STANLEY KUBRICK MINT FOTOGRÁFUS

Kubrick, a 20. század egyik legjelentősebb filmrendezője, 1928-ban született Manhattanben, és tizenöt éve, 1999-ben halt meg. 1942-ben, alig 14 évesen, az apjától kapott géppel kezdett fényképezni. Négy év múlva ígéretes staff photographer-karriert kezdett a Look Magazine-nál. 1950-ben már egyik modelljéről, Walter Cartier bokszolóról készített dokumentumfilmet A küzdelem napja címmel. 1953-ban játékfilmet rendezett. 1957-ben – még mindig huszonévesen – Münchenben forgatott (egy évvel később feleségül vette egyik színésznőjét, a táncosként és énekesként is ismert Christiane Susanne Harlant, aki három lánygyermeket szült neki). A mostani tárlat ezzel a bő évtizeddel foglalkozik, és a néző megismeri a módszert, hogyan vált a fotóesszék készítőjéből vizionárius filmrendezővé. Ha fotográfus maradt volna, akkor a fotótörténet őrizné emlékét a sajtófényképezés óriásaként. „Klasszikus festői kompozíciói” minden kis részlete emlékezetes elemet ad a nézőjének. Filmesként pedig híres volt körültekintő precizitásáról. A produkció „minden dollárja felett diszponált”, a képi mese hatásának érdekében meghozva döntéseit.
Személyes és családtörténete alapján szinte a magyar fotóemigrációval párhuzamos az életrajza. A szülők Ausztria–Magyarországról kivándorolt zsidókként érkeztek Bronxba. Az orvos apa klasszikus úri hobbija volt a sakk, a jazz és a fotográfia. Stanley már diákként is éles szemű, kíváncsi megfigyelő. Iskolai barátjával járják a várost, és Kubrick egy papírzacskóba vágott lyukon át úgy tud exponálni, hogy fotográfusként rejtve marad. Egyik izgalmas játékuk, hogy előbb érjenek oda a metropolisz számos „tetthelyére”, mint a helyszínelő rendőrség.
Ez a szenvedély vezet ahhoz a munka intenzitáshoz, amiről később azt írták: „nincs üresjárata, minden célzása találat”. Egy fiatalkori (19 éves volt), a Look Magazine-ban megjelent portrén a tekintete a megtévesztésig hasonlít Franz Kafkáéra. És Kubrick kép-elbeszélései – egy világháborúval és egy óceánnal odébb – bemutatják a második világháború utáni Amerika rejtett arcát, ha tetszik, azt, ami a perszóna mögött van. A Look Magazine 1952-ben egész fotóarchívumát átadta az USA Kongresszusi Könyvtárának és a New York Városi Múzeumnak. Kubrick még megérte, hogy a kilencvenes években lassan újra felfedezzék mint fotóst.
Maga a „kezdet” mitikus sajtótörténeti geg: Kubrick első képe 1945. június 26-án jelent meg a Lookban. A téma: egy újságkioszk ablakában unatkozva könyököl az árus. Szemhéja lesütve, nem foglalkozik sem a vevőivel, sem a hírekkel. Az USA több mint egy hónapja megnyerte az európai háborút, egy hónap van hátra Hirosimáig. Ám az árust ebben az uborkaszezonban sem izgatja fel, hogy a lapok hírei Roosevelt elnök haláláról szólnak. És hogy Truman már átvette a hivatalt. Mindjárt ki fog törni a hidegháború. És mégis, ez a vihar utáni és előtti csend, mind benne van a fotóban. Kubrick bevitte a képet a szerkesztőségbe, megjelent, fizettek érte 25 dollárt, és azonnal alkalmazták.
A nagy magazinok korszakában készített fotóesszéket egy vándorcirkusz amerikai turnéjáról (1948). Köztük olyan képekkel, mint Moholy-Nagy 1927-es híres Ég és föld között című, a légtornászokat alsó gépállásból „látó” avantgárd képe – ezt a kiállítás is mellékeli. Kubrick az amerikai boksz krónikásaként fényképezi Rocky Graziano és Walter Cartier kulisszák mögötti életét, a nagy gladiátorok intim, deheroizáló pillanatait.
Összebarátkozik Eisenhowerrel, aki még nem elnök, csak a Columbia Egyetem rektora. És a legmagasztosabb egyetemi, tudományos témákból kap el olyan ember közeli riportokat, mint amilyen a New York-i metrón készült, örökérvényű fotóesszéjében  – félig sötétben –, az utasok fáradtsága mögötti, láthatatlan történeteket. Vagy a szerelmeseknek a nyilvánosság által még megtűrt „előjátékait”: két láb, illetve a nylonharisnya és a gumi feszességét veszítő bokafix zokni találkozását az alagútban.
„Közel hozza” egy showgirl, Rosemary Williams emberi oldalát, és „távol tartja magától” a színésznő-modell Betsy von Fürstenberg mesterkélt életét. A legkülönlegesebb, leginkább beleérző kamerás/emberi kapcsolat modellje egy 13 év körüli fiú, akinek hét testvére van, és így 10 centért utcai cipőpucolást kell vállalnia. De a keresetből van ereje – a családja segítésén túl – igazi, tartalmas gyerekkort megélni. A tetőn galambtenyészetet vinni, moziba vágyni (talán meg is nézte a képen hirdetett Korda-filmet, A dzsungel könyvét), a könyvtár csendjében leckét írni. Mickey sorsa méltósággal teli, öntudatosan okos arcára van írva: Amerika az ígéret földje.
A falra kiállított képeken túl a vitrinekben látjuk az esszék sajtó-arculatát. Megsárgult papíron egy-egy oldalpárt. Például balra egész oldalas a „főtéma”, jobbra: 4, 6, 10 kockás kis etűd, szinte kontaktok, de minden kép tökéletes kompozíció, az akkori nyomdatechnika ellenére „főművek”. És egyszerre mind story-építő sorozatdarab. Hozzáképzeljük, milyen munka a kontaktok szelekciója, milyen nehéz lehet a szinte tökéletes kockák selejtezése…
Kubrick, a fotós, a hétköznapi élet dokumentarista elbeszélője. A kiállításon és a katalógusban persze többször is visszatérnek egy kézenfekvő kapcsolat kérdésére: hogyan jelenik meg ez a képi világ a filmekben? A 2001: Űrodüsszeiában (1968), a Mechanikus narancsban (1971), a Ragyogásban (1980), az Acéllövedékben (1987), az 1993-ban elkezdett Mesterséges értelemben (ami 1997-re, A.I. címen, Steven Spielberg mozija lett) vagy a Tágra zárt szemekben (1999). A kérdésre ezeket a nagy mozikat végignézve lehetne választ adni. Ez pedig „csak” egy remek kiállítás, egyetlen, eddig „láthatatlan” korai dokumentumfilmmel. Mindenesetre az irodalomban (és talán a fotóban is): az 1960-as évekre a realizmusnak világszerte bealkonyult. Kubrick a „legjobbkor” váltott műfajt.    

Szegő György

2014. május 7.–július 13.