MOLNÁR ZOLTÁN KÉPEI A PETŐFI IRODALMI MÚZEUMBAN

Egyre több és újabb példát látni arra, hogy a fogalmi és az imaginatív gondolkodás kölcsönhatásban van. Olyan kiállításokon, mint a Kép/Vers vagy a Szó és Kép.1 A szövegek képszerűvé, a képek pedig fogalmivá (konceptuálissá) válnak. Mára ez kiterjedt a fotonikus képre is. Többnyire a képzőművészet felől közelítik meg e bipolaritást. E kontextusba a nyelv irányából is látni belépést.2

A Petőfi Irodalmi Múzeum nyitottságát mutatja, hogy nem csak életrajzi dokumentumként használja a képet. Túllépett azon s az avantgárd képverseken, így Nádas Péter 70. születésnapját az író fotóiból rendezett tárlattal ünnepelte. Ilyen előzmények után, újabb lépésként, egy olyan fotós állított ki, akinek a képeit ugyan líraiként méltatják, bár ő dokumentál. A költészetet Bari Károly, Lakatos Menyhért, Choli Daróczi József és Jónás Tamás roma költők ott olvasható, hallgatható versei jelentették. A technikai kép és a mentális (álom, emlék, fantázia) kép, valamint a verbális metafora találkozik a költészet panteonjában, az Ady-oltár fehér márvány monstruma, szomszédságában a „füstös” képek. Nem a „boncasztalon”, mégis próbálkozunk e művelettel.3
Molnár Zoltán évtizedek óta jár a „Világok útjain”. Három éve André Kertész-ösztöndíjjal eljutott Franciaországba. Fontos volt, amit útravalóul József Attila Párizsban írt verseitől kapott.4 A Pohár, a Dúdoló, az Egy átlátszó oroszlán, amit a költő maga fordított francia nyelvre. A fotók nem a versek „fordításai”, hanem értelmezései, rendező elvei. A „piszokban élünk, s meghalunk”-ra rímelt, amint láttatta az illegális bevándorlókat, akiket éppen ottléte idején toloncoltak ki Massyból, Vincennes-ből. A költő szociális és egyéni érzékenysége párhuzamba állítható a fotóséval: Molnár Zoltán mindig is nagy empátiával közelít a szegényekhez, kitaszítottakhoz, például a romákhoz. Járt a nehéz életű normandiai halászoknál, és délen St. Maries de la Mer-ben, ahol a cigány Madonnát ünneplik; e kép blaszfémiájának tekinthető a legújabb sorozatból a gyerekét szoptató asszony vagy a cigarettás anya gyerekével, amire Lakatos Menyhért altatója rímel („álmodozz anyád ölén”). A színes fotó, s ez új elem Molnárnál e témában, jobban kiemeli a kontrasztot, a sötétet, adott esetben drámai töltetet adva a képnek: a „piszokban élést”, „új inget gondolni”, másrészt a roma kultúra színvilágához is kötődik. A verseik is tele vannak színekkel, bár ellene szól Choli Daróczi, a természet színes képeinek tagadásával (Istenáldott akarat) Az anyák színének, Krisztus vérének felidézése már konkrétabb emlékképleírás. E színek a fotókon is érvényesülnek. A vályogfalak kékje nem a kánon szerinti reményt jelenti, talán a gyermek mögötti kék ing értelmezhető így. Molnár a legtöbb képén a gyerekekre fókuszál, a vitalitásukat, néhol a derűt láttatja. Aggódva érdekli, hogy milyen jövő vár rájuk. Hogy kezükben van-e a boldogság (kék) madara, hogy mit tesznek, mi lesz velük? A madár valójában csirke, és nem szimbolikusan lesz „éltetőjük”. Fontos a kép szürkesége. Emellett a gyermek–állat kapcsolat utal a természettel való harmóniára a modern világban, ami sötét háttere a nagy családi képeknek, mintegy az illegális bevándorlás „magyarázataként”. A másik kulcsfotó is fekete-fehér. Egy fiú hegedűvel gyakorol, mellette cserzett arcú, idősebb férfi, köze lehet a hangszerhez, tán a gyerekhez is. Metonimikus kép: a hegedű helyettesíti az általa asszociáltatott dolgot, a művészetet is. A fiú lehet a „jövő reménye”. Jónás Tamás szavaival:„A költő jött ide, hogy belekérdjen a szemébe minden olvasónak: a szíved megért-e?” Verse mellett látni a fotókról visszanéző tekinteteket.5 A belsőkben készült felvételeken meghatározó a bejövő fény, ami nemcsak technikai-tonális jel, de szociális, mentális is. Egy másik versben a fény egyenértékű a szeretettel, amire úgy vár az írója, mint a befogadásra. A fogalmak jelölése után a megaláztatást egy pókhálóhoz hasonlítja: az írás alkalmas az elvont és az érzékletes kifejezésére.6 A „beszélő képek” és a képszavak/szóképek egyről „szólnak”, a maguk nyelvén, előbbi a hasonlóságot: „lásd az embert!”, utóbbi a megkülönböztetésüket mutatja.
A scripto-verbális „kalligráfiák” kölcsönhatásba kerülnek a vizuális-technikai képekkel. Egyfajta válasz a nyelv- és a mentális ábrázolás megoldandó problémájára. A hagyományos (ikonológia) felfogás elnyomta a képet; a posztmodern pedig a nyelvet. Itt a fotók „mellé rendelték” a verseket, nem hozzáírták; megtartották másságukat, különbözőségüket. Analógjaként annak, ami kifejeződik a beszélő Én és a látott Másik különbségében. A beszélő Én-t nemcsak olvasni, hallani is lehet: ahogy Bari Károly saját verseit mondja hangszalagról. Fontos kiegészítése a tárlatnak, ami ezáltal még inkább multimédiássá válik. A grafikus jelek, az írás és a kép közös őse, a fotonikus és az elektronikus vizuális és auditív jelekkel, nem kioltják, ellenkezőleg: felerősítik egymást.

Palotai János

Jegyzetek
1 Kép/Vers. Vizuális és konkrét költészet. Vasarely Múzeum, 2010. január 23. – április 25.; Szó és Kép. u.o., 2014. február 6. – április 27.
2 A fotó költészetbe emelése az Erotikon, Turczi István verseskötete Eifert János aktképeivel.
3 Török László 1982-ben Cigányok címmel készített sorozatot Bari Károly versei hatására: „költői világának képi megjelenítése, ahogy azt Török átélte és vizionálta”, írta róla Szilágyi Sándor a Neoavantgárd tendenciák a magyar fotóművészetben, 1965–1984. című könyvében. Budapest, 2007. Fotókultúra. Új Mandátum Könyvkiadó, 313.p.
4 A francia főváros sok fotós kedvenc terepe. Külön téma az ott élő magyarok nyomainak megörökítése. Cseh Gabriella lefotózta, ahol egykor Capa lakott, Kertész műteremlakását, József Attila padlás odúját. Sarkantyú Illés pedig többek között Fejtő Ferenc lakását, Kurtág Györgyöt. E. Csorba Csilla múzeumigazgató, aki könyvet írt Székely Aladárról, Máté Olgáról, a fotó iránti affinitása okán is helyet „szorított” volna egy ilyen anyagnak.
5 Junghaus Tímea roma művészettörténész megnyitójában párhuzamot vont a kolonializáló „Nézd, ilyen a néger!” típusú képek és Molnár fotói között, megállapítva, hogy az utóbbiak sosem válnak a dominancia gyakorlatának technikájává. Arra törekszik, hogy megtalálja legitimitásukat az ábrázoltak tekintetében, a szemlélt tárgy megszólaltatásában. A tekintetek struktúráinak mélyére hatol, látványa rettenetes, egyúttal fenséges.
6 Bari Károly: Azt hiszitek. In: Holtak arca fölé. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1971.