KÖNYVESPOLC – 2014/3.

Fausto Giaccone: Macondo – Gabriel Garcia Márquez világa
132 oldal 73 képpel, 27,5×27,7 cm
Postcart, 2013. ISBN 978-88-86795-91-3

Macondo képzeletbeli város Márquez Száz év magány című könyvében, de nemcsak ez, hanem rögtön az alcím nevesítve is félreérthetetlenné teszi a fotográfus szándékát, a Nobel-díjas kolumbiai íróhoz való kötődést, az előtte való tisztelgést. Érdekes és ellentmondásos dolog ez, és kérdések sorát veti fel. Nem ilyen színvonalon persze, de évtizedek óta szokás regényeket a műből utóbb készített filmfeldolgozás, tv-játék főszereplőinek jelmezes fotóit vagy jelenet-fotóit a borítóra rakva megjelentetni. Sohasem szerettem: amit az irodalom szabadnak hagyott, ne kösse meg örökre a standfotós és a szerkesztő összeesküvése.
Fausto Giaccone esete persze más, és nem csak a művek minősége miatt. A képek itt nem behatárolnak, hanem új távlatokat nyitnak. Lehet, az ihlető Márquez volt, és ez fontos adalék, esztétának ugródeszka, ugyanakkor mellékes körülmény is. Minden fotót, mint minden műalkotást általában, inspirál valami-valaki. De ehhez alkotás sem kell: mozdulataink, szavaink, döntéseink, reakcióink is a maguk kaotikus rendszerében determináltak. A minket érő hatások nem egyenrangúak, vannak múlónak tűnő, jelentéktelen momentumok és vannak jelentősek. Fausto Giaccone számára a Száz év magány kétségkívül meghatározó volt, bár sokszor a történés idejében jelentéktelennek tűnő hatások is átalakulnak tudatunk mélységeiben, és meglepő részletességgel és súllyal törnek a felszínre akár évtizedek múlva.
A lényeg: a Macondo szuverén alkotásokból szerkesztett, gyönyörű fotóskönyv. Mint az oda-vissza fordítással, el lehetne játszani azzal, hogy a képeket minden kommentár nélkül egy írónak adva – írjon valamit a képek hatására – mi maradna a márquezi világból. Lehet, hogy alig valami, és ez így van rendjén.
Fausto Giaccone a fotográfiának azt a klasszikus vonulatát képviseli, ami olyannyira emberi, hogy a maradiság-modernség kérdése hozzá sem fér. Maradiság-e, ha éhségünkben korog a gyomrunk? Maradiság-e, ha hidegben fázunk? A szánkba tesszük az ételt, megrágjuk, lenyeljük. Szerelmeskedünk, alszunk. A lepedő színe, a szoknya hossza, a fogkrém tubusa változik. De az igazán lényeges dolgokban nehezen lehet „modernnek” lenni.

Joachim Brohm: Typology 1979
104 oldal 35 képpel, 24×26 cm
Mack, 2014. ISBN 9781907946646

Talán furcsa, de a fotográfiai tipológia a konceptuális fényképezésnek az egyik területe. Még az olyan klasszikus művelői is, mint Sander vagy kicsit későbbről Berndt és Hilla Becher, mutatják azt a kettősséget, hogy bár a képeik akár konzervatívnak is nevezhetőek, a tevékenységük öszszességében hallatlanul modern. Magyarországon is készültek ilyen tipologizáló fotómunkák, Tóth György villamosmegállói, villamosvezetői vagy Pólya Zoltán és Pető Zsuzsa felvételei Orfalu összes lakosáról.
Valamiből mindent lefényképezni nem könnyű. Nem a darabszám miatt, ha az történetesen nagy is. A kihívás az azonosság és különbözőség nehezen feloldható ellentmondásában van. Adott egy koncepció, és annak alapján szinte követelmény, hogy a képek között sok hasonlóság legyen. Azonos komponálási elvek, azonos helyszín, nézőpont, lehet sorolni. Mégsem szabad, hogy a képenkénti alkotás helyét a gyártás vegye át. Ebben Sander verhetetlen: hatalmas életművében kellő mértékben illeszkednek is, és különböznek is a képei. Részei az egésznek, ugyanakkor mindegyik a saját jogán is egyedi mű, rá jellemző, az összes többitől különböző értékekkel.
Joachim Brohm 1955-ben született a keleti Németországban, és idővel annak a Grafikai és Könyvművészeti Főiskolának lett professzora Lipcsében, amely iskola – magyarországi képzés hiányában – a magyar fiatalok számára gyakorlatilag az egyetlen, már amikor elérhető fotográfiai főiskola volt. Ilyenformán az a műintézet az ott végzett, és azután itt tanító emberek révén máig erősen rá is nyomja bélyegét a magyar felsőfokú fotóoktatásra.
Lehetne a németes precizitásnak és a tipológiának a szerencsés egymásra találásáról beszélni, és ez talán nem is erőltetett feltételezés: Sander és Becherék is németek voltak, és a fotózásnak ez a területe valóban fegyelmet, kitartást igényel a tehetség mellett.
Brohmról megemlítik, hogy Európában az elsők között volt, akik elkötelezetten kezdtek színes tájfényképezéssel foglakozni. Ezt az állítást persze értelmezni kell, hiszen nyilván nem az autochrom lemezre, hanem a „modern” színes negatív-pozitív eljárásra értendő, amely az Agfából ORWO-vá átlényegült keletnémet fotóanyag-gyártásban kiemelt jelentőségű volt. A színes fényképezés iránti akkori elkötelezettségben annyi volt a pikantéria, hogy a végeredmény néhány alapvető paraméterét nem a fotográfus szándéka, hanem a nyersanyag és a technológia mai szemmel nézve alacsony színvonala determinálta.
A bemutatás tárgyát képező album képei a „hétvégi telek, hétvégi ház” sokak által vizsgált, megénekelt témaköréhez kapcsolódnak, annak NDK-s fejezetét nyitják meg. Vannak, akik gúnnyal, lenézéssel közelítettek ehhez a jelenséghez, Brohm képeire viszont a tárgyilagosság, talán nem túlzás, a tisztelet jellemző. Én ezt nagyon helyeslem, mert bár igaz, hogy a parányi telkekre tákolt össze-vissza bódék legtöbbször a kisszerűség emlékművei és az emberi találékonyság, „kreativitás” karikatúrái, ugyanakkor egy olyan társadalmi problémahalmaz tünetei is, amely problémák nagysága messze meghaladja az egyes emberek cselekvési lehetőségeit. A képek nem csupán a tökéletlen embert, hanem – és elsősorban – a tökéletlen társadalmat tükrözik, aminek az egyén áldozata, a jelenségen gúnyolódó pedig talán felelőse is, annyiban feltétlenül, hogy kívülállónak képzeli magát, és esetleges jobb lehetőségeit gúnyolódásra használja.
Nem lehet nem észrevenni, hogy miként az NDK-s turmixgép, egy viszonylagos értékrend szerint ezek a hétvégi házacskák is hozzák a (kelet)német színvonalat, rendet, és a lehetőségek közötti igényességet mutatnak. Nincsenek másodlagos dolgok, csak elsődlegesek vannak. Mutasd meg a WC-det, a zsebkendődet, az ablakpárkányodat. Mutasd meg a vityillódat. Megmondom, ki vagy.

Janet Delaney: South of Market
128 oldal 80 képpel, 28,5×24 cm
Mack, 2013. ISBN 978-1-907946-38-7

Janet Delaney amerikai fotográfusnő 1978-ban költözött San Francisco South of Market kerületébe, annak központi fekvése és az ottani lakbérek viszonylagos olcsósága miatt. A többit már a véletlen hozta. A hétvégeken nagyformátumú kamerájával fényképezni kezdte a környék nagy építkezéseit, majd lassan kikerekedett számára, hogy ezt a kerületet megújításra (értsd: bontásra) ítélték – annak minden pozitív és negatív hozadékával együtt. Átfogó újjáépítésre, ingatlanspekulációra általában a lepukkadtabb városrészeket szokták kinézni, az ilyen környékek lakossága pedig rendesen a munkásosztály (bocsánat, Amerikában még használják ezt a kifejezést) soraiból kerül ki. Az üzleti érdekek képviselői (milyen meglepő: a város vezetésével karöltve) szentimentalizmus nélkül szorították kifelé az embereket megszokott életterükből, a lakók viszont közösségként viselkedve igyekeztek érdekeiket képviselni. Delaney módszeresen kezdte fotografálni a negyed életét, és interjúkat is készített tizenkét szomszédjával. Ezen a ponton a ma Corvin-negyedként ismert pár utcányi terület jut eszembe. Jópár házat lebontottak itt, koros házakat részben korszerűtlen, sötét lakásokkal. Nem emlékszem zajos tiltakozásokra, tehát vagy korrekten ment az emberek új helyre költöztetése, vagy enerváltak voltak – most nem is ez a lényeg. Az utolsó időszakban többször eljártam arrafelé, és az lett a meggyőződésem, hogy a leghumánusabb eljárás mellett is, ami egy önkormányzattól kitelik, és ha a városrehabilitáció minden pozitívumát számba vesszük is, hatalmasak lesznek a veszteségek. Közösségek és életformák fognak elveszni, menthetetlenül. Hogy mi tette lehetővé, a kicsi és sötét lakás kényszere-e, vagy valami más, de munka után, jó időben a ház lakói az udvaron ültek, egy közös asztal körül, az udvar platánfája alatt, és beszélgettek, söröztek, nyilván olykor veszekedtek is. Miért éppen a nyolcker egy szakadt háza lenne folyvást egy galambdúc? Mára ezek a családok lakótelepek paneljeiben szétszórva élnek, az egykorihoz képest talán világosabb lakásban, de a szomszédot sem ismerve, a liftben is a másiknak háttal, szó nélkül utazva.
Az amerikaiak bámulatosan profi újrakezdők, legalábbis ügyesen leplezik fájdalmukat, de minden bizonnyal hálásak azért, hogy ebben az elpusztításra ítélt negyedben töltött életüknek Delaney személyében empatikus és szakmailag is kiváló megörökítője akadt. Mint egy családi album, de nevezhetjük akár végrendeletnek is: valami megszűnik létezni, de előtte hagy még egy utolsó – a vágyai szerint örök érvényű – üzenetet.

Tímár Péter