figyelhető meg, ahol alig kivehetőek a nem olyan nagyon régen még működő komplexum részei, medencéi.
Elhagyatott területek, szeméttelepek persze mindenütt vannak, a ma élő emberek viszonylag hozzászoktak már az ilyen látványokhoz, észre sem veszik a létezésüket, elmennek mellettük. A környezetszennyezéssel kapcsolatos érdektelenség ellen száll harcba a világ minden részén számtalan szervezet, nem ritkán a fotográfia eszközét használva fel, hogy bemutassák a társadalomnak, hova vezethet az, amit az őket körülvevő környezettel szemben elkövetnek. Rajtuk kívül fotóművészek is előszeretettel készítenek alkotói sorozatokat a környezetszennyezést, a fenntartható fejlődést állítva érdeklődésük középpontjába. Péter Ildikó eddigi művészetében feltűnő a társadalmi jelenségekre, az őt körülvevő látványokra, folyamatokra reagáló érzékenysége, akárhol is jár. A romkocsmák országában élve nem mehetett el az elmúlásra ítélt terek jelensége mellett, ami, úgy tűnik, hazánk egyik jellegzetessége lett. A kihasználatlan, rogyadozó épületek, az otthagyott, "ideiglenesen" lerakott tárgyak mellett élve elgondolkodtató, milyen viszonyt alakítsunk ki ezekhez a külső szemlélő, például külföldi számára egyáltalán nem megszokott jelenségekhez.
Péter Ildikó külön kutatást végzett a Budapesten és vonzáskörzetében jelenleg üresen álló létesítmények ügyében. Természetesen nem volt célja a számbavétel, sokkal inkább egyfajta rácsodálkozás, viszonyulási pont megtalálása, elsősorban a saját maga számára. Felfedezte az üresen álló létesítmények, az idő nyomait, jeleit, a pusztulást némán elszenvedő objektumok drámaiságát. A részletgazdag képekből összeállított fotósorozat amolyan mai látleletnek tekinthető, valahol a múlt és a jövő között. Olyan, mintha emléket akarna állítani egy letűnt világnak, amiben felnőtt, ám a most felnövőknek nem mond semmit. Mindezt nem nosztalgiázva, a múltat nem felmagasztalva vagy leértékelve, hanem a fotográfia tárgyszerűségének eszközével teszi. Így lesz a képanyag a közép-kelet-európai életérzés szimbólumokkal teli megfogalmazása, idősűrítménye.