Szabadulás az Andrássy út 60-ból

A Rákosi-korszak politikai rendőrségéről a társadalomban kialakult képet jelentősen befolyásolta a szervezet markáns jellegzetessége, az, hogy mint „titkos rendőrség” igen látványos volt.1 Létének vizuálisan érzékelhető jelei, bizonyítékai nyelvi toposzok formájában rögzültek a közbeszédben és hatnak máig a közgondolkodásra. Ezek a „szövegek” – amelyek gondolatainkban megjelenő „képek” is egyben2 – egyenként vagy együttesen az erőszak belénk ivódott szinonimájává váltak, olyannyira, hogy ez a jelentésbővülés egy ártatlannak tűnő látványból is képes a terror, a rémület képkockáját varázsolni. A fotográfia lényege az ilyen átalakulás és a vele járó szellemi kaland.3 Erre invitál minket az itt közölt négy fekete-fehér felvétel.

A képek elsődleges üzenete: egy kapualjból az utcára kilépő egyenruhások és civilek egy sötét gépkocsi felé haladnak. Az értelmezés ezen szintjén – azonosítva tárgyunkat – nem lehet bennünk kétség afelől, hogy ez az esemény egyszer megtörtént, sőt pontosan „így történt”.4
Azonban a non-verbális jelek szimbolikus üzenete különféle lexikákat mozgósít bennünk, sőt nemcsak a reprezentált valóság, de a láthatatlan (a narráció nem léte, a szerző, mint olvasó ismeretlensége) is kikényszeríti kulturális képzeletünk munkáját. A jelképek és a hiányok gerjesztik kérdéseinket: ki, kikről, hol, mikor és mi okból készítette a szóban forgó képet? Válaszainkat pedig részben személyes, részben közösségi kultúránktól befolyásolva hozzuk meg.5
E sorok írója történész, és ettől a képolvasás során sem tud szabadulni. Az egyenruhás személyek, az épületből rendőri kísérettel, holmijukkal a hónuk alatt távozók, az egyik járókelő érdeklődő pillantása terelgetik gondolatait, végül a tér, a helyszín azonosítását megkönnyítő házszám meggyőzik abban, hogy egy szabadulási jelenetet lát a politikai rendőrség hírhedt székházából, az Andrássy út 60.-ból. A megérzés szülte izgatottság bennünk dolgozik mindaddig, amíg annak, ha nem is teljes (ily törekvésünk mindenkor kudarcra ítélt vállalkozás), de legalább megnyugtató „valóságát” meg nem teremtettük. Abban biztosak lehetünk, hogy a fényképek elkészülte, léte már eleve az ábrázolt esemény jelentőségét bizonyítja. Tanúskodik a képkészítő tudatos választásáról, arról, ahogy a „képírással” a történetet valamilyen okból a kollektív vagy éppen a privát emlékezetre rábízta. De a mögöttes szándékok megértéséhez, sőt majd minden további információs réteg kibontásához a szöveget: a képaláírást, a magyarázatot, a tematikailag kapcsolódó narratívát kell segítségül hívnunk.

Erőszak-történet

A felvételek a Külügyminisztérium levéltári fotógyűjteményéből kerültek elő. A kapcsolódó iratok, elsőként a négy felvételhez tűzött cetli szerint 1948-ban letartóztatott amerikai „követségi alkalmazottak” szabadon bocsátásával van dolgunk.6 Továbbá a papiroson meghivatkozott külügyi iratcsomóból kiderül, hogy az az év őszén kipattant MAORT-ügy miatt utasították ki őket az országból.7 Innen már csak pár oldalnyi lapozgatás a szakirodalomban, és eljutunk Paul Ruedemannhoz és George Bannantine-hoz, a Magyar-Amerikai Olajipari Részvénytársaság elnökéhez és helyetteséhez. Az ügyben később első rendű vádlottként halálra, később kegyelemből életfogytiglani börtönre ítélt Papp Simon emlékei szerint a két amerikai 1948. szeptember 18-ától töltötte kényszerű vendégeskedését az Andrássy út 60.-ban, és október 1-jén tette át őket a határon két államvédelmi tiszt, Princz Gyula és Kovács Géza.8
A korabeli dokumentumok részben megerősítik az emlékezőt, hiszen a Magyar Dolgozók Pártjának (MDP) Titkársága szeptember 15-én döntött az amerikaiak őrizetbe vételéről,9 a kommunista befolyás alatt álló politikai rendőrség pedig 18-án teljesítette is a direktívát, amit a párt szócsöve, a Szabad Nép pár nappal később szétkürtölt az országban.10 A hatóság központjában szeptember 20. és 24. között folytatták le a kihallgatásokat,11 miközben az MDP másik vezetőtestülete, a Politikai Bizottság szeptember 23-ai ülésén Gerő Ernő javaslatára döntött a külföldi cégvezetők kiutasításáról.12 Öt nappal később aztán a népügyész elrendelte azonnali szabadon bocsátásukat.13 A felvételek a terhükre rótt szabotázscselekmények „beismerését” követő szabadulás pillanatában készültek. A fotósorozat így a fordulat éveiben lefolytatott koncepciós gazdasági perek egyikének vizuális reprezentációját nyújtja. Elképzelhető, hogy épp ez volt az elsődleges képalkotói szándék: bizonyosságot adni (talán a Nyugatnak), hogy a két külföldi állampolgárt „nyilvánvaló bűneik” ellenére a magyar rendőri szervek elengedték, méghozzá sértetlenül. A felvételek azonban a korabeli sajtóban illusztrációként nem jelentek meg, annál inkább a lefogott olajipari vezetők kézzel írt vallomásai, amelyekből az újságok részleteket, az ún. Szürke-könyv hosszú fakszimile oldalakat közölt.14 Ruedemann és Bannantine a határ másik oldalán, Bécsben, majd Londonban nyilatkozatot adtak ki, hogy vallomásaikat erőszak hatása alatt tették meg. A trompf itthon megint csak a sajtóban látható kép-bizonyíték lett, vagyis Ruedemann-nak az Andrássy út 60.-ból történt kiengedése előtt (szeptember 25-én) papírra vetett „hálás sorai”, amelyben a hatóság kedves bánásmódjáért mondott köszönetet. Az október 1-jén napvilágot látott tudósítás ugyanakkor arra is figyelmeztet, hogy a szabadulási jelenet – a fentebb említett visszaemlékezéssel ellentétben – nem történhetett a hónap első napján. A sajtóreakciók utóidejűségét figyelembe véve, időpontjaként sokkal inkább (az ügyészségi döntést követően) szeptember 28. vagy az azt követő nap valószínűsíthető.

Az erőszakos szervezet

A történet másik főszereplője a „kedves hatóság” képviselője, aki a politikai rendőrség egyik verőcsoportjának vezetőjeként hírhedté vált Princz Gyula, vagy a szinte teljes homályba burkolódzó Kovács Géza is lehetett. Ám a Papp Simon által megidézett vizsgálókról – miképp az ügyben eljáró más államvédelmisekről16 – kontroll képi forrás egyelőre nem lévén a szabadulókat kísérő tiszt anonimitásának feloldása még várat magára. Az viszont jól azonosítható, hogy az Államrendőrség Államvédelmi Osztályából pár hete a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatóságává avanzsáló politikai rendőrség tagjai még az 1947 júliusában bevezetett galambszürke rendőri uniformist viselik, mindenféle megkülönböztető jelzés nélkül. Nem véletlen, hogy ez volt szinte az első olyan látványelem, amelyet Kádár János belügyminiszterként 1949 elején megváltoztatott azzal, hogy a hatóság egységeinek tábori zöld egyenruhát rendszeresített.17 „Jobb a kulákot az új egyenruhában megverni, mert ez a magyarázásnak nem rossz módja. […] El kell érni, hogy a kulák reszkessen, a szegény örüljön, ha meglátja az új egyenruhát.” – hangzott el a belügyminiszter szájából 1949. március 7-én.18 Így aztán a „kulákverő csoportok” elkerülhették az olyan kínos szituációkat, mint ami 1948. július 28-án, Pócspetriben történt, amikor is a falut végigverő karhatalmista erőszaktevőket rosszul identifikálta a rémült lakosság: „Akkor a rendőröknek úgy nézett ki, ilyen szürke ruhájuk volt, és kérem szépen hát nem tudom, láttak-e mán ilyen angol katonáknak sisakot? Ilyen széles izé… karimája van, és így féloldalt volt nekijök. Úgy jöttek. És akkor a nép meg kiszaladt, hogy jönnek az angolok. Na. Ezt a hülyeséget mondták.”– elevenítette fel a történteket egy helyi lakos.19 Kádár nyilvánvaló önreprezentációs szándékai ellenére az új öltözet mégsem vésődött be a köztudatba, egyszerűen azért, mert nem volt ideje rá. Az a viselet nagyon hamar újabb átalakuláson ment keresztül. A változás egyik első szembetűnő jeleként a Belügyminisztérium alól kibújt, önálló Államvédelmi Hatóság (ÁVH) 1950 februárjától új váll-lapokat, gallérhajtókákat és sapkaszalagokat kapott, határőrei zöld, karhatalmistái kék színben.20 Innen származott közkeletű elnevezésük, a „zöld ávós” és a „kék ávós”, amelyeket olvasva-ki-mondva gondolatainkban felsejlik egy újabb erőszak-narratíva: „Az Államvédelmi Hatóság a munkásosztály ökle”, sőt magunk előtt látjuk az ünnepi seregszemléken szuronyt szegezve masírozó ÁVH-alakulatokat. Köszönhető mindez annak, hogy a róluk készült fekete-fehér felvételek megjelentek a korabeli sajtóban, és szinte kötelező illusztrációi a mai napig mindazon írásoknak, amelyek az államvédelem hatalmát kívánják direkt, vizuális támasztékokkal ellátni.21

A terror helyei

A politikai rendőrség nyilvános tevékenysége ugyanakkor a kollektív emlékezet más vándortémáiért is felelős. Sokak számára egyértelmű üzenetet hordoz, ha elhangzik: valakiért eljött a „fekete autó”, vagy bevitték az „Andrássy út 60.-ba”. Az első a letartóztatások gyakori kellékét, a második az erőszak állandó helyszínét jelentette. A hatósági gépjárművek a „nagy fekete autó” metaforájába olvasztva együttesen jelképezik a sötét ötvenes éveket, és ebben a vonatkozásban a színnek nem elhanyagolható szerepe van. Fontos azonban megjegyeznünk, hogy az államvédelmi gépkocsik eme jellemzőjét nem tekinthetjük tudatos önreprezentációs eszköznek, egyszerűen azért, mert 1950-re mind a kék taxik, mind a változatosságot jelentő magánautók lényegében kikoptak a magyar utakról, s nem futott azokon más, mint szürke és fekete állami autó.22 Mindemellett volt közöttük pár lefüggönyözött is, amelyet kényszerű utasa és az utókor „feketébbnek” látott. Megeshetett ez Ruedemann-nal és Bannantine-al, és megeshet most mindazokkal, akik az egyik felvétel sarkában feltűnő gépjárműre tekintenek. Arra az elegáns Hudsonra, az amerikai ipar büszkeségére, amely nálunk paradox módon időnként „az imperializmus bérenceit” fuvarozta, bizonyosan többször a rabságba, s csak jóval ritkábban a szabadságba. Megbízhatóságához nem férhetett kétség, hiszen e típusból egy (talán éppen a képen szereplő) még 1956-ban is „szolgálatban” állt a belügyi garázsban.23
Az államvédelmi autóflotta komor színvilágával ellentétben, a kihallgatásoknak és a pincefogdáknak teret biztosító épület megfontolt választás eredménye volt. A szervezetet sokáig első számú vezetőként irányító Péter Gábor 1947. április 11-én így számolt be erről: „Nem véletlen az sem, hogy az Andrássy út 60. épületét foglaltuk le a politikai rendőrség számára. Mi, akik itt éltünk, tudjuk, hogy az 1944-es események elsősorban az Andrássy út 60.-ból indultak ki, s innen indult ki mindaz, ami 1944. október 15. után történt. Az volt a véleményünk, hogy a bűnösök nyerjék el büntetésüket abban az épületben, ahonnan elindultak. Ezt Szálasinak is megmondtam Salzburgban. Másik oka az Andrássy út 60. kiválasztásának az volt, hogy nem volt a városban villamos, nem volt telefon, szükséges volt tehát, hogy a politikai rendőrség épülete a város középpontjában legyen.”24 A székházfoglalást tehát részben praktikus szempontok ösztönözték, részben pedig szimbolikus aktusnak szánták, utalva az épület előéletére, arra, hogy ismertté korábbi bérlői, a nyilasok tették. A Hűség Házának megszállása és beüzemelése a politikai rendőrség igen korai „arculatépítési” törekvését példázza. Nemcsak azt az első pillanattól hazug imázst, hogy kezeik közé kizárólag a háborús bűnösök, a pusztulásért, a népirtásért felelősök és az új demokrácia ellenségei kerülnek, hanem, hogy a sugárúton álló, háromemeletes saroképület a „büntetés” helye legyen. Az ilyen értelemben vett erődemonstráció „sikeréről” nemcsak a képen megörökített szemtanú pillantása tesz tanúbizonyságot, hanem a kollektív emlékezet is, amelyben az Andrássy út 60. teljes mértékben összeforrt a politikai rendőrséggel, és nemcsak a Rákosi-korszak, de az azt követő Kádári-diktatúra terrorjával is, annak ellenére, hogy a szervezet valójában csak hat évet töltött el az épületben.25
Az ismeretlen fotográfus 1948 őszén készített felvételei – jelenlegi tudásunk szerint – egyedüliként dokumentálják a vizuálisan birtokba vett tér: a kommunista diktatúra legismertebb helyszínének valóságát, ugyanakkor, mint az emlékeztetés szándékával létrehozott, ténylegesen látható jelek, idővel a képek maguk is „az emlékezet helyeivé” válnak,26 miközben referenciális olvasatok sokaságát hozzák létre, amelyekből e lapokon több is volt olvasható, de bizonyosan nem mind.

Müller Rolf

Jegyzetek
1 Előadás részeként elhangzott a Hadtörténeti Intézet és Múzeumban 2014. május 28-án tartott Az erőszak emlékezete. Személyek, intézmények, módszerek a 20. század második felében című konferencián. Az előadás és a közlemény a Magyar Tudományos Akadémia Bolyai János Kutatási Ösztöndíjának támogatásával készült.
2 Az emlékezés aktusától elválaszthatatlan a képalkotás, az egykor átélt pillanatok, az olvasmányélmények vizuálisan jelennek meg előttünk. Ugyanakkor a vizualitást verbális jelekkel értelmezzük. „A gondolatok a dolgok képei, miként a szavak a gondolatokéi” – idéz Joseph Trapp 1711-es előadásából W. J. T. Mitchell. Lásd Szőnyi György Endre – Szauter Dóra (szerk.): A képek politikája. W. J. T. Mitchell válogatott írásai. Tanulmányok. Szeged, 2012. 26. A múlt történeteinek képi megidézésére, a vizuális reprezentáció folytonos emberi igényére mutat rá Gyáni Gábor: A múlt tapasztalata mint történelem. In Uő: Az elveszíthető múlt. A tapasztalat mint emlékezet és történelem. Bp., 2010. 161–170.
3 A fényképek befogadásával foglalkozó fotóelméleti gondolkodók közül most Roland Barthesra utalunk. A francia kritikus maga is „kalandként” éli meg a képek befogadásával járó „föllelkesülést”. Roland Barthes: Világoskamra. Bp., 1985. 25–26.
4 Barthes szerint ez minden fotó kódolatlan, denotált jelentése. Roland Barthes: A kép retorikája. In Blaskó Ágnes – Margitházi Beja (szerk.): Vizuális kommunikáció. Szöveggyűjtemény. Bp., 2010. 118–119. Uő: A történelem diskurzusa. In Kisantal Tamás (szerk.): Tudomány és művészet között. A modern történelemelmélet problémái. Bp., 2003. 97.
5 Megint csak Barthesra hivatkozhatunk, aki a kép konnotált üzenetének tekint minden, általa életre hívott szubjektív olvasatot: kulturális jelentéseket, mitológiákat, ideológiákat. Barthes: i. m. 2010. 119. A konnotációkat nem az egyes néző, hanem egy adott kultúrkör számos nézőjének asszociációiként értelmezi Leopold Rombach: Tíz tétel a fotóról – előmunkálatok a fotó általános elméletéhez. In Bán András – Beke László (összeáll.): Fotóelméleti szöveggyűjtemény. Bp., 1997. 253. A képértelmezés során a kollektív lelki szükségletek, az előítéletek szerepére hívja fel a figyelmet Errol Moris: Mi volt előbb, a tyúk vagy tojás? 2000, 2011/7–8. sz. 62–74.
6 A képek őrzési helye: Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (MNL OL) XXXII-8. 2. d. A papírlapon gépelt utalás a kapcsolódó iratcsomóra: „Lásd Amerika 4/a-nál! (1948 Feljegyzések és másolatok)”, valamint kézzel írt feljegyzés: „Fotógyűjt. 2 amerikai köv. alk. letart. és szab. bocsát.”
7 MNL OL XIX-J-1-j 6. d. Feljegyzés a Magyarországgal szemben [sic!] ellenséges USA közbelépésekről. 1950. március 9.
8 Papp Simon: Életem. Zalaegerszeg, 2000. 197., 207. A két amerikai sorsáról lásd még Srágli Lajos: A MAORT. Bp., 1998. 112. Katona Klára: A MAORT története a fordulatok éveiben Magyarországon. In Gyarmati György (szerk.): Trezor 2. A Történeti Hivatal évkönyve 2000‒2001. Bp., 2002. 152., 156.
9 MNL OL M-KS 276. f. 54. cs. 12. ő. e. Jegyzőkönyv az MDP Titkárságának 1948. szeptember 15-i üléséről.
10 Őrizetbe vették a MAORT szabotáló vezetőit. Szabad Nép, 1948. szeptember 21. 3.
11 A kihallgatási jegyzőkönyveket és vallomásokat lásd Budapest Főváros Levéltára (BFL) VII. 5. e. 1949 ‒20343. O-635/13. 670–703.
12 MNL OL M-KS 276. f. 53. cs. 10. ő. e. Jegyzőkönyv az MDP Politikai Bizottságának 1948. szeptember 23-i üléséről.
13 BFL XXV. 2. b. 1949 82910. A Budapesti Népügyészség határozata. 1948. szeptember 28.
14 A Magyar Belügyminisztérium közlése a MAORT szabotázs ügyéről. Bp., 1948. 39‒51. A Szabad Népből lásd A Belügyminisztérium Államvédelmi Hatóságának közleménye a MAORT-ügyben. 1948. szeptember 26. 5. A MAORT-szabotázs. 1948. szeptember 28. 1.
15 Ruedemann és Bannantine bécsi és londoni nyilatkozata szemenszedett hazugság. Szabad Nép, 1948. október 1.3.
16 Papp Simon a kihallgatásokban résztvevő tisztek között említi továbbá Váradi Györgyöt, Torda Ferencet és Kecskés Ferencet. Lásd Papp: i. m. 193–212.
17 A belügyminiszter 700.520/1949. ÁVH BM számú rendelete a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága állományába tartozók külön egyenruházati és felszerelési tárgyainak rendszeresítése tárgyában. 1949. február 28. Rendőrségi Közlöny, 1949. 10. sz. (március 15.) 260.
18 Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL) 2.1. XI/8. Jelentés a [BM] Politikai Kollégiumról.1949. március 7.
19 Ember Judit: Pócspetri. Bp., 1989. 114.
20 ÁBTL 1.4. Az ÁVH vezetőjének 49/1950. számú napiparancsa. 1950. február 28.
21 Az államvédelemmel foglalkozó könyvek, publicisztikák, kiállítások és dokumentumfilmek leggyakrabban az ÁVH díszszázadának 1950. április 4-ei felvonulásán készített fényképekből válogatnak. A másik, előszeretettel használt fotósorozat egy csapatzászló átadási ünnepséget örökített meg 1949. április 25-én a Magyar Vagon- és Gépgyárban, ahol a szervezet tagjai az említett első saját uniformist viselték. A képekhez való vonzódás oka ez esetben a tribün hátterében olvasható – és fentebb idézett – egyértelműsítő felirat. Mindkét vizuális emlékanyagot a Magyar Nemzeti Múzeum Fényképtára őrzi.
22 Lásd Majtényi György: Életstílus és szubkultúra. Az autózás története (1920–1960). Korall, 2000 nyár. 113.
23 MNL OL XIX-B-1-aj 1. d. Jelentés a BM gépjárműszolgálat munkájáról. 1956. május 29.
24 ÁBTL 2.1. XI/1. Jegyzőkönyv az operatív csoportvezetők első értekezletéről. 1947. április 11–12.
25 Az ÁVH központ 1950‒1951 telén átköltözött a Duna-parti ún. Fehér Házba, majd 1953 júniusa után a Roosevelt téren álló belügyi épületkomplexumba. Bővebben lásd Müller Rolf: Politikai rendőrség a Rákosi-korszakban. Bp., 2012. 223–235.
26 A fogalomról: Pierre Nora: Emlékezet és történelem között – A helyek problematikája. In: Uő: Emlékezet és történelem között. Válogatott tanulmányok. Bp., 2010. 13–33.