Kudász Gábor Arion: Memorabilia

Januárban két kiállítás nyílt meg Memorabilia címmel, és a kiállítások kísérőjeként (vagy inkább mégis önálló kiadványként) jelent meg az ugyanezt a címet viselő album Kudász Gábor Ariontól. A könyv egyfajta katalógus, a két kiállítás részben fényképek (és egy hanginstalláció) rendezett együttese, részben a könyv lapjainak bemutatása. Uhl Gabriella a Wunderkammerhez vagy Curiosity Cabinethez hasonlítja azt, amit a kiállításokon és a könyvben látni lehetett.

A reneszánsz idején kialakult csodák szobájának (Wunderkammer) vagy furcsaságok szekrénykéjének (Curiosity Cabinet) nevezett intézmény arra szolgált, hogy olyan tárgyakat gyűjtsön össze, amelyek gazdag sokféleségükben a világot reprezentálják. Ezek a dolgok azt is közvetítették, miként gondolkozik az őket felhalmozó tulajdonosuk a világról, miféle rendbe szerveződik az az ő számára, milyen alakot ölt az, ami egységbe rendezi az érzékelhetőt. Az ott fellelhető tárgyak kiválogatásával és kategorizálásával segített rendszerbe foglalni ismereteit a világról, aminek a kívülálló számára nem feltétlenül nyomon követhető szempontjai lehetővé tették, hogy valamiképp jobban értse ezt a reprezentációkon keresztül előtte föltáruló világot. Ez a jobban értés nem szükségszerűen egy hermeneutikai szituációból következik. Sokkal inkább a létrehozott rend világra irányuló kivetítésének eredménye, amelynek következtében a szobában működő rendszer válik érvényes értelmezési keretté a világ egészére vonatkoztatva.
A csodák kamrája ebben a formában nem az emlékezés eszköze és az emlékezet tárgyi manifesztációja. Nem archívum, amely eredetét tekintve hiteles helyként szolgál, és autoritással ruházza fel az ott őrzött dokumentumokat. Nem önmagára vonatkozik, hanem a világ egészére, és összesűrűsödve utal saját eredetére. A „csodaszoba” a jelenben készül, és mindig a jelennek szól. Nyitott rendszer, amelynek elemei állandóan gyarapodhatnak, változhatnak, így szerkezete is átalakulhat, és más és más séma szerint rendeződhet el; mindig a világról való gondolkodás változásának megfelelően, folyamatosan tükrözve annak szakadatlan formálódását.
Az archívum lényege ezzel szemben rögzítettségében áll, a kialakított rendszer fenntartásának és folyamatos érvényre juttatásának biztosításából. Ebből nyerték az ott elhelyezett dolgok tekintélyüket, érvényességüket és hitelességüket. Az archívum mindig egy uralkodó beszédmód és egyúttal egy hatalmi viszonyrendszer rögzítése és megőrzése, így feltárása és megértése csak ennek a beszédmódnak és viszonyrendszernek a rekonstrukcióján keresztül lehetséges.
Uhl Gabriella a szerző által létrehozott (feldolgozott?) kollekciót tehát a Wunderkammerhez hasonlítja, amely egykor jól tükrözte „tulajdonosa világképét”, amely a szigorú osztályozás rendjében mutatkozott meg, miközben magát a kötetet a leltárkönyvvel rokonítja, amely a gyűjteményben található darabok tételes felsorolását tartalmazza. Az előszóban megfogalmazottak szerint Kudász Gábor Arion módszere leginkább az archeológuséhoz hasonlítható, amint a véletlenszerűen felbukkanó dolgokat találomra kiemeli, majd elrendezi valamilyen előzetes vagy épp egyidejűen kialakuló séma szerint.
A könyv azonban nem Wunderkammerként működik, de nem is archívumként. Kudász Gábor Arion „gyűjtése” válogatás. A csodák kicsiny kamrája fogalma inkább kapcsolódhat a gyászolt anyához, aki felhalmozta ezeket a tárgyakat, bár – mint a könyvből kiderül – inkább csak megőrzött tárgyakat és feljegyzéseket, semmint szisztematikusan válogatta volna össze őket egy előzetes intenció szerint. A kiállítások és a kötet archívumként sem értelmezhető, hiszen nem a megőrzés a „visszakeresés” érdekében a kimondott célja, hanem a puszta megőrzés az emlékezés gyakorlása érdekében.
Közelebb vihet minket a megértéshez, ha a munkát az emlékezés és az emlékezet problémája felől közelítjük meg, hiszen az előszó szerzője is felhívja azért a figyelmünket, hogy ugyan a „könyv nem elsősorban az emlékezés megértésére irányul, hanem a tárgyak rendszerének kézikönyve, ám […] mégiscsak szikáran rekonstruálja az emlékezet logikáját”.
Az egész projekt kiindulópontja az, hogy Kudász Gábor Arion kezdjen valamit 2010-ben elhunyt édesanyja emlékével és hagyatékával. A fényképezés segítségével, azon keresztül végzi a feldolgozást, rögzítve a megannyi hátrahagyott tárgy – ruhák, személyes holmik, fényképek, mindenféle, mások számára kacatnak tűnő dolgok sokasága, feljegyzések, cetlikre írt versek, vagy szavak versként ható felsorolásai, hivatalos dokumentumok, levelek, rajzok, vázlatok, skiccek, festmények és audiokazettán rögzített hangfelvételek – képét. A fényképezés nem csupán azért lényeges, mert Kudász Gábor Arion fotográfusként a „kamerával dolgozik”, hanem mert a fényképezés gesztusában eredendő módon benne rejlik a rögzítés és megtartás szándéka, hogy folytonosan magunk előtt tartsuk azt, aminek elmúlását feltartóztatnánk, késleltetnénk, vagy ha lehetséges, megállítanánk. Ez az ősrégi vágy fejeződik ki részben a fotográfiai eljárások kidolgozásának igényében. A rögzítés a dolgot egyúttal tárggyá, az én tekintetemnek alárendelt, attól függő helyzetbe hozott entitássá teszi, eltávolítva az eredetit és mindazt, ami hozzá kapcsolódik. A tárgy már nem közvetlenül van jelen a percepcióban, hanem csak mediálisan. Az eredetihez kapcsolódó emlékek és a felidézett érzelmek egy része elvész, mert előtérbe tolakodik a médium, és a szagok, a tapintás élménye nem közvetíthető, legfeljebb megidézhető az emlékezésben.
A fényképezés aktusa nemcsak a rögzítést és a megtartást teszi lehetővé, de együtt jár a hátrahagyott állapot megváltoztatásával, a kontextus felfeslésével, a jelentés és jelentőség megváltozásával. A fényképeken csak egy-egy tárgy, ritkán egy tárgyegyüttes látható egyszerű fehér háttér előtt, kiemelve minden korábbi viszonyrendszerből, lehántva róla minden korábbi jelentést. Nem egy talált helyzetet fog be a kamera keresőjébe. Az egyes dolgokat kiemeli, tételekké, elemekké változtatja át, amelyeket aztán fényképként katalogizálhat és elrendezhet egy új viszonyrendszert teremtve.
Ebből a folyamatból bontakozik ki a „feldolgozás” három fázisa: a „memory guide”, a „memory”, illetve a „memorabilia”. Az első időszak az emlékezés irányításáról szól, azaz tárgyának és tartalmának körülhatárolásáról, jellegének meghatározásáról, még mielőtt teljese eltűnne „a gyorsan halványuló nyom”.
A második, memory szakasz az emlékezet. Mindaz, ami ekkorra személyes emlékezetként rögzült, mindig előhívható az emlékezés munkájának segítségével. Az angol memory az a képletes hely, közeg, ahol a megtanult, az emlékezetben rögzített, a tudott, a bármikor előhívható fellelhető. Az, ami kikopik, feledésbe merül, már csak nehezen – valami katalizátor segítségével, mint Proust főhőse esetében – fedhető fel újra, hozható a felszínre.
A feldolgozás utolsó szakasza a memorabilia megjelölést kapja – az angol nyelvben az emlékezés tárgyait jelenti, amelyek révén, illetve amelyek segítségével emlékezhetünk. Ez a szakasz tehát az emlékezet fenntartásáról szól, annak működtetéséről az egyes tárgyakhoz kapcsolódó tevékenységek ritualizálásával.
A cím változása jól mutatja annak a viszonynak a változását, amely Kudász Gábor Ariont az anyára való emlékezéshez és az ő emlékezetéhez fűzi. Valójában a tárgyak jelentősége alakul át számára. Kezdetben a friss emlékek még élénkek, vagy régiek válnak ismét elevenné a dolgoknak köszönhetően. Ezt az emlékezést kívánhatja az „útmutató” segítségével mederbe terelni, kijelölni az irányát, hogy ne áradjon szét túl gyorsan, de ne is borítson el mindent, illetve ne apadjon el idő előtt.
A második fázis az ülepedés időszaka, amikor az emlékeket hordozó dolgokat rendszerezi, csoportosítja, elhelyezi vagy épp elzárja. Ekkor alakul ki az emlékezet többé-kevésbé rögzített formája.
A harmadik szakaszban a dolgok átalakulnak, ténylegesen objektumokká válnak, amelyekhez már nem fűződik érzelmi kapocs. Azért lesznek fontosak, hogy másoknak – az anya és az ő személyes kapcsolatán kívül állóknak – közvetítsék az emlékezetet, amely a fényképezés és az album megjelentetésével nyeri el formáját.
A könyvben a bevezető tanulmány, a nővér és a barátnők visszaemlékezése és az egyik fényképen is látható kazettán hallható beszélgetés leirata után VIII./Memorabilia/Relikviák megjelöléssel kezdődnek a képek, fényképek reprodukciói, tárgyfotók, különféle tárgyak fotográfiái, amelyek a könyv kontextusában képileg, és így jellegükben is hasonulnak egymáshoz. A könyv így leginkább múzeumi katalógusra emlékeztet, amennyiben a kiállítási tételek – tárgyak reprodukciói – fényképek, és amely a bemutatott tárgyak fizikai valósága nélkül főként csak közvetítő szerepet kap.
A hátrahagyott dolgok eredeti helyükön, állapotukban és környezetükben nem állnak össze azzá, amit korábban Wunderkammerként határoztam meg, viszont valamiképp, szükségszerűen, mégis utalnak eredeti tulajdonosukra, használójukra. Kudász Gábor Arion azonban „muzealizálja” ezt a tárgyegyveleget, megvalósítva azt, amit Uhl Gabriella Jean Baudrillard után igencsak szabadon a „tárgyak rendszerének” nevezett. Az egykori „csodaszobák” sorsának tanulsága viszont épp az, hogy a 19. századtól fokozatosan háttérbe szorulva, átvették helyüket a múzeumok, amelyek tárgyainak rendszerébe kényszerítve számos ilyen gyűjtemény jelentése oldódott föl egy újfajta osztályozásnak, egyúttal egy másik értelmezésnek és olvasatnak megfelelően. Ez történik a hagyaték esetében is.
A kiállítás látogatója, a könyv nézője ezt a „múzeumi tárlatot”, valamint ennek „katalógusát” veheti szemügyre. A személyes történet itt egy áthagyományozott elbeszélés része, nem közvetlenül megélt tapasztalat. Hasonló stratégiával találkozhatunk Walid Ra’ad vagy Tacita Dean esetében. A lényeges különbség, hogy Ra’ad Atlas Group Projectje a libanoni polgárháború történetének keretébe helyezi az általa létrehozott „személyes” visszaemlékezéseket és „dokumentumokat”, Dean pedig a médiafigyelem középpontjába kerülő különleges versenyek problematikáját használja arra, hogy elbeszélje a Teignmouth Electron kapitányának tragédiáját, ami az emberi butaság és nagyravágyás története. Ők is személyes (vagy annak beállított) történeteket közvetítenek, ugyanakkor olyan események, jelenségek keretrendszerébe állítják, amelyek a közös tapasztalat, illetve a kollektív emlékezet részei. Kudász Gábor Arion története az élet egyik legalapvetőbb tapasztalatából, a halálból indul ki, amely tapasztalat személyes tárgyak gyűjteményére irányuló reflexióvá stilizálódik. Az anya története az alkotó és más hozzátartozók számára ismert csak, és hordozhatja azt a jelentést, amely számukra fontossá teszi. A kívülálló csak a történet töredékeivel szembesülhet, akárcsak a múzeumi látogató a tárló előtt a tárgyakat nézegetve, a dokumentumokat olvasva. A közös pont leginkább annak a történeti korszaknak vagy jelenségnek az utalásszerű megjelenítése, megidézése lehetne – miként Dean és Ra’ad esetében –, amely keretezi ezt a személyes történetet. Az anya személyisége föloldódik a tárgyakban, a szavakban, a párbeszéd foszlányaiban, és ahelyett, hogy azok utalnának rá, inkább a helyére állnak. Az érintések láthatatlanná válnak, a taktilis és egyéb úton megszerezhető érzéki tapasztalatok pusztán a vizuálisra korlátozódnak (az egyetlen hangfelvételt leszámítva). Az ember visszahúzódik, vagy inkább visszaszorul mögéjük. A képek nem közvetítik azt, amit Kudász Gábor Arion a tárgyakhoz rendel. A tárgyaknál jóval erőteljesebb médiumok a nővér és a barátnők által írt visszaemlékezések, amelyek valóban megidéznek egy embert élete különböző szakaszaiban, és sok mindent elárulnak róla az elbeszélt történeteken keresztül is, amely „történeteket” és „jellemzéseket” a tárgyak fényképei sosem képesek átadni.
Ami hozzáférhető, az inkább leltár, amely így nélkülözi a rendszert, a rendszerhez kötődő logikai viszonyokat, a rendszer elemeinek egymáshoz való viszonyából levezethető szintaxist. A tárgyak önmagukon túl annyi többletet nyújtanak, amennyit a néző saját történetei, tapasztalatai alapján hozzájuk kapcsol. Egy leltár esetében nem ez a helyzet, mert az a leltár természetének, lényegének és feladatának teljes félreértését jelentené.
A „csodák szobácskája”, a „különlegességek szekrénykéje” csak addig rejthet valami csodát, amíg a benne lévő tárgyak közvetlenül a világra vonatkoztathatók, maga a világ tárul ott fel minden egyes darabban a maga teljességében, tökéletességében, csodás gazdagságában. A múzeumban azonban a tudományos gondolkodás szűrőjén keresztül mutatkoznak meg, már nem a világra mutatnak, nem azt hordozzák magukban, hanem tudományos elméletek kísérőjelenségei és azok helyességének tárgyi bizonyítékai.
Pfisztner Gábor

Magyar Fotográfusok Háza Mai Manó Ház
(2014. január 24. – 2014. március 23.)
és Faur Zsófi Galéria (2014. január 25. – 2014. február 20.)