Litwin József fényképeihez

Szalay Lajos (1909–1995) festő- és rajzolóművész az élete során többször, más-más minőségben élt s tartózkodott Miskolcon: elemi iskolás, majd gimnazista, festő-tanonc a miskolci művésztelepen, pályakezdő alkotó, a szüleihez hazajáró, 1941-től országosan ismert rajzoló. Emigrációja évtizedeiben (1948–1988) különösen fontosak a miskolci látogatásai, az itt töltött nyaralásai. Az 1970-es évektől nemcsak az édesanyjához jött Miskolcra, hanem a város tapolcai vendégszobájában heteket tölthetett el munkában. Az akkori könyvillusztrációs megbízásait jobbára itt fejezte be: az Ómagyar Mária-siralomhoz, Lev Tolsztoj Feltámadásához, Franz Kafka novelláihoz, Babits Eratójához és az Énekek énekéhez készültek rajzai. Pontosabban, az ő kifejezését használva: „ott szegte be a szélüket”, vagyis válogatta, kiegészítette és véglegesítette a rajzsorozatokat, és juttatta el a megbízóihoz. „A Kafka-rajzok utolsó simításait Tapolcán szeretném megcsinálni” megfogalmazás mögött talán az is ott bujkál, hogy szeretett és tudott dolgozni Tapolcán. Gyermekkora és fiatalsága városa – ahol a művészszé válni gondolata megfogalmazódott benne – inspiráló közeg lehetett a számára.
Az Énekek éneke készülésének, a sorozat véglegesítésének tanúja lehettem egy alkalommal. Nem hallották meg a csöngetésemet, így fölkapaszkodtam magasan az ablakba, s onnét láttam a szobája padlóján, ágyon, széken, asztalon sűrűn egymásra torlódott rajzok rendezetlen halmazát. Rajz-özön, illusztrációtömeg. Szalay térdig rajzban jár, orrára tolt szemüveggel, láthatóan megviselten, gyötrődve a választások, a végső döntések kényszerében. Lassan fölemel egy rajzot és eltépné, határozottan mozdul a jobb keze maga felé a lap közepe táján, ám abban a pillanatban megjelenik mögötte a rajzmentő keze: Juci, a felesége (ő is képzőművész) megakadályozza a széttépést. (Az ilyen művek hátoldalára írta föl rögvest a mentő: Jucié, azaz védett, megőrzendő.)
A miskolc-tapolcai nyarakon, a magyar kiadóknak rajzolói rangja szerint elvégzett munka mellett szívesen találkozott a barátaival (pl. Csabai Kálmán festőművész bizalmas barátja volt), művészete iránt érdeklődőkkel, újságírókkal, művészettörténészekkel. Valójában a tapolcai vendégszoba volt az a fix pont, ahol újra és ismét hazatérve megvethette a lábát. Ez a folyamat a Magyar Nemzeti Galériában rendezett kiállítása (1972) után indulhatott, s a részletekben való hazatelepedést, a visszaszokást, a magyar valósággal való rendszeres találkozást, szembesülést jelentette. Kóstolgatta az itthoni viszonyokat, mintha mindig úgy vizsgálta volna őket, hogy vajon hogyan viselik majd az ő erős személyisége súlyát, állandó jelenlétét. Ezért mindent vizsgált és vizsgáztatott. A dédelgetett terv (hazatelepülni véglegesen) néha negatív, máskor pedig pozitív megerősítést nyert, de végül is az 1988-as véglegesen haza, Miskolcra költözésüket elősegítő tényezők kerültek fokról fokra előtérbe. Illusztrációs megbízásai, szinte kézről kézre járó kiállításai, elismerései, kitüntetései (kiállítási díjak, Kiváló Művész), a művészetéről szóló publikációk megszaporodása: mind-mind az ide, a hazakötés eszköze és hatékony segítője is lett végül.
Szalay társasági ember, remek vitatkozó, érvelő, igaza mellett szuggesztíven kiálló személyiség volt. Szenvedélyesen érdekelte a magyar történelem, a politikai ugyanúgy, mint a művészethistóriai. Igaz, és ez is természetes, hogy sajátos nárcizmusa miatt volt a legtöbb megbántottsága, vívódása, konfliktusa. Nagy megrendülést okozott számára, hogy kimaradt a Ki kicsoda című kiadványból. S ennek vélhető okát szűnni nem akaró, makacs kitartással firtatta ismerőseitől, barátaitól. A „Ha már a Ki kicsodának senki is vagyok” felütéssel mintha minden, e méltánytalanság utáni tette hősies, önmagáért való heroikus vállalás lett volna. Áldozat, amelyet az elhagyott, ám őt mégis szívesen visszafogadó hazájáért, városáért hozott meg. Szalayt nem a hazatérő emigránsok szokványos körülményeivel fogadták Budapesten, Miskolcon, hanem gondoskodó szeretettel, a legkisebb részletekre való aprólékos figyelemmel, a világban fajsúlyos művészetet teremtő, híressé vált nagymesternek kijáró tisztelettel. (Élen járt ebben Koller György, a Rézkarcoló Művészek Alkotóközösségének a vezetője, a Koller Galéria tulajdonosa, illetve dr. Kovács László, akkori miskolci tanácselnök.)
A mester szívesen látta a vendégeket, udvarias és előzékeny házigazda tudott lenni még akkor is, amikor korlátozott mozgása már nem tette lehetővé a lakáson kívüli megjelenését. A társalgás, a szellemes és tartalmas beszélgetés lett – életfunkciói fönntartása mellett – az ő még szelleminek nevezhető elfoglaltsága. A New Yorkban hagyott könyvei nélkül, a rajzolást mellőzve élt. Egyszer-kétszer még fölerősödött benne a vágy modellrajzolásra vagy litográfia készítésére, de végül már nem fogott hozzá. A jobb kezét (ballal is rajzolt!) gyakran megemelte egyenes tartásba, hogy mutassa: remegésmentes, tehát rajzolhatna, de éppen most, az adott pillanatban nincs kedve hozzá. Vajon mikor múlt el az alkotás vágya, mikor apadt ki feszítő mondandója, mikor születhetett az utolsó rajza? Mert csak bizonytalanul húzogatott vonalakat, tollpróbákat láttam, pedig ösztönzésben sem volt hiány. Juci és közvetlen környezete és az új rajzaira éhesek folyton követelték a friss műveket, de hazatelepülésük után azok már nem születtek meg. Talán betegsége elhatalmasodásával magyarázható mindez. A vonalat húzni tudó kéz még biztos volt, ám a látása rohamosan romlott, úgynevezett cső- vagy kettős látása alakult ki. Erről szemérmesen, kifürkészhetetlennek látszó bölcs mosollyal hallgatott. De a kérdés mindig ott lebegett az erről folyó beszélgetések, fölvetések után: vajon miért nem rajzol? Milyen ok akadályozza meg ebben?
A járókerete mozgást könnyítő biztonságában ült a szobájában, a falakról ránk meredő rajzai társaságában beszélgetett. Sokan e társalgásért, a szellemes, gyakran éles, a dolgokat, összefüggéseket nyelvileg is plasztikusan megvilágító éleslátásáért keresték föl. A gyermekkori emlékeivel is szépítette az együtt töltött perceket. A tarnabodi idejét mint aranykort idézte elénk, ám felnőtt művész-korának történéseivel kapcsolatosan nagyon kritikus volt, önmagát sem kímélve. Ahogy rajzvilágában a vonalat ragozni, konjugálni és deklinálni akarta, úgy hajlította-sudarasította a szavakat, sajátos kifejezéseit. Szépen, igényesen, választékosan beszélt magyarul, s erre büszke volt, hiszen négy évtizednyi emigráció után sem lehetett a beszédén idegen ízt érezni.
Szalayt a budapesti Koller Galéria baráti környezetében Kass János fényképezte. Miskolci otthonában fotóriporterek, valamint Kovács László és Fejér Ernő fotóművészek készítettek róla sorozatot. Litwin József fényképei Szalay Lajos utolsó, művészeti szempontból már nem tevékeny éveiről adnak képi beszámolót. Litwin így idézte föl az indítékait: „A helyi újságból tudtam meg, hogy Szalay Lajos és felesége hazaköltözött Miskolcra. A hírnek jobban örültem, mintha egy rokonommal történt volna ez. Megpróbáltam utat találni hozzá. Követként egy könyvritkaságot küldtem Neki, a Szabó Lőrinc–Szalay Lajos: Tizenkét vers, tizenkét rajz címűt, amelyre Pesten leltem egy antikváriumban. A borítón hivatalos pecsét volt: rendőrségi cenzúra példány”. Litwin hamarost választ kapott Szalaytól a felesége közvetítésével: „a férjem szívesen engedi magát fényképezni”. Ettől kezdődően járt jobbára könyvajándékkal a tarsolyában Szalayékhoz. „Kb. 250 felvétellel rendelkezem a Mesterről. Az összes filmtekercset előhívtam ugyan, de még nézőképeket sem készítettem annak idején. Abban az időben a Herman Ottó Múzeum hivatalból Tarcai Béla fotóművészt küldte ki a Hunyadi utcai lakásba, Szalayékhoz. Én szinte mindent tőle tanultam, amit tudok a fényképezésről. Őt tekintem a Mesteremnek. Az iránta érzett tiszteletemmel tudom magyarázni, hogy mindezidáig lappangtak ezek a felvételek. Mindegyiket Pentacon Six géppel készítettem, 6×6 centiméteres Portrepan filmre”. A felvételek készülésének a pontos dátumát nem jegyezte föl a fényképész: „Sajnos, nem tudom minden kép keletkezésének az időpontját, ám a zöme 1989–1990-ben készült. A legemlékezetesebb alkalom Szalay 80. születésnapján adódott. Akkor szépen fölöltözött Lajos bácsi és Juci néni, majd a nyitott ablaknál történő megörökítés után elvihettem őket egészen az újmassai őskohóig. Sok képen a Mester valaki társaságában látható, legtöbbször Juci nénivel sikerült megörökítenem. Lekaptam például a lányával, Jolán és Nándor testvéreivel, Végvári Lajossal stb. Jó néhány képet csak az emlékezetemben őrzök, mert sajnos, nem mindig volt nálam fényképezőgép.”
Az utcabútorokat tervező iparművész, az utóbbi években rajzaival kiállításokon is sikeresen szereplő Litwin valódi belső motivációja, legfőbb mozgatója Szalay fotózására: a személye és művészete iránti tisztelet, az elismerés és az az érthető kíváncsiság, hogy milyen valójában ez a New Yorkból hazatért „nagyember”. A fényképek már az élettől lassan búcsúzó, az elcsendesülő alkotót örökítik meg a szociográfiailag leghitelesebb környezetében, utolsó enteriőrjében. Szalay vékony, hosszú, idegesen érzékeny ujjai, finom keze, tekintetének még föl-föllobbanó meleg sugárzása és élete párjához, a feleségéhez fűződő, megható ragaszkodása átsüt a képeken. Hiteles látleletei ezek a korszakos jelentőségű rajzolóművész utolsó éveinek, korlátozott mozgásterű életének, fizikai állapota változásainak. Itt-ott az arc változékonysága tűnik föl, másutt a borostássága vagy a megnőtt haja.
Litwin József fotográfiái arról az időszakról adnak kép-híreket, amikor a szellemileg mindig telített és vibráló Szalay megcsöndesedett alkonyévei élet-idejében pergette napjait. Amikor az evésen, iváson, alváson, pihenésen kívül a gyógykezelés grádicsai jelentettek csupán változást az életében. Amikor egy jelentős alkotó utolsó életstációja egyre szűkülő terében mozog. Amikor már nem aktív alkotó.
De művész – az utolsó leheletéig.
Sümegi György

Jegyzetek
1 Az idézetek: „Egyetlen dimenziónk a jelen”. Szalay Lajos festő- és rajzolóművész levelezéséből. Szerk.: Sümegi György. Miskolci Galéria – L’Harmattan, Bp., 2009.
2 A legfontosabbakat kiállítottam Szalay Lajos állandónak indult, majd bezárt kiállításán (1992–2009, Petró-ház).
3 Néhány képe megjelent Dobrik István: Szalay Lajos (Miskolc, 2009.) című kis füzetében.