Arles-i találkozások, idén immár a 45. alkalommal

A varázslatos dél-franciaországi városkában július 7-én nyitotta meg kapuit a világszerte ismert fotográfiai eseménysorozat, a Les Recontres Arles, amelynek mottójául ebben az évben a Parádét választották. A helység a Provence különleges fényeivel még mindig komoly vonzerőt jelent Van Gogh művészete kedvelőinek, és idén már 45. alkalommal csábította ide a nemzetközi fotós közélet tagjait a megnyitó hetében. A hivatalos sajtóközlemény szerint 47 országból 13 300 látogató érkezett, tizenegy százalékkal többen, mint az előző évben. A legtöbb vendég Európából és Észak-Amerikából jött, de a kínaiak jelenléte is kiemelkedőnek mondható.

Az idei eseménysorozat címéül választott Parádé szó igen találó: a (re)prezentációt is célzó ünnepélyes felvonulás elsőként felmerülő fogalma mellett a búcsú jelentése is kifejezésre jut benne. A francia nyelvből származó parádé szót például a sportban a hárításra és a befejezésre is használják. Az idei rendezvénysorozat pedig tényleg fordulópontot, egyfajta lezárást jelent a fesztivál hosszú történetében. Ez volt az utolsó év François Hébel irányítása alatt, aki 1986-ban és 1987-ben, illetve 2002 és 2014 között állt igazgatóként a fesztivál élén. "Arles mindig olyan volt számomra, mint egy színház" – írja Hébel a katalógus előszavában, és a fotográfiák bemutatását egy performanszhoz hasonlítja. Ehhez illő módon hagyta el most a színteret, amennyiben az utolsó "fellépés" alkalmával felvonultatta a közönség előtt az itteni tevékenysége során számára fontossá vált "szereplőket". Ide sorolható néhány esemény, amely az Arles-ban született alapító és fotográfus Lucien Clergue-gel foglalkozott, például a munkáiból rendezett retrospektív kiállítás a nyolcvanadik születésnapjára, egy dedikálás vagy a munkásságát bemutató film vetítése. Arles a szülőhelye Christian Lacroix divattervezőnek is, akit már 2008-ban is meghívtak vendégkurátornak, és aki idén a Hotel Jules César (az egykori karmelita kolostor) kápolnájában rendezett kiállítást az angol Katerina Jebb fényképeiből, ezzel tisztelegve az "arles-i nő" legendája (Alphonse Daudet regényének szereplője) előtt, akinek alakja a 19. század vége óta megannyi képzőművész és zeneszerző fantáziáját megihlette. Aki pedig a divattervezőt designerként is szeretné megismerni, vessen egy pillantást egyik legutóbbi munkájára, a hotelre.
Hébel állandó vendégkurátorai az utóbbi években Martin Parr és Erik Kessels voltak, akik idén is nagy terekben játszottak. A Parr és Wassink Lundgren által közösen rendezett The Chinese Photobook (A kínai album) tárlathoz építészetileg jól illeszkedő kereteként szolgált a Bureau des Lices, amely a szocialista architektúra sivárságát árasztotta négy emeleten, számos folyosóval és számtalan irodahelyiséggel. A látogató azt gondolhatta, hogy a megannyi térben kiállított tárgyak mennyisége, illetve a sok fáradozás és erőlködés valamiként párhuzamban állt a falakon és vitrinekben bemutatott, kísérőszöveggel ellátott albumokban megjelenített szocialista realizmussal és a propagandával. Könyvek ezrei és több száz szöveg várta a látogatókat, akiknek egy kézilámpa segítségével maguknak kellett minden egyes kiállítási tárgyat felderíteniük, s ez sajátos élményt nyújtott. Így azonban elveszett az áttekintés lehetősége, a képek áradata pedig kimerítő volt. Kifejezetten használt volna az amúgy igen érdekes témájú eseménynek, ha megszívlelték volna a népi bölcsességet, miszerint a kevesebb néha több. Az irodaház ugyanakkor könnyen válhatott akár egy egész napos kirándulás célpontjává az Anouk Durand által rendezett Eternal Friendship anyagával (Örök barátság; három, Kínában dolgozó albán propagandafényképész  munkái) és Daile Kaplan Pop Photographica gyűjteményével, amely 1840 és 1970 között készített, fényképekkel díszített tárgyak összessége.
Erik Kessels a fotográfus Hollandiára vetett tekintetét mutatta meg a Parc des Ateliers-ben kilenc válogatott fotográfus, a fiatalabb generációt képviselő Milou Abel, Sema Bekirovic, Melanie Bonajo és Maurice van Es, valamint olyan, már ismert művészek, mint Hans de Vries, Hans Eijkelboom, Eric Fens, Jos Howelling és Hans van der Meer munkáin keresztül. Összességében jól kigondolt kiállítást láthattunk, amely nemcsak Eijkelboom magamutogatásával csalt groteszk mosolyt a látogatók arcára, de amiatt is elégedetlenkedhettek az évente idelátogató, amúgy lelkes fesztiválozók, hogy évek óta mindig ugyanazzal a kurátori ízléssel voltak kénytelenek szembesülni. "Tényleg elegünk van ezekből a veteránokból: elég volt Martin Parrból, Raymond Depardonból, de Christian Lacroix-ból vagy Erik Kesselsből is. Mind igazi nagyság, de már elviselhetetlen, hogy mindenhol ott vannak." Így kommentálta a francia L'Oeil de la Photographie című magazin július 12-én a fesztivál megnyitását.
Vitán felül áll, hogy François Hébel nemzetközileg is elismert eseménnyé tette az arles-i fotófesztivált, amit alátámaszt a folyamatosan növekvő látogatószám is. Míg 2001-ben csak 9000-en jöttek el, addig 2013-ban már 9600-ra emelkedett a számuk. A Parc des Ateliers iparterületének a rendezvényhelyszínekhez csatolásával 2002-ben 12 000 m2-re nőtt a kiállítótér területe, ami újabb lehetőségeket nyitott meg a kurátorok előtt. Az előző évben Arles városa eladta a területet a LUMA Alapítványnak (amelyet az alapító-elnök, Maja Hoffmann, a művészeti élet egyik legbefolyásosabb személyisége, két gyermeke, Lucas és Marina után nevezett el.) A LUMA világszerte különféle művészeti projekteket támogat, és szeretne létrehozni egy kulturális épületegyüttest a városban, összesen 100 millió euró értékben. A helyszín kiválasztása személyes okokra vezethető vissza, hiszen Maja Hoffmann a Camargue-ban töltötte gyerekkorát, és a mai napig erősen kötődik ehhez a vidékhez. A tervezési munkákkal a világhírű építészt, Frank Gehryt bízták meg, akinek egy emblematikus együttest kell megalkotnia közkertekkel, kiállítási terekkel, archívumokkal, a művészeknek szánt vendégházakkal és egy toronnyal. A munkanélküliségtől sújtott város komoly reményeket táplál, hogy ez az épület önmagában is több turistát fog ide vonzani egész évben, és ezzel újabb munkahelyek jöhetnek létre. Nyílt titok, hogy a fotófesztivál, a kulturális és művészeti érdemei mellett, a város egyik fontos munkáltatója is. A három hónapos kiállítási periódus idején négyszázzal több munkahelyet biztosít.
Az idei évben tehát utoljára zajlik François Hébel irányítása mellett a Recontres Arles, és szintén utolsó alkalommal az enyészet bájos vonásait magán viselő ipari parkban. Ez újabb mérföldkő a fesztivál történetében.
A Place du Forum kávézóiban folytatott beszélgetések többsége ezért a fesztivál további sorsa körül bontakozott ki, de persze, mint minden más évben, most is elsősorban a fotográfia, a trendek és a fiatal tehetségek álltak a középpontban, és a hivatalos szemléken túl természetesen a portfóliók itt is nagy népszerűségnek örvendtek. A kiállítások, workshopok, díjátadók, a Théâtre Antique-ban rendezett éjszakai vetítések és a pódiumbeszélgetések mellett a fotográfusok, kurátorok, múzeumigazgatók, gyűjtők, lelkes elkötelezettek és a média találkozásai kötetlen beszélgetései adják az esemény egyediségét, amihez kellemes atmoszférát nyújt a mediterrán éghajlat. Nem véletlen, hogy a fesztivál sokak számára – engem is beleértve – a nyár egyik kiemelkedő programjává vált.
Idén a két új felfedezettem Akiko Takizawa és Dougie Wallace. Amennyire eltérő, ahogyan a japán művész és a skót fotográfus dolgozik, annyira egyedileg teszik ezt, persze mindketten a maguk módján. Takizawa az idei HSBC Fotográfiai Díj nyertese, aki az Actes Sudnél jelentette meg Where we Belong (Ahová tartozunk) című könyvét. Szintén ebben az évben jelent meg a Dewi Lewis Mediánál Wallace könyve, a Stags, Hens & Bunnies – A Blackpool Story (Bikák, csirkék és nyuszik; tulajdonképpen a blackpooli fiú- és lánybúcsúztató partikról, amelyeket Stag and Hen Partynak neveznek).
Az utolsó hetekben még mindig ötven kiállítás várta a látogatókat, köztük David Bailey, Chema Madoz, Vik Muniz és Patrick Swirc tárlata. Emellett számos gyűjtő engedett bepillantást saját kollekciójába. A Walther Collection Typology, Taxonomy and Seriality (Tipológia, taxonómia és szerialitás) címmel mutatott be munkákat, amelyek egyértelműen kritikai pozícióból foglalkoznak a fotográfia és a valóság, valamint a társadalom kérdéseivel. "A fotográfia társadalmi használatáról és a dokumentarista fényképezés ellentmondásos jelentőségéről folytatott politikai és filozófiai dialógusra világítanak rá", mondta Artur Walther, aki Karl Blossfeldt és August Sander, Bernd és Hilla Becher, Richard Avedon, J:D:, Ikhai Ojeikere, Dieter Appelt, Zhang Huan és Ai Weiwei sorozatait, valamint Nobuyoshi Araki 101 munka Robert Franknek (privát napló) című művét állította ki gyűjteményéből. Egészen más jellegű volt az a történeti csoportkép, amelyet W.M. Hunt gyúrt különleges és szokatlan kiállítássá. Egykori kordokumentumok megannyi részlettel és egy kis humorral. Mesés felfedezés az amerikai iparmágnás, Joesp Trepat Galceran (1881–1974) gyűjteménye, ő művészetkedvelőként meghívta saját kora jelentős fotográfusait, a fotótörténet ikonjait, hogy saját elképzelésük szerint fényképezzék le a gépgyárát. Így jött létre ez a különleges gyűjtemény, többek között Man Ray 1933-as szolarizált önarcképével, amely egy gépcsarnokban mutatja őt fényképezőgéppel.
Az egyre-másra visszatérő nevek és kiállítóhelyek közvetve arról is gondoskodnak, hogy az arles-i látogatók minden alkalommal egy kicsit otthonosabban érezzék magukat. Egyrészt, feltárul előttük a franciásan áttekinthetetlen program a térképpel és a látogatások gyakoriságával, de egyidejűleg kikristályosodnak a kedvenc helyszínek is. Így például a Voies Off alternatív fesztivál a portfóliószemlével és kiállításokkal tizenkilenc éve ugyanott található, akárcsak az SFR Fiatal Tehetségek tárlata, amely az újabb fotósgeneráció munkáit mindig a Salle Henri Comte-ban mutatja be, idén például Delphine Schacherét, Camille Szklorzét, Serena de Sanctisét és Maud Bernos-ét. A tavalyi díjazottjuk, a Mazaccio & Drowilal duó idén egy önálló kiállítással képviselte magát. A közelben mutatott be az Archivio Fotografico Italiano (Afi) a fesztivál első hetében egy csoportos tárlatot a látomás témakörében, Claudio Argentiero, Andrea Bertani, Piergiorgio Branzi és további öt fotográfus munkáiból válogatva. A kiállítás arra is alkalmat adott, hogy bemutassák saját szervezetüket, valamint a Varesében és Milánóban idén már ötödik alkalommal megrendezett fotófesztivált október 18. és november 23. között (www.euro-photofestival.it).
Az eseménysorozat legfontosabb programjaihoz tartozott a huszonötezer euró díjazású Discovery Prize (Felfedezettek díja) díjátadója, amelyet 2002 óta a LUMA Alapítvány támogat. Ebben az évben a díjazott az 1980-ban a kínai Bazhongban született Kechun Zhang lett, Sárga folyó című sorozatával. A költői szépségű vidékeiről is ismert Sárga folyó a kínai emberek számára az "anyafolyó". Zhang egyik jelölője (mindenki esetében öt jelentős személyiség a fotográfia világából, nála Wim Melis, Azu Nwagbogu, Alexis Fabry, Quentin Bajac éa Bohnchang Koo, akik még egy fotográfust javasolnak a díjra), Koo azt mondta, hogy Kechun Zhang érzékeny tekintete az ember és a természet kapcsolatát pásztázza. Zhang a hatalmas folyó csöndjét állítja szembe a modern civilizáció negatív hatásaival. Voltak más, számomra szintén érdekes pályázók is, mint Will Steacy, Patrick Willocq és Youngsoo Han. Ebben az évben a Szerzői könyv díjat Nicolo Degiorgis kapta Hidden Islam (A rejtőzködő iszlám), a Történeti album díjat pedig Johan van der Keuken fotós (1938–2001, poszthumusz) és Willem van Zoetendaal szövegíró a Paris mortel retouché című kötetért (az eredeti, Paris mortel, "Párizsi halandók" című, 1963-ban megjelent album újragondolt és -tervezett változata), egyenként 8000 euróval megtámogatva.) A Portfolio Review Awardot 240 résztvevő és 110 szakértő közül Alice Wielingának ítélték oda, aki 2015-ben önálló kiállításon mutatkozhat be Arles-ban. Ez a tárlat ez idáig valószínűséggel az egyetlen esemény, amelyet a következő évre bejelentettek, mivel a fesztivál irányítását október 1-én átvevő új kurátor, Sam Stourdzé terveiről még semmi sem tudható. Néha nem árt a meglepetés. A következő esztendő minden bizonnyal izgalmas lesz a fesztivál és az új igazgató számára egyaránt.
Még mindig bizonytalanság övezi azt, hogy mi történik majd a parádé jelképévé vált szimpatikus állatokkal és gyümölcsökkel, amelyeket Michel Bouvet tervezett. Idén a seregszemlét egy lila jávorszarvas vezette fel, egy nagy testű, nyugodt állat.

Anne Kotzan (Pfisztner Gábor fordítása)

Les Rencontres Arles, 2014. július 6. – szeptember 20.