Beszélgetés Maurer Dóra képzőművésszel, egyetemi tanárral

A Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban érettségiztem. Az általános iskola valamilyen okból nem továbbította a felvételi papírjaimat, ezért a mamám tiszta véletlenül találkozott Z. Gács Györggyel, a gimnázium igazgatójával, elmesélte neki az esetet és megkérdezte, hogyan juthatnék be mégis. Ő azt javasolta, hogy járjak a felvételi előkészítőjükre, és így sikerült bejutnom.
– Kik voltak az évfolyamtársai?
– Erdélyi Eta, Zoltán Mária Flóra festők, Józsa Bálint szobrász és Gombár Judit voltak az osztálytársaim.
– Otthon, az iskolán kívül is rajzolt?
– Igen. Apám, Maurer Alfréd, térképész volt, az első világháborúban felderítő repülőgépről fényképezte a terepet. Ezekből a szép, szürke képekből őrzök egy sorozatot, fehér tussal vannak rajta körberajzolva a célpontok. A harmincas években tiszttársai körében megjegyzéseket tett Horthyra, ezért idő előtt nyugdíjazták, viszont fölvették a Térképészeti Intézetbe, ahol térképeket rajzolt. Többek között a Révai Lexikonban is lehet látni a munkáit. Emellett otthon, kedvtelésből festegetett, akvarelleket a Margit-hídról, a Parlamentről. Gyerekkoromban hosszan nézegettem ezeket a képeket, érdekelt, hogyan készültek. Apám nyomdokain később illusztráltam a könyveimet, és kemény borítóval be is kötöttem őket.
– Az édesapja tanult-e festeni?
– Nem tudom, én nem ismertem őt, a születésem előtt meghalt, csak fényképeken láttam az arcát. Negyvenhét éves volt. Késői gyerek voltam.
– Háborús eseményeket, katonákat is fényképezett?
– A fogsága emlékeiből sok humoros akvarellt készített a rongyos sorstársakról. A fotói csak azt a szűk kört ábrázolták, amelyben mozgott és a duplaszárnyú nyitott repülőgépeket, persze önmagát is, kioldóval. Amikor később a mamámmal megismerkedtek, egymást is fényképezték, például kirándulás közben.
– Felnőttként megkereste-e az édesapja ismerőseit, hogy minél többet megtudhasson róla?
– Nem, eszembe se jutott. Megelégedtem a fényképeivel, meg azzal a néhány sztorival, amiket hallottam róla. Amikor nagyobbacska lettem, készítettem egy albumot, beleragasztottam mindent, amit apámról találtam, a jó vagy a kevésbé érdekes családi felvételeket ugyanúgy. Nekem elég volt ennyi. A mamám szabás-varrást tanult, úgy is mondhatnám, hogy ő is a térrel foglalkozott. Amikor 45 után elvették tőle az apám után járó nyugdíjat, a Rico kötszergyárban mullpólyákat varrt, a koreai háború idején nagy megrendeléseik voltak. Három műszakban dolgozott, de mindig kevés volt a pénzünk. Együtt laktunk a nagynénémmel, és nem egyszer fordult elő, hogy a főzelék mellé csak két darab tükörtojás jutott, az egyiket én kaptam meg, ők pedig a másikat az asztal fölött egymásnak adogatták, hogy "inkább te edd meg!"
– Az édesanyja mégis taníttatni akarta Önt?
– Igen, azt tervezte, hogy rajztanár leszek, az biztos megélhetés, de én keresztülhúztam a számítását. Nem vallottam be, hogy a Főiskolán fel se vettem a tanár szakot, és azt a pénzt, amit erre adott, könyvvásárlásra költöttem. Sok konfliktusunk volt, állandó feszültséget jelentett az, hogy rám akarta kényszeríteni a rendes életről szóló elképzeléseit.
– Vajon milyen lett volna ez a viszony, ha az édesapja él még?
– Azt hiszem, túl sok lett volna nekem két fegyelmező szülő. Úgy képzelem, hogy vele súlyosabb nézeteltérésünk lett volna. Nagyon kedves, jó kedélyű ember volt, de el tudom képzelni, hogy rálépett volna a nyakamra, ha nem azt teszem, amit jónak lát.
– A Képzőművészeti Főiskolán hogyan kezelték a "vadhajtásokat"?
– Gúnyos megjegyzéseket tettek arra, aki el akart térni a posztimpresszionista akadémikus szemlélettől. "Na, ez egy kicsit csálé lett!", mondta egy tanárom a kubista próbálkozásomra. "Hát ez igen költői!", mondta Hincz Gyula, akinél a második és harmadik évben tanultam. "Igyon egy kávét!" Én akkoriban a kávéivást polgári csökevénynek tartottam, és pénzem se lett volna rá. Hincz kedves ember volt, de nem akart belemenni abba, hogy tolerálja a fővonaltól eltérő szemléletet.
Ötvenhatban másodikos voltam, a műegyetemisták felvonulásának a hírére mi is összegyűltünk a nagyteremben, mi is elmentünk tüntetni. Voltam a Bem téren, aztán a Parlamentnél is, és nagy hatást tett rám, úgy éreztem, hogy vége a Rákosi-rendszernek, szabadok leszünk. Zárójelben megjegyzem, hogy korábban, még gyerekfejjel örültem volna, ha apám miatt kitelepítenek minket, mert nagyon szerettem volna vidéken élni, állatokkal, mezőgazdasággal foglalkozni.
– A Főiskolán hogyan alakultak a tanulmányai?
– 1956 után a Főiskolán minden maradt a régiben, de én változtam meg. Egy Svájcba emigrált osztálytársam küldött könyveket, fotókat. Olyan irányzatokról szereztem így tudomást, amilyenekről itthon nem lehetett semmit megtudni. Az egyik könyvben volt egy Hans Arp-repró, az aláírása szerint "Levelek véletlen elhelyezésben", ami irtóra megragadott, kompozíciós fordulópontnak éreztem. Egy másik könyv, egy Kassák-verseskötet, amely a saját rajzait is közölte, még közvetlenül a forradalom előtt került a kezembe, és annyira megfogott, hogy én is elkezdtem képarchitektúra féléket rajzolni, véletlenszerű, egymás mögé helyezett, fedésben lévő geometrikus, formákat.
– Megmutatta őket valakinek?
– Nem, ezeket én az asztallapokra rajzoltam az elméleti órák alatt, hogy ne unatkozzam. A rajzaimmal megérteni igyekeztem dolgokat. A szentendrei művésztelepi gyakorlaton a dombokról készült krétarajzaimra azt mondták, hogy túl intellektuálisak. Nagyon élveztem, amikor az anatómia órákon fejből, életnagyságban fel kellett rajzolni a táblára egy mozgásban levő csontvázat, ki kellett találni, hogy mi történik egy könyökkel, amikor egy teniszező ütésre készül. Ehhez gondolkodásra volt szükség. Az anatómia volt az egyetlen vigaszom a Főiskolán, bár Barcsay Jenő tanárunk nem szeretett, mert rendetlenkedtem, fecsegtem, túlmozgásos voltam, azt hiszem a szabadságvágy hajtott.
Harmadikban, félévkor azt mondták, ha önállóskodom, kirúgnak. Azt nem állították, hogy tehetségtelen lennék, de a saját utat nem tudták elfogadni. Pedig az ikonfestészet és rendes magyar hagyományok vonzottak: Nagy István rusztikus, erőteljes, expresszív portréi, Derkovits Gyula emelt horizontú komponálásmódja, Hodler dinamizmusa. Ebben az irányban tapogatóztam. A nagyalakú szénrajzaim nem arattak sikert. Attól kezdve kétféle módon dolgoztam, az egyik megfelelt a főiskolai elvárásoknak, a másik pedig a saját fejlődésemet szolgálta, útmutatások nélkül. Nem mentem el olyan fontos alkotókhoz, akiktől közvetlenül tanulni lehetett volna, például Kassákhoz. Nem akartam inni egy mester szavait. Talán túl büszke voltam. Inkább olvastam, néztem, magamba szívtam, amire szükségem volt.
– A Főiskola után volt-e munkahelye, vagy szabadúszóként dolgozott?
– A rézkarc volt a fő tevékenységem.
– A festés rovására?
– Nem, továbbra is festettem, de soha nem kizárólagosan, mindig több dolog érdekelt. A rézkarcot testre szabottnak éreztem, mert hosszasan el lehet vele piszmogni, alakítgatni lehet a munkafázisait. Rézkarc megrendelésekből éltem. A Képcsarnok Vállalat a végzett grafikusokat megbízásokkal látta el, például rézkarcot kellett készíteni a soproni Bányász Múzeumnak vagy valamelyik nagyüzemnek, például Szőnyben, az olajfinomítónak. Ezeket a megrendeléseket ügynökhálózat cserkészte be. A 30x40 cm-es fekete-fehér rézkarc elkészítése nem vett el túl sok időt, szórakoztató is volt, stoppal beutaztam az országot, és mellette békésen foglalkozhattam a saját munkáimmal. Évente három-négy megrendelésből jól meg lehetett élni, még arra is telt, hogy külföldre utazzam. 1963-ban több hónapon át körbearaszoltam Olaszországot és Görögországot.
Úgy alakult, hogy az első önálló kiállításom1966-ban Bolognában nyílt, majd rövidesen Bécsben állítottam ki, és később ösztöndíjat is kaptam. Itt ismerkedtem meg az ötvenhatban emigrált Gáyor Tiborral, későbbi férjemmel. A házasságkötés után osztrák állampolgárságot kaptam, emiatt itthon devizaidegen lettem. Nem kaptam többé megbízást a Képcsarnoktól, de kommersz céllal készült rézkarcokat beadhattam: Mátyás templom, Margit-híd, ilyeneket. Néha viszontlátom ezeket a "B" kategóriájú munkákat, nemrég került elő egy görög falut ábrázoló színes rézkarcom egy aukción. Egy idő után már több időt töltöttem Bécsben, és ott is rézkarcokra kaptam megbízást az Ars Hungarica vállalattól, de aztán nagyon elegem lett ebből az egészből.
– Mikor kezdett fényképezni?
– Abban az időszakban találtam rá igazán a fotózásra, addig alkalmas fényképezőgépem se volt, az apámtól rám maradt 6×9-es Voigtländerrel próbálkoztam, nagyon eredménytelenül. Magával a fotográfiával mindig erős volt a kapcsolatom, már csak azért is, mert az apámat, az összes nagyszülőmet, az egész családi múltat kizárólag fényképen láthattam. Aztán Tibor japán gépével megtanultam fotózni, nagyítani, reprodukálni; a fotóhoz kapcsolódik, hogy katalógusokat szerkesztettem, szövegeket fordítottam, részt vettem kiállítások rendezésében – amivel alig lehetett pénzt keresni, nem is tudom, miből éltem.
A hatvanas évek végén fokozatosan konceptuális lett a munkám, és az eszközök többnyire talált, sokszor természeti anyagok voltak és persze a fotó mint dokumentum. A koncept révén mindenféle anyagokat és élettartalmakat tudtam bevonni a munkám területére, amelyeket a hagyományos esztétikai felfogásom nem tudott megragadni. Joseph Beuys – mondjuk így – létnyomai nagy hatást tettek rám. Amikor 68-ban Bázelben jártunk, a múzeum grafikai osztályának vezetője, Dieter Koepplin, barátilag megengedte, hogy a szobájában lapozgassam az éppen lebontott Beuys-kiállítás anyagát.
– Abbahagyta a rézkarcolást?
– Nem, nem hagytam ott rögtön a rézkarcot, sőt rézkarccal, vagyis mélynyomású grafikával oldottam meg különböző gondolati dolgokat. A fényképezés és a grafika közeli rokonok. A fotóhoz az előállítása is hozzátartozik, hiszen nem csak rákattintok egy témára és előhívom a negatívot, ami nem annyira kreatív dolog, hanem ott van a nagyítás, ami igazi esemény. A vegyszerhasználatból fakadó játék ugyanúgy megvan a fotónál és a rézkarcnál is. A kreativitásnak mindkettőben nagy szerepe van. Persze a fotó frissebb és könnyebben kezelhető, mint a nyomtatott grafika.
– Mielőtt leült volna dolgozni, a fejében már készen volt a kép?
– Ha benne is volt, általában az eredmény egészen más, mint amit elképzeltem. Ez ma is így van, eltervezek valamit, amit nem sikerül megvalósítani, de jön helyette valami más. Van úgy, hogy az ember elfogadja a nemvárt fordulatot és továbbalakítja, de radikálisan is újraszervezheti a dolgot. Volt például egy sziklakertes rézkarcom, amin a kövek buborékoknak hatnak. Meg akartam csinálni nagyban, de a sok kavics úgy nézett ki, mint egy mintás tapéta. Annyira érdektelen volt, hogy "elvettem", azaz kivágtam belőle egy kavicsot, lett egy lyuk a nyomaton, és arra gondoltam, mekkora marhaság ennyit dolgozni valamin, amikor itt van a fényképezés mint lehetőség. Összeállítottam egy kis sarkot kartonból, beletettem egy követ, majd a kezembe vettem a követ, és máris három képre nyílt lehetőségem: egy üres sarokra, a sarokra, benne a kővel és a követ tartó kezemre. A buborékhatásnak lőttek, de ezzel kezdődött a Reverzibilis mozgásfázisok című sorozatom. Ugyanebben a sorozatban valaki egy labdát dobált, és el kellett találnom a megfelelő mozgásfázist. Addig-addig fényképeztem, amíg nem éreztem azt, hogy sikerült; természetesen csak a nagyításnál látszott, hogy melyik kép lesz használható.
– Sok fotót kidob?
– Igen. Minden nagyításkor.
– Önnek több életműkiállítása is volt, Győrben…
– Az első 1984-ben volt az Ernst Múzeumban, rettentő zsúfolt kiállítás volt, mert mindent látni akartam, amim volt. 2001-ben Győrben a Gáyor Tiborral együtt állítottunk ki, az egyik falon az ő munkáit, a szemköztin az enyéimet, tizenkét termen át, hogy látható legyen, melyikünk mit csinált ugyanabban az időszakban. És aztán a Ludwigban, 2008-ban. Meg most is van egy Németországban, a Stuttgart melletti Ritter Múzeumban, még szűkítettebb, mint a Ludwigbeli volt.
– Az életműve hány százaléka lehet az, ami fénykép alapján készült?
– Nem a számát, hanem a fontosságát tekintve, legalább a fe-le. A filmet és a fotót mindig "továbblökésnek", továbbgondolásnak éreztem. Most éppen ezeknek a hiányát érzem.
– A képzőművészeti környezet hogyan viszonyult a fotográfiához? Például a Főiskolán volt-e fotóoktatás?
– 1976-ban Beke Lászlóval szerveztük meg az Expozíció, fotó/művészet című kiállítást a Hatvany Lajos Múzeumban. Ez volt Magyarországon az első, kizárólag fotográfiai alapú képzőművészeti tárlat. Itt együtt mutattuk be a régiek, Kassák, Korniss, Bálint kollázsait, Moholy-Nagy egy elérhető fotóját, Gyarmathy fotogramszerű lapjait és az egész magyar új avantgárd intenzív fotós tevékenységének példáit. Érdekessége még ennek a kiállításnak, hogy Hajas Tibor itt lépett fel először képzőművészeti közegben, és ez adott neki anyagot a későbbi performanszaihoz is. A megnyitón nagy izgalommal egy kis eseményt celebrált: bekötött szemmel igyekezett lefotózni egy kamerát, amely a mennyezetről lengett alá. Az ártó fényre pedig úgy kattant rá, hogy a kiállítás katalógusának borítójára egy szembevakuzós fotót akartam csinálni és kerestem valakit, hogy vakuzzon a fényképezőgépembe, amikor exponálok. Vető Jánosnak volt vakus gépe, de ez kölcsönben volt Hajasnál. Így hát ő vakuzgatott a Moszkva téren, én meg fotóztam, ebből lett a katalógus borítója. Nem sokra rá, az első performanszán, a Bercsényi klubban, magnéziumfény-robbanással vakította el a sötétben várakozó közönséget.
– Volt fotóoktatás a Képzőművészeti Főiskolán?
– 1990-ben, amikor tanár lettem, volt ugyan egy kis fotólabor, de nem használták. Csak néhány diák foglalkozott egyénileg komolyan fotóval, például Szegedy-Maszák Zoli, Bakos Gábor, Csörgő Attila. És sokan voltak, akik nem a valóságot, hanem a fotón vagy a TV-monitoron látott – előre megrágott – másodvalóságot festették. De naivan, nem úgy, mint hajdan Méhes László a hetvenes évek elején, aki amatőr fényképek alapján festette vagy rajzolta az ironikus Langyos víz sorozatot.
– Az Esztergomi Fotóbiennálé 1994-es fotogram pályázatán a képzőművészetis Szegedy-Maszák Zoltán díjat nyert. Ő az Ön hatására kezdett el fotogramokkal foglalkozni?
– Nem, Zoli Szűcs Miklós hatására kezdett fotóval foglalkozni. 1987-ben meghívtak az Iparművészeti Főiskolára, hogy öt végzős fotós számára vizuális kísérleteket vezessek. Úgy gondoltam, hogy ezek a diákok sokkal több mindent tudnak a fényképezésről, a nyersanyagokról, a fotótörténetről, mint én. A fotogramról is hallottak már, de még soha nem csináltak ilyet. Ezért egy kiselőadáson külön választottam a kamera nélküli fénykép összetevőit, a többféle fényt, a tárgy-minőségeket, a fényérzékeny felületek téri helyzetét és a kétféle alapvegyszer hatáslehetőségeit. Ezekhez két dolgot tettem hozzá, az egyik a mozgás, az elmozduló tárgy vagy fény, ami látszólag a kép ellenére szól, mert elmosódottá teszi; a másik, hogy a színes fotogramhoz nem a fényt színezzük, hanem színes tárgyakat használunk és olyan szűrőket alkalmazunk, mintha fekete-fehér képet szeretnénk létrehozni. Ezek a lehetőségek nagyon megmozgatták a hallgatókat: Czeizel Balázst, Eperjesi Ágit, Hübner Teodórát, Jederán Györgyöt és Zsuffa Csabát. Frappáns és felejthetetlen képek készültek, például Eperjesi Ágnes hívóval bekent testtel vetett bukfencet a fotópapíron, Czeizel Balázs sem kímélte a bőrét: arcáról foto-kemogram lenyomatokat készített.
– Van-e Önnek fotogram-életműve?
– Életműről nincs szó. Voltak ötleteim. Gyakran akkor jöttek ezek elő, amikor könyvborítóra, illusztrációra kaptam felkérést, például a Magvető Kiadó Tandori-köteteihez. 1962-ben találkoztam közelebbről a fotogrammal. Az első férjem, Tomay Miklós barátja, Schmal Károly nagy fotós volt, az ő laborjában kísérleteztek ketten fotogramokkal. Például, szappantartót tűztek egy bot végére, és megpörgették, csodás tónusgazdag képeket nyertek. A későbbiekben ez az emlék is inspirált.
– Ugye, Ön nem az Iparművészeti Főiskolán tanított először?
– 1975 és 77 között a Ganz-MÁVAG Művelődési Ház képzőművészeti körén belül volt egy külön, saját "köröm", és volt egy olyan kör is, amit Erdély Miklóssal közösen vezettünk. Papp Tamás, a művelődési ház népművelője kért föl arra, hogy vezessem a rajszakkört. Lehet, hogy tudott arról, hogy korábban tanárnak jelentkeztem a Kisképzőbe, kétszer is behívott az akkori igazgató, Fekete György, ám végül nem kellettem. Szóval, szívesen tanítottam volna. A Ganz rajzszakkör eredetileg afféle főiskolai előkészítő volt, szénnel rajzoltak aktokat, és a Főiskolán is foglalkoztatott modell korrigált. Ez a legundorítóbb, amit el tudok képzelni. Gyorsan elküldtem a modellt. Összeállítottam egy programot, márciustól szeptemberig lépésről lépésre haladtunk. A résztvevők nemcsak rajzoltak, hanem a fotogrammal és a montázzsal is megismerkedtek. A dokubrom papír olcsó volt, szabadon lehetett kísérletezni, játszani. Nagyon izgalmas volt látni azt, hogy a fotózás közösségi eseménnyé válik. Miután kirúgtak bennünket a Ganz MÁVAG-ból, másik terepet kerestem, és 1980 és 82 között a Szépművészeti Múzeumban vezettem egy Szakközi Kört, lényegében gyerekek művészeti nevelése céljából. Eleinte tizennégy-tizenhat éveseknek, később idősebbek is csatlakoztak. Árnyékrajzolással kezdtük, fotogrammal folytattuk, kipróbáltuk a fényképezés szélsőséges lehetőségeit is, például felvétel közben feldobtuk a kamerát, egy negatívra több felvételt készítettünk, fotóztunk a Super 8-as filmfelvevővel, ebből mozgás-etűdök lettek, és végül apró játékfilmeket gyártottunk. Egyébként a Műcsarnokban az iparművészeti főiskolás Jederán György tartott gyerekeknek hasonló kreatív fotó-játékokat.
– Erdély Miklós hogyan került a Ganz Művelődési Házba?
–Ugyancsak Papp Tamás révén. Cséri Lajos, a szobrászkör vezetője elment, és Papp Tamás meghívta a helyére Erdély Miklóst. Amikor meglátta a parányi szobrászhelyiséget, nem lelkesedett, és azt javasolta, hogy csináljunk valamit közösen, nagyobb léptékben. Kéthetente, kedd esténként tartottuk a közös foglalkozásokat, amikre együtt készültünk föl.
– Inspiráló lehetett.
– Nekem? Sokat tanultam belőle, mert azelőtt féltem az emberektől, itt pedig meg kellett tanulnom kommunikálni velük és irányítani őket…
– Arra gondoltam, hogy az Erdéllyel való közös munka lehetett inspiráló.
– Hát, a közös felkészülés úgy nézett ki, hogy általában én vittem a témákat, vagyis a dolog vizuális kezdeteit, de ezeknek nem volt dinamikája. Erdély pedig kitalálta és kidolgozta bennük az eseményt. Erdély olyan volt, mint kovász a kenyérben. Nemrég Enyedi Ildikó fejezte ki ezt remekül egy interjúban, azt mondta, hogy Erdély Miklós provokatív volt, de aki ezt kibírta, abból kihozta a legjobbakat. 1961-ben találkoztam vele először és nem kedveltük egymást. Évekkel később a férjemmel épp az 5-ös buszon utaztunk, amikor találkoztunk, és mint régi ismerősök üdvözölték egymást. Kiderült, hogy osztálytársak voltak a Műegyetemen. Tibor is részt vett azoknak a híres pénzgyűjtő ládáknak a megszervezésében, amelyeket az 1956-os forradalom tisztasága érdekében állítottak fel Erdély kezdeményezésére. Attól kezdve barátságos lett a kapcsolatunk. Sok közös dolgunk volt, együtt voltunk például 1971-ben Münchenben, a Kunstzone rendezvényen, és az ott megélt, Maurizio Kagel-féle interaktív gyakorlaton szerzett tapasztalatból indultunk ki később, a Ganz MÁVAG-os kurzusban. A külföldi utazással kapcsolatban a kettős állampolgárság miatt nem voltak problémáink, és sokszor vittük ki a barátaink kiállítási anyagait a Volkswagen kisbuszunkkal.
– Mekkora durranásnak tartja a korszak avantgárdját?
– Nagyon inspiratív, eleven időszak volt a tiltások árnyékában. Az akkori munkák iránt viszont csak most érdeklődik rendesen a nemzetközi művészeti percepció. Akkor nagyon fontos volt a szomszéd országok avantgárdjaival kialakult kapcsolat, a nemzetközi mail art, Beke László szervező munkája.
– Ismerte Lőrinczy György fotogramjait?
– Nem. Koncz Csaba minimálfotóit láttam az Építészeti Lapban és nagyon tetszettek.
– Az Iparművészeti Főiskolán megszabták-e, hogy miről kell előadnia?
– Nem, szabad kezet kaptam. A címe – Vizuális kísérlet – kijelölte az irányt. Az előbb említett fotogramos csoport után a következő osztállyal, Gulyás Miklóssal, Farkas Antallal, Reich Péterrel, azt hiszem Drégely Imre is köztük volt, vicces komplex feladatokat csináltunk. Budapest-térképen vakon rá kellett bökni egy pontra, oda el kellett menni, és egy tekercs fekete-fehér filmet nagyon rövid idő alatt el kellett lőni. Aztán mindenki írt egy novellát is arról, hogy fotózás közben mire figyelt fel, milyen hangokat hallott, milyen élmények érték. A képekből előbb sorozatot kellett összeállítaniuk, amelynek jelentését variálni lehetett, és végül az erre alkalmas negatívokból lehetőleg erős érzelmi-indulati kifejezésű – a technikai lehetőségek kiaknázásával készült – képeket kértem. Ezzel telt el a félév, egészen jó dolgok sültek ki belőle, Esztergomban ki is állítottuk őket.
– Előtte Ön is kipróbálta a feladatokat?
– Nem, de beleéltem magam. Általában a résztvevőkkel csináltattam meg, amit kitaláltam, és az egyéni kreativitás meglepetéseire vártam, be is jöttek. A szépművészetis kurzusban is ez volt a módszerem. Ott történt meg az, hogy az egyik fiú talált egy írógépet, és a sötétkamra vörös fényében elkezdte gépelni a nevét a fotópapírra, újra és újra, és amikor előhívtuk, fantasztikus volt az eredmény. Egy másik gyerek elgurított egy plexi gurigát a fotópapíron, gyönyörű lenyomat lett belőle. Nekem ilyesmi nem jutott volna az eszembe. A fotogramnak lényege, hogy nincs rossz kép, mindegyik igaz, egy helyzet lenyomata, valós tény. Sokat tanultam a foglalkozásokból, meg is őriztem a képeket, ma az egész anyag Kecskeméten van, a Fotómúzeumban.
– Azt eltervezte-e, hogy az Iparművészetin hogyan építi tovább a feladatokat?
– Ha a következő évben megint kaptam volna négy-öt hallgatót, akkor valószínűleg továbbmentem volna ezen az úton, de a vezetés megelégelte az eredményeket, és azt mondta, hogy akkor most menjünk át elméletibe, itt van harminc-negyven diák. Először csak beszéltem az audio-vizualitásról, de hamar áttértünk a gyakorlatokra, nem volt nehéz, a saját munkámban is ezzel foglalkoztam. Három éven keresztül minden félévben tartottam kurzust, volt videókameránk, a Főiskola díszterme volt a stúdió, volt a falak mentén fehér és sötétkék filcfüggöny, amit sokféleképpen lehetett használni, volt videó vágószoba technikussal. Sokan jöttek, kiscsoportos formában dolgoztak. Akkor még működött a Balázs Béla Stúdió, oda is átvittem a résztvevőket, megvágtuk a felvételeket és hangot tettünk a néma mozgóképek alá.
– Hogy jutott a BBS-be?
– Bódy Gábor vitt be 1973-ban. Bódy sikeresen pályázott egy filmnyelvi sorozat projektjére, és meghívott különböző embereket, hogy működjenek közre, zeneszerzőket, képzőművészeket, többek között engem is. Nem volt sima ügy, mert amikor beadtuk a terveinket, a BBS dokumentarista csoportja (Dárday és a többiek) jól nekiment Bódynak, hogy miért ad olyanoknak lehetőséget, akiknek még életükben nem volt kamera a kezükben. Bódy megvédte a projektjét, és hagytak minket dolgozni. Ezután még jó pár filmet készíthettem önállóan is, és tagja is lettem a BBS-nek. Valamikor 95-ben vettem egy videókamerát, elvileg az Áthallások című filmem előkészületeihez. Ennek a filmnek alapja egy rosszul sikerült főiskolai audiovizuális feladat volt, ami nem hagyott nyugodni. De a kamerát egyre inkább az oktatásban használtam, egyrészt a hallgatóim munkáit dokumentáltam, másrészt beszéltettem őket, hogy tanuljanak meg a műveikről gondolatokat megfogalmazni, és szerezzenek rutint a kamera előtt való szereplésben.
– Lépést tart-e a fototechnika fejlődésével?
– Van egy kis digitális fényképezőgépem, amivel gyorsan és eléggé igénytelenül fotózok, szükség szerint. Miközben örülök a kezelés egyszerűségének és a felelőtlen képlövöldözésnek – a selejtnek nincs ára és kidobható, ráadásul fotóshoppal, utómunkával rendbe lehet hozni a sikertelen felvételt –, nosztalgiát érzek az analóg kamerám után, amellyel annyi mindent meg tudtam csinálni. Az a helyzet, hogy a digitális munka is lehetne számomra izgalmas, de nem érek rá, hogy sokáig üldögéljek a számítógép előtt. Azt persze tudom, hogy ha az Áthallások című filmemet nem 16 mm-es filmre forgattam volna, hanem videóra, és rögtön láthatom, hogy mi van a képen, jobban sikerült volna ez a munka, és nem kísérne a kudarc emléke.
– Meddig tanított az Iparművészeti Főiskolán?
– 1991-ig. 90-től osztályvezető tanár lettem a Képzőművészeti Főiskolán, így volt egy év átfedés. A képzős diákokat átvittem az Iparművészetiben tartott kurzusomra, mert a képzőn nem juthattak hozzá nemhogy komoly, de semmilyen technikához. Az iparművészetis diákok csoportja viszont kevésbé érdeklődőnek mutatkozott, elvesztettem a kedvemet. Abban az évben az intézmény vezetésében is változás történt, a nagytermet "visszadísztermesítették", a kozmopolita kísérletekre szemmel láthatóan nem volt igény, úgyhogy nem kértek rá, de nem is vállaltam volna további kurzusokat.
– Jobb volt a Képzőművészeti Főiskola?
– Eléggé zárt volt, de ígéretes. A rendszerváltozáskor a diákok is megmozdultak, ennek a kis forradalomnak az eredménye volt, hogy a hetvenes évek avantgárdjából többen tanárok lehettünk. Nagyon jó tizennyolc évet éltem meg a sok tehetséges és nyitott diákkal együttműködve. Remélem, én is hozzátehettem valamit ahhoz, hogy a főiskola – vagyis egyetem – minél nyitottabb, minél interdiszciplinárisabb legyen. Megjelentek a külföldi diákok, a mieink az Erasmus program keretében bejárták Európát, minden mozgásba jött. Most azonban már megint itt a visszarendeződés, ez a mi régi magyar kalodánk, és fenyeget a retrográd ideológia. Az ezzel szemben álló, társadalmilag "felelős" művész a valóságon majdhogynem a napi szintű közéletet, politikát érti. A filozofikusan felfogott valóság, a természetre, az emberekre, gondolatokra figyelés ma elefántcsonttorony.
– Úgy tudom, nem tanít már…
– Így van, befejeztem. De nem emiatt. 2007-ben lettem hetven-éves, és azt gondoltam, hogy elég volt. Ez nem azt jelenti, hogy felmondtam minden kapcsolatot. Fenntartom a barátságot a volt tanítványokkal, és az együttműködésnek más módjai is adódnak. Többen, idős képzőművészek, létrehoztunk egy Nyílt Struktúrák nevű egyesületet (röviden OSAS), amely évente három nemzetközi témakiállítást rendez a Vasarely Múzeum vendégeként. Ezeken ismert, nagynevű művészek művei mellett mindig szerepelnek fiatalabb-idősebb magyar művészek munkái is. A fotó is szervesen kapcsolódik ide. Csaknem minden témában bemutatunk a festmények és a plasztikák mellett kapcsolódó fotóműveket, de Konkrét fotó címmel kizárólag fotóval és fotogrammal foglalkozó kiállítást is rendeztünk. A szándék serkentés, fenntartás, kapcsolatépítés. A Képzőművészeti Egyetemmel sem szakítottam: tagja vagyok a doktori tanácsnak, tutora néhány doktorandusznak, és újabban részt veszek a habilitációs bizottság munkájában is.