Kerekes Gábor utolsó munkáiról

Elfogult vagyok, és ne várja tőlem senki, hogy ez az írás a testről szóló posztszemiotikai analízis legyen, netán kívülálló és formális elemzés Kerekes Gábor nedves kollódiumos negatívra készült kontakt munkáiról. Kevesebb annál, mert nem objektív, de több is annál, mert mélyen személyes indíttatásból fakad, ami a művészet eredője is egyben. Véleményem szerint, Gábor, az utóbbi időkben készült, merész és a néző számára néhol kínzó munkáival, föltette az életművére a koronát, ami a halálával még hitelesebbé tette ezeket a képeket. Megrázott és a mai napig megráz ezeknek a képeknek a sugallata, nem tudok Gábor halálát kizárva tekinteni rájuk, sőt minduntalan felötlik bennem a gyászbeszédben is említett mondat: "a halál nem a vég, hanem a véget érni nem tudó befejeződés".

Mindenekelőtt engedjenek meg egy személyes megjegyzést, barátjaként és 30 éves ismeretségünk fényében, önteltség nélkül állíthatom, hogy Gábor munkáinak eredőjét, hátterét, motivációit, mozgatórugóit ismerni véltem és vélem, de kollódiumos sorozata, ami végzetesen az utolsó munkáivá vált, engem is meglepett. Kezdetben titokzatosan kezelte, de később az ismert közösségi oldalon is bemutatott belőle néhányat, majd gyorsan eltüntette őket. A hatvanas éveinek második felében járva, Gábor kitanulta egy fiatalabb kollégától, Venczel Attilától a nedves kollódiumos negatív technológiáját, és ezzel dolgozott tovább, de ebben nincs semmi meglepetés, hiszen következetesen folytatta az előző évtizedek nemes eljárásos – magára szabott – tendenciáját. Számomra a meglepetést az okozta, hogy olyan területre lépett utolsó munkáival, amiről korábban azt állította, hogy sohasem tudna, sohasem fog ilyeneket készíteni. Ez pedig az erotikus fotó és az aktfotográfia. Szilárd meggyőződése volt, hogy őt nem érinti meg ez a műfaj, illetve kifejezési módszer, sőt úgy éreztem, enyhe megvetést érez iránta, miközben közös rajongással tekintettünk olyan nagy elődökre, mint a későn fölfedezett, az erotikus és néhol pornografikus fotót művészetté emelő Pierre Molinier-ra, a fotótörténeti jelentőségű Wilhelm von Gloedenre, a képzőművész Egon Schielére, Hans Bellmerre és hasonlókra. Tulajdonképpen az új munkák is, mint az aktfotográfia, csak a történeti fotográfia szemszögéből értelmezhetőek, mert jegyeit tekintve maguk is archaikus érintettségűek, múltból eredeztethetők, de további gesztusok és szándékok már nem kapcsolják a műfajhoz.
Visszagondolva a közös utazásokkal és munkákkal eltelt évtizedekre, különös, hogy milyen keveset, alig beszéltünk a szerelemről, az erotikáról és a szexualitásról, pedig bőven lett volna rá időnk, lehetőségünk, főképp annak fényében, hogy a művészet, a valóság, a filozófia és az élet valamennyi szegmensét alaposan kitárgyaltuk. Talán férfias szeméremmel kerültük ezt, ráadásul, mint föntebb írtam, művészetileg is távolinak érezte ezt a területet. Ezért volt hát meglepetés megpillantani a százas nagyságrendű – a Gábortól megszokottan átlényegülő – képeken az öregkori elveszett vágy és szerelem, a női szexualitás vágybeteljesítő eszközeinek, a csábítás flitteres, csillámló ruhadarabjainak és az erotikus fetisiszta rajongásnak a nyomait, tárgyait, sőt önmaga romló testének látványát, szembeállítva a fiatal női és férfi testek sugárzó erejével. (Mondtam is neki, hogy "fordítva vagy bekötve", mert az alkotók javarésze, így jómagam is, fiatalkorában készíti el önreprezentációs, "így jöttem" típusú testképeit, ha tetszik önaktjait, amik ugyanúgy a fiatalkori halálvágyhoz, végzethez és a szexualitás erős jelenlétéhez kötődnek.) Kerekes Gábornál nem oldott erotika ez, és az etruszkok mindenek fölött álló derűje sem hatja át ezeket a fotográfiákat. A témából fakadóan izgatónak tetsző képekből inkább dermesztő ridegség árad, az olvadó erotika helyett hideglelős, fagyos levegő veszi körül egységesen a tárgyakat, személyeket. Egy olyan művész képi világa ez, aki határvonalra érkezett, már nem kell tekintettel lennie semmire. Tárgyát tekintve is (archaikusnak láttatott vibrátorok, üveg és plasztik műpéniszek, női divattáskák, kortalan, glamour női ruhák) merész választás, a saját és mások testét fényképezve is cenzúramentes ábrázolások, szándékosan maga mögött hagyva az érzékiség esztétikáját. Inkább fricskát mutat a kortárs művészet aszexualitásának is, semmilyen szinten nem akar a kortárs paradigmákból beemelni semmit. Se súlytalan, közhelyes elemeiből, sem a képi ábrázolás és megvalósítás uniformizált tömegtermeléséből. Évek óta egyébként is szembe ment az aktuális "globál fotográfia" trendjeivel (akár provokatívnak is tekinthető gesztussal), úgy, hogy a tobzódó nagyméretek és a digitális technológia helyett bonyolult metódusú negatívokkal és az ezekből létrejövő kisméretű (pl. 18×24 cm-es) kontakt képekkel mint végső műtárgygyal dolgozott.
A képeket nézve nem szép tárgyak, eszközök, ruhák ezek, nem szép testek, erotikus töltésük nincs, tárgyiasult romlandó formák, egyszerre szólnak vonzódásról és ugyanannak a végzetesen fájdalmas elvesztéséről, azaz a mindent átölelő halálról. "Az állandó haláljelenléttől felfokozott létből minden salak kiégett."1 A megállíthatatlan disztópia fotográfiái, a "minden múlandó" jeleit hordozzák. Drámai és tragikus képek, sötét fény csillog belőlük, amit felerősít az alkalmazott kollódiumos negatív technológiájának, láthatóan véletlenszerű, romlandónak ható képalkotó effektusa is. Nagyon is tudatában volt ezen effektusok, a "provokált véletlen" (Hajas Tibor) dramaturgiai hatásaival, de tárgyának "száraz" előadásával ügyesen elkerülte a giccs csapdáját, amibe oly sokan esnek bele a nemes eljárások alkalmazása során.
Mediális kikacsintás az is, hogy Halott vagy alszik? címmel megidézi, valóban halálos tréfaként saját jövőjét, Hippolyte Bayard Vízbe fúlt önarckép című 1840-es, híres és zavarba ejtő fotográfiájára való utalással. Más, szintén önmagáról készült fotói esztétikáját tekintve, a szenvtelen rendőrségi ábrázolások modorában készít riasztó képeket, ahol már csak testének részletei jelennek meg, ahol valami iszonyú hiány a legfőbb elem és az elidegenítő, de hiperreális kriminalisztikai helyszínelés nyomaként van jelen.
Erotika és halálvágy, illetve halálfélelem, ugyanannak a tengelynek a két vége. A görögök is tudták már: Erosz és Thanatosz ugyanarról a tőről fakad az emberben. (A franciák sem véletlenül hívják az orgazmust La petite mort-nak, "kis halálnak".)
Nem tudhatom, hogy tudatosult-e Gáborban mindez; de az biztos, hogy tabuk nélküli meggyőződéssel és vehemenciával dolgozott ezeken a munkáin. Meglepett az is, milyen intenzitással készítette e lassú kézművességet igénylő képek negatívjait, mintha így szállt volna szembe az őt legyűrő betegségtudattal, pár év leforgása alatt több százat exponált, azt mondta: mialatt ezekkel foglalkozik, csak akkor él. Kórházba vonult napokra, hetekre, aztán, mikor kijött, folytatta.
Mintha Hamvas Béla erről az állapotról írná: "Ez a mű-kicsapongás. A szenvedélyes munkaláz őrülete, fájdalmas és gyönyörű, kínos és káprázatos, mint együtt szerelem és a betegség. Mint a szerelem telestele kínzó kéjjel és mint a betegség, sötét izgalommal,"#2
Roland Barthes Világoskamrája óta tudjuk, hogy minden fénykép a halálról szól.
Egy fényképet kezünkben tartva, megtekintve, mindig a halál néz vissza ránk.
De mi van azokkal a képekkel, amik tartalmilag is a halálról szólnak, mint Gábor utolsó fényképei? Most már önmagát ábrázoló fotográfiái kapcsán is föleleveníthetjük Roland Barthes ijesztő megállapítását, a "már nem él, és meg fog halni" érzését?
Van egy kép, ami teljesen kilóg a sorozatból, illetve a Gábor által megnevezett (Dead, Plug&Play, Glamour, Fétis) halmazokból: egy fekete poharat ábrázoló kép. Életemben nem láttam ennél hideglelősebb poharat, aminek öblös része, amiből inni lehet, sötétbordó, alvadt vér színűre van festve, ami a fotón koromfeketének látszik, a talpa pedig áttetsző üveg. Nyomasztó jelenléte azóta nem hagy nyugodni, mióta megpillantottam. Minek készít valaki ilyet? Mit lehet ebből inni? Mit ábrázol a róla készült szenvtelen fénykép? Érzem a zsigereimben, és sejtem, hogy Gábor mit látott meg benne. Ez a felzaklatóan hétköznapi, könyörtelen egyszerűségű halál pohara. Most már meg tudom jeleníteni a magam számára, milyen lehetett, miután száműzetését elvetette tanítványai előtt is, Szókratész bürökpohara.
A képen egy nyomasztóvá nehezülő, üres pohár, minden benne van, minden, ami a halál.

Barta Zsolt Péter

Jegyzetek:
1 Késői művek melankóliája, Hamvas Béla: Titkos jegyzőkönyv, Vigilia, Budapest, 1987, 155. o.
2 Hamvas, 153.o.