"Bőrödön viseled" – Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ

Három monstre esemény jelezte, hogy megkezdődött az őszi évad. A szentendrei Malomban a képzőművészek Labirintusa, több mint 600 művel; a MOM mozijaiban a filmesek hete, mintegy 320 mozgó képpel ; a nemrég nyílt Capa Center tárlatán pedig 33 fotós száznál több képe.1 Nem az egyidejűségen kívüli érintkezések miatt lehetne párhuzamokat vonni közöttük, de az utóbbi más kérdéseket vet fel.

Helyzetüket hasonlóvá teszi az infrastrukturális változások "zajlása", s itt figyelembe kell venni, hogy a kánon mindig hatalmi tényező (jobb esetben; máskor uralmi). A bemutatók felsoroló, taxatív jellegéből nem következett text(us), kontextus, mivel a két tárlat tematikája messze volt egymástól, a filmhetet pedig nem ilyen módon rendezték. A képtömegek okán lehetett látni bármit, de az ellenkezőjét is, itt is, ott is. Volt aki rutinosan elővette korábbi munkáját, és volt, aki újat hozott. Volt, aki odatette magát, mint Fátyol Viola vagy Zana Krisztián, és volt, aki csak a képet… Ott egy fotós munkáit minősítették rossznak,2 itt egy festőé tűntek feleslegesnek. Mint látni fogjuk, ellenpélda is volt ugyanitt.
A részletesebb vizsgálathoz kereshetünk tágabb hátteret. "A 60-as évek a kritikusok kora volt. Most a műkereskedők korát éljük" – idézi William Tucker angol művészt Arthur C. Danto A művészet vége című tanulmányában. Tegyük hozzá: most a kurátorok korát éljük. Ezt a szemével látja, bőrén érzi művész és befogadó.
Az amerikai művészetfilozófus tanulmánya a 80-as évek végéről való, amikor a történelem végéről is írtak. Számára az volt a kérdés, hogy ez ideiglenes-e, "s a művészet visszatalál-e majd a történelem ösvényére, vagy valóban ez a destrukturálódás a jövő: egyfajta kulturális entrópia. Ez esetben bármi jöhet, nem számít már, mivel a művészet fogalma belsőleg kiürült. Intézményeink – a múzeumok, a galériák, a gyűjtők, művészeti folyóiratok – egy jelentős, sőt ragyogó jövő reményében léteznek… fűződik némi kereskedelmi érdek ahhoz, mi jön legközelebb…" Jött a "képi" és a "testi fordulat", azaz a művészet utáni kép mintha visszafordulna a művészet előtti kép problematikájához (Hans Belting), amelynek elsődleges feladata a test reprezentációja volt. Ennek begyűrűzése volt a Lélek és test című kiállítás. A Szépművészeti Múzeum homlokzati molinóján feltűnő Robert Mapplethorpe-kép jelezte a klasszifikálást, egyben eltüntetve a hasadást a hagyományos múzeumfelfogáson. Bár szolid fotója volt, de pár évvel később a LuMúban már "szemérmetlen" munkáit is látni lehetett.3 Danto külön tanulmányban foglalkozott a rendhagyó fotóssal, bizonyítva a klasszikus művészettel való kapcsolatot. A teoretikus számára nem volt kérdés a fotók művészi jellege.
A trend mellé ide kívánkozik "előfutárként" Moholy-Nagy László Faktúra-textúra-struktúra komplex felfogása is. A jelen kiállítás ugyanis más kérdéseket vet fel, ezeket "hívjuk elő" a képek mögül. Ha úgy vesszük, minden kép egy kijelentés a világról (ez Wittgenstein óta tudott dolog), ami nem zárja ki, hogy a látott fotók kérdéseket állítsanak.
A kiállítás legkorábbi képei egyidősek lehetnek Danto írásával (vélhetően a kurátora is). A pártállam utolsó női miniszterének magánéletébe enged betekinteni Pintér Márta sorozata. Ami politikai és szexuális tabuk döntését jelenti. Innen adódnak a kérdések: 1989 a rendszerváltás, az ideológia végét jelentette, egyben Freud és a pszichoanalitikus elemzés végét is? Emiatt bármely más, hermeneutikai vagy más értelmezési rendszer képes-e használható jelentéssé alakítani az egymás mellé rendelt fotókat? Milyen viszonyba kerül a struktúra a strukturalizmussal (Barthes), illetve a poszt-strukturalista szemlélettel (Foucault)? Vagy egyik jelrendszer kipukkasztása történik a másik által, illetve ellenkezőleg, mintegy felerősítve egymást. Vagy a "realitás" alapján történik a hitelesítés vagy a hitelrontás, egy jelrendszer kioltása. Mindezt a kiállítás/a kurátor involválja, kiemelve a Jeleket.
A "Bőrödön érzed", mint nyelvi jel, a felület és a hordozó összjátékára utal, hogy ezekből rakódjon össze a kép, s nem a látványból, hanem a jelenség és a lényeg egymásba csúszásából. Ám az utóbbi néha a szándék és az eszköz szintjén marad, felület(esség) lesz.
Ahol viszont megvalósul az összefonódás a tények valósága és a jelvilág között, arra jó példa lehet Koronczi Endre installációja: kiegészíti a róla készült fotókat mint orvosi látleleteket: a fején taposó bakancs lenyomata. Előtte szék, gurulós "nyugger bag", bot, a valóság referenciális tárgyai, egyben az asszociális mező elemei, jelek. A fotók ezek révén szintén tárgyakká válnak, nem a raszterig terjedve, van mélységük és szellemi dimenziójuk. Túl az elsődleges jelentésen, a háttérben az avantgárdra is utalhatnak, aminek késői periódusát Várnagy Tibor kísérleti testlenyomatfotói képviselik. Kár, hogy Pauer Gyula "pszeudója", a kor kulturális légkörének jelzője, nem kapott helyet, csak pár méterrel többet kellett volna vetíteni a Széplányok című dokumentumfilmből (1987). Amiből kiderülne a kor ideálja, a "tökéletes szépség", "perfekten" mutatva. Mellette Ujj Zsuzsi korabeli szerető párosa az "imperfekcionizmus perfekcionizmusa". Jele a kánonban bekövetkező paradigmaváltás igénynek, a kifejezés mögött a rendszerváltás óhaja húzódott meg.
Az 1 jel(ölő)–több jelölt (poliszémia) többször előfordul, mint az 1 jelölő–1 jelölt. Így lett a földrajzi jelből "geopolitikai" embléma a pátyi punk fiú ikonosztázán. Bánkuti András fotósorozatán a Nagy-Magyarország "retró" térképe nem azonos Jasper Johnsnak az Egyesült Államok térképének festményreprójával, ami szintén "kettős kép". Itt, a rohamsisakkal társítva, olyan kontextust teremt, ami a nyugati punk nyelvre nehezen fordítható le – szemben a Fekete lyukból láttatottakkal. A military szellem ijesztőbb megjelenése a "kiskatona", a tíz év körüli, lőni tanuló gyerek. Kurucz Árpád hőse emlékeztet Diane Arbus fotójára és Tarkovszkij filmjére, az Iván gyermekkorára, akit a háború "megtanít" gyűlölni. Urbán Tamás Pillangója bőrfelületén hordoz jeleket, elfedve a jelöltet. Hasonló Archimboldo festményeihez, azzal a különbséggel, hogy ott az apró, hiteles részelemekből épül fel a fiktív alak. Ez esetben már nem is a személy a fontos, a jelölt, hanem maga a technika: ami egyszerre jelölő és jelölt (pánszémia), akár a fantomképek esetében is. Kevésbé tűnnek látványosnak, szemiotikailag fontosnak az uniformizált jelek, akkor is, ha a fotós a hordozója (remélhetőleg nem a hivatására érti). Vonatkozik ez a különböző extrém jelmezek sablonosságára is.
•
a(Z)anatéma. Külön kell foglalkozni Szent-Iványi Réka és Zana Krisztián külön teremben – mint kiállítás a kiállításban, kameóként – látható sorozataival. A korhatár miatti elkülönítéssel jobban illene rá a(z) anatéma, ami anno a "kiközösítést" jelentette. Bár Gőbölyös Luca fotói egynemű párok esküvőiről készültek, azt csak tüzetesebb vizsgálat deríti ki róluk, így azok még szalonképesnek tűnnek. Szent-Iványi férfijának női fehérnemű-fetisizmusa, amit nem tart rossznak, különösnek, átlépte a tűréshatárt. Mintha ennél is továbbmenne Zana fiatal "vegyespárosa" (V-F), akik nem szenvednek nemi identitászavarban, csak a szenvedést és a kéjt együtt akarják érezni, összekapcsolva a nemi vágyat és a kegyetlenséget. Vitatva a közfelfogást, azt állítva, hogy a rossz lehet jó, akár a szenvedő alany számára is. Erre utalnak a képek közé helyezett párbeszédek, ami Sade márki művére emlékeztet, akár a Filozófia a budoárban címűre, amit itt a fürdőszobával lehet behelyettesíteni. A fotós nem ebből indult ki, hanem valós párokból, akik a gondolataikat is a nyilvánosság elé tárták, nemcsak a bőrüket. Ehhez tartós együttműködésre volt szükség, Zana megfigyelőként és a viták moderátoraként vett részt, aminek majd' száz fotó és hat oldal szöveg lett az eredménye. Az allegorikus kép "naturalizmusán", melyen V. pisztolyt nyom F. altestébe, lehetne szörnyülködni, de jelképe a fallokráciának, mint ahogy az is, hogy e képet nem merték kitenni.4 Zana igyekszik egy kevésbé ismert struktúrát5 bemutatni, hogy elkerülje a didaxist és az irodalmiasságot. Ez nehézséget okoz, mert a két szerető története – ha nem is lineárisan – narratívát feltételez, (fény)képregényre, fotóesszére emlékeztet. Konkrétsága mellett azt a morális problémát veti fel, hogy mivel a bőrön a világ rossz lenyomata látható, tehát a világ rossz, ezért rossz benne az ember. Csakhogy a bokor ágát az ember teszi ütő-verő, "büntető" eszközzé, azaz az ember teszi rosszá a világot. Zana mintha e két kijelentés közé is egyenlőségjelet tenne, ahogy sorozata címében a két szereplő névjele közé is: V = F. Ez nem csak az elmúlt 25 év alap "dilemmája".

Palotai János

Jegyzetek
1 Labirintus. Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének (MAOE) képző-, ipar-, és fotóművészeti kiállítása. Szentendre Művészet Malom. 2014. 09. 02. – 10. 10.; Magyar Filmhét, Budapest, MOM, 10. 13. – 10. 19.; Bőrödön viseled. Társadalmi konstrukciók vizuális kódjai, Budapest, Robert Capa Center, 09. 30. – 11. 02.
2 A késő szocialista örökség. Élet és Irodalom, 2014. október 3., 22. p.
3 Lélek és test. Kertésztől Mapplethorpe-ig. Szépművészeti Múzeum, 2008; Robert Mapplethorpe. Ludwig Múzeum, 2012.
4 Ehhez segítségül hívjuk Jauss recepcióelméletét, eszerint az esztétikum, a megértés aktusának problematizálásával (ami megvilágítható a "más általi önmegértés" alapképletével is) igényli a morális ítélkezést, de az esztétikai kommunikációban ez az igény szükségszerűen a szabadságra épül, nem implikálhat kikényszerített ítéletet. E tézis kapcsolódik a kanti ítélőerőhöz, amelynek szándéka hidat verni esztétika és etika között. A felháborító "fényképregény" erre indíthat. (Hans Robert Jauss: Recepcióelmélet. Osiris Kiadó, Budapest 1997, 450. p.)
5 A BDSM (Bondage Degradation Sado Mazo) jelenség sajátos ritualizált tevékenység, amit nem az ösztönök irányítanak, hanem a logika, alternatív norma szabályai – tapasztalta a fotós. Szubkultúrának is tartják, bár ő nem úgy kezeli.