Ötvenöt éves az Olympus-pen

1959 őszén hozta kereskedelmi forgalomba a japán Olympus cég a 18×24 mm-es képméretű Olympus-Pen fényképezőgépet.

A tervező

Yoshihisa Maitani 1933. január 8-án született. 1956-ban lépett be az Olympus céghez, és magától értetődő természetességgel onnan is vonult nyugdíjba. Jelentős tervezői élete 2009. július 30-án ért véget. Munkásságának fontos állomásai a kompakt Pen, majd a tükörreflexes Pen F és OM, illetve az XA és Stylus fényképezőgépek.
A hagyomány szerint az XA tervezésével egy gőzfürdőben tett aktív pihenése után kezdett el foglalkozni, mivel kissé zavarta, hogy semmilyen tárgyat nem vihetett magával. Mai hozzáállásunkkal arra is gondolhatnánk, hogy Maitani egy törölköző formájú, lapos és könnyen hajlítható kamerát munkált ki. A designer viszont 1979-ben még megelégedett a 2,8/35 mm-es objektívet becsukva eltakaró, rendkívül kompakt (szappantartó méretű) kisfilmes kamera létrehozásával.
1959-et a japán fotóipar jelentős évének mondhatjuk. Tavasz végén forgalomba került a Canon kisfilmes, tükörreflexes, pentaprizmás Canonflexe, majd nyár elején megjelent a Nippon Kogaku szintén robusztus, cserélhető objektíves Nikon F-je is.
A még csak huszonhat éves Maitani nem akarta másolni a vetélytársakat, saját megfogalmazása szerint olyat akart tervezni, ami korábban nem létezett és természetesen más gyártók kínálatában sem szerepelt. Nem lehetett könnyű a fiatal tervezőnek a tekintélyelvű japán társadalomban a gyár – hagyományosan idős – vezetőivel elfogadtatni elképzelését. Maitani egyik ismertté vált prototípusa az Olympus 18 megnevezést kapta. A tervező tulajdonképpen visszatért a kiinduláshoz, azaz a némafilm 18×24 mm-es képméretéhez. Ezt a negatívméretet tartotta Barnack az akkori filmtípusok minősége, nagyíthatósága miatt kicsinek, és ezért duplázott 24×36 mm-re. Így alakult ki a kisfilmes fényképezőgépek általánosan elfogadott negatívmérete, és ezért nevezték a 18×24-est félformátumnak. (A fotótechnika-történetben számos, a Leicától eltérő képméretű kamerát tartanak nyilván, azonban ezek taglalása jócskán túlnőne jelen írás terjedelmén.)
Maitani gépe optikai keresős és léptékes élességállítású; kis mérete miatt a jegyzetelésre használt tollról kapta nevét, melyet kötőjellel írtak a termékre: Olympus-Pen. Ha a levehető hátfalat eltávolítjuk, meglepő módon a képkapu mellett olyan nagy helyet találunk, hogy arra gondolhatunk, ez a kamera a 24×24 mm-re is képes lett volna!
Heinz Kilfitt 1932–33-ban tervezett egy Newton-keresős, rendkívül kis méretű kisfilmes fényképezőgépet ilyen formátumra, a gyártáshoz azonban nem volt tőkéje, így annak jogát a Berning cégnek adta el. Ők pedig az 1934-es Lipcsei Vásárra jelentették meg motoros filmtovábbítóval kiegészített, Robot nevű, mind a mai napig sikeres kamerájukat. A mára fogalomszerűen híres, a traffipaxokban is megtalálható Robotok kiterjedt rendszerkamerák voltak már az 1950-es évek végén. Maitani a Pen 108×68×40 mm méretű és mindössze 370 gramm tömegű első változataival még nem gondolt a Robotnál természetes cserélhető objektív-sorozatra, elektromotoros távkioldóra és filmtovábbításra.

A termék

A vállalat az Olympus-Pen első változatát, kissé meglepő módon, egy alvállalkozóval, a Sanko-Shoji céggel állíttatta elő. Csak körülbelül fél év múlva, 1960 tavaszán kezdődött meg az akkor már egyértelműen sikeres gépek gyártása az Olympus szuvai telephelyén. Az első változatokra még csak egy oldalakasztót szereltek, így a fényképezőgépet annak tulajdonosa egy rövid csuklópántnál fogva lóbálta, ha épp nem használta. (Szinte az összes, ma előkerülő példányt odaütötték valahová…) A későbbi változatok, típusok két oldalakasztója már a megszokott nyakba akasztást is lehetővé tette, ami némileg csökkentette a Pen lezser újszerűségét.
Az 1960-ban megjelent S változatba már 2,8-as fényerejű objektívet építettek. Ez után 1983-ig különböző objektívek, fénymérővel egybekapcsolt zárszerkezetek következtek, amelyek a kompakt kamerának összesen 19 különböző típusát jelzik.
1963-ban Maitani a vázat némileg megnövelve, de a lapos felépítést és a „félformátumot” megtartva egy porroprizmát tartalmazó, cserélhető objektíves (127×69,5×62,5 mm méretű), forgózáras, 600 gramm tömegű, tükörreflexes rendszerkamerát (Olympus-Pen F) tervezett, amelynek 1970-ig négy különböző típusát forgalmazta a gyártó.

Élmények

Jómagam 1968-ban találkoztam először az Olympus-Pennel; máig őrzök egy A/5-ös méretű, fekvő formátumú prospektust. Ennek belső, kihajtható oldalán egy kimonós hölgy portréja jelent meg, egész oldalas, kifutó képen. A 15×20,6 cm-es nyomat jobb alsó sarkában a kép az eredeti diapozitív 1:1-es méretében is látható. Húsz évvel később, az 1980-as évek második felében a Képzőművészeti Kiadónál a naptárak felelős szerkesztőjeként dolgoztam. Termékeinket – többek között – a három legnagyobb és legjobban felszerelt hazai nyomda, a Kossuth, az Ofszet és a Révai állította elő. Bár jó megrendelőnek számítottunk, 6×6-osnál kisebb diát nemigen fogadtak el tőlünk. Az egyik legjobb minőségű nyomatsorozatot Szelényi Károly – Gross Arnold rézmetszetei mellé helyezett tárgyfotóinak – 13×18 cm-es (!) diapozitívjeiről kaptuk…
Természetesen használt cikként az 1990-es évek elején több Olympus-Pen is a kezembe került. Az egyik S típusút több külföldi utazásra is magammal vittem. Három, egymás után következő 18×24 mm-es filmkockát a 6×6-os, kettőt a kisfilmes nagyítógéppel tudtam akár kiállítási méretűre felnagyítani. A vízszintes kompozíciók képpárt vagy panorámahatást adtak; a függőleges felvételsor a mozifilm nyersanyagát idézte vissza.

Csűrcsavar

Az évfordulóra tekintettel a cikket itt akár be is fejezhetném, ehelyett azonban bátorkodom a témán még egyet csavarintani.
Az ezredfordulón, amikor még javában fogyasztottam a filmet a Pen S-ben, módom nyílt egy, az Olympushoz zavarba ejtően hasonlító fényképezőgép megvásárlására. A kérdőjelek azóta időnként szaporodtak – vagy fogytak, de teljesen nem tűntek el.
Azt tudtam, hogy a Kuribayashi–Petri cég már 1960-ban megjelent egy félformátumú, léptékes, optikai keresős fényképezőgéppel. A Petri Half gépvázának alsó része viszont az ott található továbbítókar miatt vaskosabb, mint az Olympusé, a kamera nagyobb és zömökebb is, mint a Pen.
Amikor a pesti boltban megvásárolt Meisupii Half feliratot viselő kamerát egybevetettem az Olympus-Pennel, a jelentős különbségek mellett több meglepő hasonlóságot találtam. A Meisupii egyszerű kivitelű, élességállítás nélküli boxgép, 8-as fényerejű objektívvel és kétféle expozíciót lehetővé tevő zárszerkezettel. A keresőablak külső kerete azonos a Penével; annak formáját viszont a bevetített képhatároló miatt alakították ki. Ez a műszaki megoldás hiányzik a Meisupiiról, így a keresőablak mérete és formája részben funkciótlan. A filmtovábbítás mindkét gépen a váz hátoldalán jobbra található fogaskerékkel történik. A gépváz kivágása és a fogaskerék mérete mind a két kameránál azonos. Jócskán hasonlít a két fényképezőgép filmszámlálójának külső-belső kialakítása is.
A Meisupii filmvezetése az egyszerű objektív miatt ívesen hajlított, a képkapu nagysága a 18×24 mm-es képméretnek megfelelő. A gép hátoldala nem levehető, hanem csuklópántosan felnyitható. A gépváz külső mérete viszont közel azonos a Penével.

Tougodo Optical Co. LTD

A Meisupii gyártóját – túlzás nélkül állíthatom – szinte egyáltalán nem ismerik idehaza, annak ellenére, hogy az Japán hosszú évtizedekig tevékeny és eredményes fotóipari cége! A Tougodo Optical Companyt Tojohasiban, 1930-ban alapította Maszanori Nagacuka. (A cég háromféle megnevezésében kettőnél „Togodo” szó/-írásmód szerepel, én azonban jelen cikkben a szakirodalomban gyakrabban előforduló és emiatt ismertebb Tougodót említem.)
A gyártó mintegy három évtizeden keresztül állított elő fényképezőgépeket, amelyek között más termékek egyszerű másolatait is, de újszerű műszaki megoldásúakat és követésre méltóan sikereseket is találhatunk.
Különböző megnevezésekkel (Metraflex, Mirroflex, Skyflex, Trioflex, Toyocaflex, Hobiflex, Metascoflex, Moonflex, Haco 44) több, mint tízféle kétfényaknás-tükörreflexes fényképezőgépet gyártottak Az 1954-ben forgalomba hozott Toyocaflex I-et Mc-Keown egyszerűen a 6x6 cm képméretű Rolleicord másolatának nevezi. Hétféle kisfilmes, léptékes kamerájukon kívül 1955-ben sztereót, 1957-ben távmérőset is forgalmaztak.
Az 1930-as évek végén került forgalomba négy különböző típusjelzésű fényképezőgépük, amelyek sajátos felépítésük révén kerültek be a fotótechnika-történetbe. Ezeknél a kétfényaknás-tükörreflexes kameráknál a keresőobjektíves rész a megszokottól eltérően nem a felvevő objektív felett, hanem a mellett (!) foglal helyet. Toyocaflex 35 néven 1955-ben még egy javított kivitelű változatot is forgalomba hoztak.
Az 1930-as évek Japánjának sajátos lakásviszonyai mellett a fotóamatőrök nehéz helyzetben voltak, ha otthoni filmelőhíváshoz, másoláshoz sötétkamrát akartak kialakítani. Rájuk alapozva dobta piacra a Tougodo azt a fényképezőgép-típust, amelyet a későbbiekben számos más gyártó is készített, és összefoglaló néven Yen-típusú kamerának neveznek. Az egyszerű, olcsó szerkezetet utcai árusoknál lehetett megvásárolni. A favázas boxkamera 3×4 cm-es síkfilmmel működött. Az egyenként csomagolt filmet védőpapírral együtt kellett a vörös színű előhívó folyadékba és a zöld színű fixírbe helyezni. Ezzel a megoldással a nyersanyagot – a sötétkamrát mellőzve – tompított fényben lehetett kidolgozni.
A Tougodo ezen kívül még egy, a szigetországban zseniálisnak minősített és százszorosan másolt újdonsággal is előállt. Az 1950-es évek elején hozták forgalomba az első Hit nevű miniatűr fényképezőgépüket. (Az angol to hit magyar megfelelője: „megütni”.)
Az optikai keresős minigép 16 mm-es védőpapíros tekercsfilmmel (!) működött, és 14×14 mm méretű negatívot készített. Az áramvonalas gépvázon jellegzetes formájú és viszonylag nagy filmtovábbító-gomb található. Jómagam még gyermekként, egyik rokonunk orvos szomszédjánál láttam egy ilyen mini-kamerát. Az ötvenes évek vége ingerszegény környezetében üdítően hatott az igényesen kivitelezett, hihetetlenül kis méretű fényképezőgép, illetve még a gyermekkézhez képest is picurka tekercsfilmje, melynek látványára mind a mai napig jól emlékszem.
A japán gyártókat, de minden bizonnyal a vásárlókat is – ha lehetséges – a minigép még jobban megbabonázta, mint a Yen-kamera. A Christie’s ma már zsinórmértéknek számító 1991-es, Spy, subminiature and Detective Cameras elnevezésű londoni árverésén több Hit-típusú fényképezőgép is szerepelt. Az egyik tétel pedig nem kevesebb, mint negyvenhat különbözőt sorakoztatott fel. A WestLicht 2014. március 22-i aukciója 420. tételének nyolcvanhárom Hit-típusú kamerája is azt bizonyítja, hogy a Tougodót meglehetősen sok gyártó követte, másolta.

Meisupii

Az egyszerű kivitelű Olympus-Pen másolatok, a Meisupiik láttán feltehetjük a kérdést, hogy a nagy múltú és több sikeres, valamint műszakilag is érdekes fényképezőgépet előállító Tougodo miért tért ilyen útra.
Mint említettem, a nyomtatott technikatörténeti forrásokban nem találtam választ. Az Interneten fellelhető ismertetések ismétlésnek vagy ötletszerűnek tűntek, legnagyobbrészt magából a tárgyból indulnak ki. Shimizu Terumasa szakíró, – aki Phd fokozatot szerzett a Kanazawa Egyetemen – japán nyelvű ,,Tanoshima Toy Camera” című e-bookjában megírta a Meisupiik történetét. Levélbeli érdeklődésemre a szerző (már lapzárta után) azt válaszolta, hogy a korabeli fényképezőgép-gyártók a játékboltokban forgalmazott, gyerekeknek szánt, puritán kivitelű Meisupii-kat nem tekintették termékeik vetélytársának.
A Tougodo cég a Meisupiiknak legkevesebb négyféle változatát állította elő, az 1950-es évek végétől az 1960-as évek közepéig. Az Olympus-Pen EE–EL (EL, azaz Easy Loading, „könnyű filmbetöltésű”) gép 1966-ban jelent meg! Nem gondolhatjuk tehát azt, hogy a fantáziátlan másolatnak mondható terméket rövid ideig és kis példányszámban forgalmazták volna. A képeinken is látható Mei Half EL-en 365929-es gyártási szám szerepel; ennek egy része még igaz is lehet, a másik része viszont inkább évszám…
Jim McKeown több tízezer eszközt pontos adatok alapján ismertet vaskos irányárjegyzékében. Az amerikai szerző nem kis fejtörést okoz azzal, hogy a Meisupiinál „kb. 1959”-es megjelenési dátumot tüntet fel, azt sugallva ezzel, hogy a két cég szinte egy időben jelentette meg termékét…
Vajon az Olympus miért nem tett hathatós lépéseket tervezője szellemi munkája, valamint gyártmánya megvédése érdekében? Kutatásokon alapuló, egzakt válasz híján, találgatások helyett inkább ismét utalnék az alvállalkozóra, melynek lehetett egy vagy több – nehezen ellenőrizhető – beszállítója.

Fejér Zoltán

Felhasznált irodalom:
Olympus Kameras (német nyelvű prospektus, 1968)
Olympus Pen Share Beautifully, angol nyelvű prospektus, 2014
Takashi Hibi: Canonflex Cameras in: Camerart 1993. október, 29. oldal
John Baird: The Japanese Camera, Historical Camera Publications,Yakima–Washington, 1990
Condax-Tano-Hibi-Fujimura: The Evolution of The Japanese Camera, International Museum of Photography at George Eastman House, Rochester, 1984 (kiáll. kat.)
Claus Marin: Olympus, Die Klassiker von 1948 bis 1980, magánkiadás, h.n. 2001,
McKeown’s Cameras, 12. kiadás, 2004, Centennial Photo, Grantsburg
„Spy, Subminiature and Detective Cameras” Christie’s South Kensington, (kat.)
WestLicht 25. Photographica Auction, Bécs, 2014, (kat.)