KÖNYVESPOLC – 2014/2.
Nadav Kander: Bodies. 6 Women, 1 Man
136 oldal 30 képpel, 38,8×27,86 cm
Hatje Cantz, 2013., ISBN 978-3-7757-3449-3
Az Izraelben, 1961-ben született és most Londonban élő Nadav Kander – Polidorihoz hasonlóan – megjárta Csernobilt; ezek a felvételei főleg a dolog háttere (hogy ne mondjam, háttérsugárzása) miatt döbbenetesek. Yangtze, The Long Rover című sorozata viszont sokkal több egy egzotikus utazás képeinél, és mindenkinek ajánlom. Először ezzel a munkájával találkoztam, és az én információéhségemet és vizuális élmények utáni mohóságomat egyaránt kielégítette, azóta kísérem figyelemmel Nadav Kander nevét. Nem mondhatni, hogy egyoldalúan táplálkozna: honlapján amerikai elnökökről, sőt Obama teljes közvetlen stábjának tagjairól (bár ha a főnök megvan, a beosztott aligha mondhat nemet), valamint a nemzet hírességeiről készített portréktól, további gyönyörű tájfelvételeken át még szociográfiába, sőt konceptbe hajló projektek is megtalálhatók. Ezt teszi a jó iskola. Ennek a felhozatalnak nálunk egyetlen (és szinte bármelyik) szeletéből meg lehetne élni. Ha nálunk, akkor persze nem feltétlenül anyagilag. Kontrollálni is kell a reflexeket: sok olyan dolognak örülünk idehaza egy-egy fotográfusunk munkáit nézve, amit jobb helyeken a kettesért is teljes magabiztossággal kell megcsinálni egy valamire való iskolában. Erre jön még a tehetség, aminek Kander nincsen hiányában.
Az erre a pár sorra apropót szolgáltató album valójában földön álló, térdelő, heverő, képletesen viszont a földről elemelt aktok sorozata. Meg is van adva a dolog módja: ha van ember, aki figyelmesen olvassa a Fotóművészetet, láthatta a könyv adatainál, hogy 136 oldalra jut 30 kép. A többi oldal nem grafománok áldozatául esett, hanem párat leszámítva, ami hófehér, a többi fekete. Nem korom, mert az inkább matt, itt pedig van egy selymes csillogás, de súlyos, mély fekete. Az aktok háttere – pár fehéret leszámítva – szintén fekete, olyannyira, hogy nincsenek is a képeknek határai. Így aztán nem is igaz, hogy a 136 oldalon 30 kép van, hiszen sok fekete oldal egyetlen térré áll össze, álommá, ha tetszik, ahol itt-ott meztelen alakok tűnnek fel. Ezek az alakok egyrészt kifogástalanul élesek, jól bevilágítottak, jól exponáltak, másrészt viszont mégsem naturálisak, mert tartásuk, beállításuk kicsit elvarázsolt, és bőrük világosabb a „természetesnél”. Ezt a fekete rendet közbül két helyen pár fehér hátteres kép töri meg, a végén pedig a feketében lévő alakokra rászáll az este, a képsor dramaturgiájától vezényelve.
Pucér emberekről rengeteg helyen rengeteg képet lehet látni, és lenyűgöző, hogy ez a leltárilag azonos (ember, ruha nélkül) képtömeg apró, sokszor szinte megfogalmazhatatlan különbségek miatt mennyire végletesen eltérő jelentéseket (vagy éppen azok hiányát) képes hordozni. Nadav Kander képei leginkább filozofikusak. Néhány felvételen feltűnik egy-egy különös elem is a meztelen modellek mellett, például egy kicsi egér, amint alkalmasint a modell testén mászik. De ennek nincsen túlzott jelentősége – mondhatni, természetes, hogy ott van. Éppen arra járt.
Focus csoport és Méhes Károly: Pécs, 2013
318 oldal 275 képpel, 23,5×27,3 cm
Fókusz csoport, 2013., ISBN 978-963-08-8405-1
Nincsenek bennfentes információim, amit tudok, a könyvből tudom. Az impresszum és az előszó szerint ez a könyv a Focus csoport, azaz hat pécsi fotográfus, Borbély Tamás, Cseri László, Harnóczy Örs, Kálmándy Pap Ferenc, dr. Lajos László, Marsalkó Péter és hetedikként Méhes Károly író könyve. 6:1 tehát az arány, az író már azelőtt pakolhatna, mielőtt a golyóstollát megtalálja a zsebében, de ezek a fiúk nem vademberek, nem éltek az erőfölénnyel.
Sajnos.
Pedig nincsen bajom a szöveggel semmi. Csak azt a látványt nem bírom elhessegetni, pedig régen volt, mikor még tévéhíradót nézett az ember este, hogy megcsípték az olasz orvvadászt, és bemutatták a bőröndjéből előkerült több száz pacsirtát sűrű sorokba, oszlopokba rendezve egy asztal fehér abroszán. Egyetlen pacsirta is maga a gyönyörűség, ha az ember kertjében énekel, ezek meg több százan voltak, több száz hideg, élettelen tollcsomó, és nem értek semmit.
Lehet, nincsen igazam: egy japán három négyzetméteren boldogan elél, de a létezéshez általában tér is kell, személyes aura, tudják. Ha nincsen tér, az nagy baj, mert tér kell. Ezeknek a képeknek pedig nem jutott tér. Alárendelten állnak a szövegfolyam mellett. Ez egy író-olvasó találkozó lett, és a képek az olvasók, szépen öltözöttek, okosak is, de ebben a helyzetben nehéz nagyot dobni. Pedig a szándék szerint minden tökéletes. A papír, a kötés, a tervezés kiemelkedő gondosságot sugall, és maga a szándék – engedjük magunk mellé, sőt magunk elé a másikat – az összes lehetséges szándékok legszebbike.
A városalbumok különleges szerepet játszottak a magyar fotográfiában. A „szocialista” érában szinte egyet jelentettek a fotóalbummal – olyan ritka volt az önmagukról szóló fotóművészeti albumok megjelentetése. Volt egyfajta kialakult színvonal, megvoltak a kötelező körök, „dramaturgia”, helyi kezdeményezéseknél nyilván beleszóltak a potentátok – a párttitkár, a tanácselnök –, ez neves fotósoknál sem az önmegvalósítás területe volt, inkább a megélhetésé. És mégis: a magyar fotóművészet egy máig meghatározó, legendás gyöngyszeme, Lőrinczy New Yorkja tulajdonképpen városalbum. Nem hasonlít ehhez, de rendkívül sokra tartom a tragikus sorsú Szerencsés János Sopron-könyvét is, amely mértéktartóan bár, mégis jól érezhetően magában hordozza mindazt, ami Szerencsés tehetségét jelentette: azt a kompozíciós készséget, ami az ő életművét (ami a halála után talán nyomtalanul el is veszett), annyira izgalmassá tette. Ilyen kuriózumnak kellene lennie a Focus csoport Pécs-könyvének is. Az alkotók tehetsége, a képek ígérete szerint lehetne is, mégsem az. Nehéz a műsor színvonalát magasba emelni, ha a híres zenészek csak a kontrát húzhatják. A hangok tiszták, mégis nehezen lehet belőlük más, mint umca, umca.
Böröczfy Virág: Sylvester Katalin műterme (Beke László előszavával)
113 oldal 101 képpel, 16,5×23,6 cm
FKSE, Balassi Intézet, MTA Művészettörténeti Intézet, Budapesti Francia Intézet, 2013., ISBN 978-963-88935-8-1
Ha az ember ezt a kis könyvet olvasgatja, többet tud meg a művészetről, mint az éppen aktuális bázeli művészeti vásár beszámolójából, amit fél órával ezelőtt néztem át az Interneten. A vásári tudósítás pontosan felsorolta a követendő trendet és azokat a területeket is, amik éppen kiestek a trendből. Az utángyártók tehát már tudják, merre kell az irányt venni, hogy korszerű műveket tudjanak alkotni utángyártani. A jobbak viszont, mint Sylvester Katalin is, a trend előtt mentek, vagy inkább a trend helyett – nem a vásári beszámolóból tudják meg, mi a dolguk.
Sylvester Katalin főállásban a híres Csernus Tibor felesége volt. Festőnek indult, szobrász (is) lett belőle, de olyannyira nem volt tülekedő típus, hogy jobbára feleségként tartották számon, miközben mintegy mellékesen dolgozott saját műtermében, mintha nem is a nyilvánosságnak szánva, elismerést remélve. Az igazán gazdag emberek – vagy éppen a teljesen nincstelenek – nagyvonalúsága ez. Sylvester Katalin mindkettő volt egyszerre, az előbbi a tehetségét, az utóbbi a féltékeny hiúságot illetően.
A kötet két fiatal fotósnak, Ruszty Lászlónak és Pálmai Zoltánnak a művésznő műtermében készített képei és műveiről készített felvételei révén mutatja be a kiemelkedő teljesítményt. E két fotós értő képein túl vannak még okok, hogy fotóművészeti lapban a kis könyv megemlítésre kerüljön. Az egyik, hogy Sylvester Katalint a fotó és a fotófelhasználás is érdekelte. A másik ennél sokkal általánosabb: a kortárs művészet tele van oldalra sandítással, helyezkedéssel, számító megfelelni akarással, amit a „normális” művészeti aspektusokon kívül még sok esetben politikai haszonlesés is motivál. Üdítő élmény látni ezeket az őserőtől duzzadó, valós méretüktől függetlenül monumentális és közben mégis játékos, szívből jövő figurákat, amik nem mellékesen azt hirdetik, hogy a művészet nem kategorizálni, megmagyarázni, „feldolgozni” való okoskodás (hogy ne mondjam: erőlködés), hanem maga az élet.
Szombathy Bálint: Városjelek/Signs of the city 1971–2012
190 oldal 116 képpel, 21×27,5 cm
A művész kiadása, 2012., ISBN 978-963-08-4576-2
Annál is inkább megértem Szombathy Bálint igyekezetét, hogy a kötet képanyagát fontosnak tartotta megfotografálni-összegyűjteni, mert egy kicsit ehhez hasonlító munka elvégzése tőlem sem volt idegen. Szombathynak ezt a projektjét a Fotóművészet múlt évi negyedik számában Bán András szintén e könyv ürügyén mutatta be, de mert a szerző jóvoltából az én könyvespolcomra is felkerült, szót ejtek róla én is.
Az ember akarva-akaratlan nyomokat hagy a környezetén. Ez az „akarva, akaratlan” itt nem üres szófordulat, hanem a dolog egyik lényege. Az általunk hagyott jelek egy részének eleve a kommunikáció a célja, más esetekben úgy hagyunk magunk után nyomokat, hogy közben ez a kommunikáció, az alkalmasint spontán kialakuló/kialakított jelek beszéde (vagyis, hogy egyáltalán nyomot hagytunk volna magunk után) eszünkbe sem jut. Márpedig igencsak harsány, gazdag, többcsatornás, rólunk árulkodó kommunikáció zajlik nyomaink és az értő szemek-agyak között. Így a jeleink, megközelítéstől függően, szociológiai, közgazdasági, technológiai és nyilván még sok más aspektusból is értelmezhetőek. Gondoljunk csak arra, milyen mélyreható információkat lehet szerezni a munkakultúráról, ha összehasonlítjuk egy svájci és egy magyar villanyszerelőnek a munkája után a házfalakon hagyott nyomait.
Van viszont egy másik lehetőség is, és valószínűleg Szombathy Bálint erre hajlik. A képzőművészet felől közelítve ezek a jelek nem hibák, mondjuk trehány munka nyomai, hanem a maguk módján értékek. Vonalak, színek, formák, gesztusok. Mondhatjuk így is: a véletlen üzenetei. Sajátos civilizációs jelrendszerré állnak össze, amit ugyan nem tudunk (bár: miért is ne tudnánk?) dekódolni, ahogy ez sok más, minket körülvevő jelrendszerre éppígy igaz – elég hozzá, ha olyan országba utazunk, amelynek nem értjük a nyelvét. Legtöbbször amúgy is „képekről” van szó, amik általában bőven hagynak szabadságot a megfejtést illetően. És ha már civilizációs jelrendszert említek, az egyes országok egymásétól erősen eltérő habitusa, vizuális kultúrája vajon leképeződhet-e ezeken a spontán vonalakon, színeken, formákon? Ha öt doboz festék van kéznél a véletlenül ott lévő egyetlen olyan, amilyen helyett, ugyanazért a színért nyúl-e egy finn, egy olasz vagy egy etióp, ha egy adott színű ház oldalán egy leszerelt biztosítótábla, befalazott ablak helyét kellene lepacsmagolnia? A tudatalattija vagy a tudata megengedne-e egy szép színharmóniát vagy éppen komplementert az eredeti, jól-rosszul eltalált reprodukálása helyett?
Tímár Péter
