HEMZŐ KÁROLY, A MAGYAR SZEMLE FOTOGRÁFUSA ÉS KÉPSZERKESZTŐJE

A Magyar Szemle a 20. század második felében – a fotók használatát, a lapban elfoglalt helyüket illetően – magasan felülmúlta az akkori sajtó átlagos színvonalát. A Poll Júlia, majd Vajda Gábor főszerkesztő irányította havi magazinban a magyar fotóriporterek színe-java publikált, és a képek legtöbbször megkapták az őket megillető helyet. A tördelők, grafikai tervezők jó érzékkel nyúltak a vizuális elemekhez, láthatólag tanulmányozták a vezető nyugati magazinokat, hogy mintákat keressenek. Sokan hozzátették a magukét a sikerhez, de a hatvanas évek közepétől a rendszerváltozásig terjedő időszakban a képszerkesztő–rovatvezető Hemző Károlynak meghatározó volt a szerepe.

A Magyar Szemle 1927 és 1944 között megjelent elődjét Bethlen István miniszterelnök alapította, és a két világháború közti szellemi élet vezéralakjai, Szekfű Gyula történész, majd Eckhardt Sándor irodalomtörténész szerkesztették, anyagi fenntartását pedig a kormány és a hazai tőke elitje biztosította. A háború után e lap folytatásaként jelent meg – több-kevesebb időt megélve – a Hevesi Endre által szerkesztett Magyar Bulletin, illetve angol nyelvű verziója, a Hungarian Bulletin, majd a francia Bulletin hongrois, az orosz Vengerszkij bulleten, az olasz Bollettino ungherese és a német Ungarisches Bulletin.
Ezek jogutódjaként jött ki 1955-ben a Magyar Szemle (MSZ) képes magazin, havi rendszerességgel, idegen nyelveken: angolul Hungarian Review, oroszul Vengerszkije novisztyi, németül Ungarische Rundschau, franciául Revue hongroise, olaszul Rivista ungherese címmel.1 A lapcsalád spanyol nyelvű verziója, az Hungría 1964-ben látott napvilágot, a lengyel Przegląd we˛̨gierski pedig 1978-tól került forgalomba. Először a Corvina és az Akadémia adta ki a Magyarországról szóló, idegen nyelvű folyóiratokat, az olasz verziót pedig évekig a magyar nagykövetség jegyezte Rómában, míg végül, 1958-tól a Lapkiadó Vállalat vette át a kiadásukat.
Az ilyen újságok fő célja az adott ország imázsának építése az aktuális gazdasági és politikai érdekek szerint. A kritikai magatartás 1945 előtt és után egyaránt elképzelhetetlen volt a szerkesztők, újságírók és fotográfusok részéről. Ám ezen túl is maradt mozgástere a lapok készítőinek, főleg az 1958 utáni időszakban. A magyar diplomácia a kádári konszolidáció után, különösen a 60-as évek közepétől igyekezett – viszonylag – jó és nyitott kapcsolatot ápolni a szocialista táboron kívüli államokkal, a Nyugattal is. Vagyis éppen attól az időszaktól kezdve, amikor Hemző Károly már szívesen eljött volna akkori munkahelyéről, a Képes Sporttól. Hemző már évek óta „maszekolt” más lapoknak, többek között az MSZ-nek is, így a legjobbkor jött az új állás lehetősége a 60-as évek közepén.2 Sportfotósként joggal érezhette úgy, hogy már nem kap elég inspirációt, a sport körüli világ (és főként a Képes Sport szerkesztőségének hangulata) számára kedvezőtlenül változott meg. Az MSZ minden szempontból többet nyújthatott neki, bár ehhez meg kellett kötnie a kötelező kompromisszumokat. Így vallott erről egy beszélgetés során:
„A Magyar Szemlénél az volt a dolgunk, hogy bemutassuk Magyarország szebbik arcát. Mindig elvégeztem a kötelező házi feladatot, s utána megcsináltam magamnak azt az egy-két képet, amelyik a lapban meg sem jelenhetett volna. Amelyik azt mutatta, én hogyan látom az országot. Az én szemléletemet tükrözte.”3

Az első publikációk

Hemző Károly első publikációja a Magyar Szemlében4 , nem meglepő módon, sportfotókból áll. Képei Lukács Lászlónak a tokiói olimpiával kapcsolatos cikkét illusztrálják. A hat fotó a tőle megszokott, magas színvonalú sportkép, de nem különösen szenzációs. Ugyanebben a számban komoly képes anyagokat jegyez egyébként Balla Demeter, Koncz Zsuzsa, Korniss Péter és Molnár Edit – Hemző generációjának tagjai.
Ám az MSZ-ben nemcsak az akkor ígéretes fiatal tehetségek szerepeltek rendre, hanem a korszak olyan legendás, idősebb riporterei is, mint Bojár Sándor5 vagy Reismann János6. Persze, a középnemzedék sem maradt ki. Mondhatni, senki sem, aki jó színvonalon dolgozott, vagy legalább egyetlen emlékezetes fölvételt készített. A teljesség igénye nélkül: Fényes Tamás, Horling Róbert, Inkey Tibor, Járai Rudolf, Mező Sándor, Nagygyörgy Sándor, Ács Irén, Fejes László, Keleti Éva, Schwanner Endre, később Szebeni András, Révész Tamás, Habik Csaba, Fejér Gábor és még sokan mások megjelentek itt, főleg már Hemző idején.
Hemző, amint képszerkesztő lett 1967-ben, minden műfajban és témában a legjobbakat kereste és kérte föl, ami akkoriban egyáltalán nem volt általános. A magyar sajtóban a fotókat illetően inkább a gyors és igénytelen megoldások terjedtek el. A szerkesztők beérték az innen-onnan – szó szerint – kiollózott, gyakran raszteres reprókkal. Ilyesmi Hemző idejében nem nagyon fordulhatott elő a Magyar Szemlénél.
Egyébként a fotó szerepe már akkor is meghatározó volt, mielőtt ő a laphoz került. Nagyjából a felület 30–40 százalékát, esetenként még többet tett ki a képek aránya. A 24+4 oldalas, belül fekete-fehér, csak a borítóján színes mélynyomású, A4-es formátumú újságban a kor színvonalához képest elég jó technikai minőségben jelentek meg a képek. Ennél is fontosabb, hogy nemcsak a fotók, hanem a készítőik is kellő elismerést kaptak. Éppen az 1964/2. számban mutatták be Korniss Pétert mint sikeres fiatal fotográfust két teljes kolumnán, sok képpel és kevés szöveggel. Őt aztán még számos jeles magyar fotós követte.7
A fénykép tekintélyét volt hivatott növelni nemcsak a lapban, de általánosságban is az, hogy önálló hírként tálaltak fotográfiai eseményt, teljesítményt is. Hat képpel két teljes oldalt adtak a Nemzeti Szalont bemutató válogatásnak, benne Módos Gábor Szvjatoszlav Richterről készült remek portréjának8 – ebben már szerepe volt Hemzőnek. A következő számban már négy kolumnán közöltek összeállítást9 a Magyar Nemzeti Galéria tárlatáról, amit a fotográfia 125 éves évfordulója kapcsán rendeztek. A négy oldalon 14 klasszikus történeti, illetve néhány kortárs fotó kapott helyet. Olyan képek jelenhettek meg végre Hemző válogatásában, mint Németh József gyöngyvirágos aktja, Pécsi József heringes csendélete, Vadas libái vagy Capa milicistája. Hemzőnek meghatározó szerepe volt abban, hogy a társművészetekhez hasonlóan a fotót is kiemelje az illusztráció másodosztályú helyzetéből, önálló műnemként is helyet szerezzen neki a magazin hasábjain. Ennek a szerkesztőség falain túl hullámzó hatása volt. Jó évtized múlva, az Új Tükörnél fordulhatott elő ilyesmi megint, Keleti Éva képszerkesztőnek köszönhetően.
Ugyanezt a célt szolgálta más formában egy új rovat indítása a 11. oldalon. Egyetlen nagy méretű képhez Gera Mihály rövid szöveget, elemzést, háttérszöveget írt. A történeti és kortárs fotót népszerűsítő, magyarázó rovat később szintén az Új Tükörben kelt újra életre.
Az MSZ-nél ügyeltek arra, hogy a fotóriporterek nevét feltüntessék, akár a kisebb anyagoknál is, és csak ritkán fordult elő, hogy ez hiányzott volna. A lapnak kialakult szerkezete volt, ami meghatározta a képek számát és jellegét. A lapszám vége felé, a 22–23. oldalon szinte mindig a sport adta a témát, általában sok, gyakran 10–12 képpel, és mérsékelt terjedelmű szöveggel. Jó ideig Hemző sportfotói dominálták ezt a két oldalt, néha az archív anyagait, de többnyire friss képeit közölve.
Mennyire jellemző a dobóatlétákról, Varjú Vilmos súlylökőről és Zsivótzky Gyula kalapácsvetőről készült riportja10! A számos szenzációs bravúrkép között ott egy derűs zsáner, amin Zsivótzky egy seprűvel igazgatja magának a dobókört. Ez Hemző észjárásának lényege: emberi, privát momentumot illeszteni a témába, olyasmit mutatni az olvasónak, amit a szokásos, hivatalos sportképeken eddig nem láthatott. Ez tényleg a szó szoros értelmében vett riporteri mentalitás.
Később ezen a sportnak fenntartott két oldalon – Hemzőt váltva, illetve a lap más részeiben is megjelenve – főként Farkas József szerepelt. Az ő közreműködése biztosíték volt arra, hogy a sportképek nívója a lehető legmagasabb legyen, s ezt a képszerkesztő pontosan tudta.
Az 1965/1. számban már a színes címlapot is Hemző jegyezte, pedig még csak külsős bedolgozó volt. A színes címlapnak egyébként nem csak a presztízs szempontjából van jelentősége. Innentől munkásságában meghatározó lesz a színes nyersanyag használata. Részben az MSZ igényei miatt, de leginkább azért, mert az akkoriban elérhető fekete-fehér technika minősége jóval alatta maradt a színesnek. Így aztán, aki tehette – ő mint rovatvezető és képszerkesztő 1967-től megtehette – színeset használt akkor is, ha egyébként fekete-fehéret akart fényképezni. Ez nagyon fontos adalék a 60-as, 70-es és részben a 80-as évek magyar fotográfiájának megértéséhez és feldolgozásához. Sok olyan emblematikus képet ismerünk, nemcsak Hemzőtől, de más vezető fotográfusoktól is, amelyek színes negatívra vagy diára készültek, de a fotográfusnak valójában nem színes kép készítése volt az elsődleges célja. Nyilvánvaló, hogy részben a korabeli hazai sajtó nyomdatechnikai korlátozottsága okozta ezt az eldöntetlenséget, bizonytalanságot. (A színes oldalakat hetekkel a megjelenés előtt le kellett adni a nyomdáknak.) Másrészt viszont a részletek gazdagsága döntött a színes nyersanyag mellett akkor is, ha eleve fekete-fehér képanyagot akart készíteni a fotós. Az is előfordul, hogy az idő múltával a korábban csakis fekete-fehérben publikált riportokból, esszékből színes változatok is megjelentek. Olyan képeket is ismerünk, Hemzőtől és másoktól is, amelyek mind a két változatban megjelentek a szerző akaratából, illetve később anélkül is. Komoly fotótörténeti metodikai kérdéseket vet föl az ilyen archív anyagok megítélése, későbbi publikálása. Ami színes, de nem annak készül, az később is csak fekete-fehér lehet? Vagy akár ilyen is, olyan is? Mi történik akkor, ha nem ismerjük a fotós eredeti szándékát?
Egyébként Hemző első színes címlapja fotográfiailag nem annyira izgalmas, technikailag viszont perfekt és igényes. Látszik, hogy amihez hozzáfogott, abban mindig a maximumra törekedett. Ugyanebben a számban már a 12–13. oldalon is bemutatkozott mint Budapest krónikása. Képösszeállítása, bár remek, mégis inkább csak a politikai propagandát szolgálta. Azt mutatja be, hogy a magyarok, lám, vásárolnak, mert a boltokban árubőség van, ami a Rákosi-idők hiánygazdálkodása után igazi belpolitikai sikernek számított.
Az 1965/3–4. számban ismét főként sportképekei láthatók, de a fotók mérete (több köztük a féloldalas), illetve a kép és szöveg legalább 60:40 százalékos aránya további előrelépést mutat a vizualitás szempontjából. Ez már egyértelműen Hemzőnek köszönhető, pedig hivatalosan még nem is az MSZ volt a munkahelye. Figyelemreméltó, hogy milyen remekül válogatta ki a fotókat, mennyire tudatosan dolgozott már az első pillanattól fogva. Nagyon dinamikus összhatást mutatnak a többféle nézőpontból készült felvételek, a merész vágások. Az izgalmas folthatásokra törekvő, beszédes képek együttese határozza meg az MSZ elkövetkező időszakát, Hemző képszerkesztői teljesítményét. Különösen a hatvanas évek végét és a hetvenes évek első felét.
A következő, vagyis az 1965/5. számban mutatták be Hemző Károlyt alkotóként – Kornisshoz és Ballához hasonlóan – oldalpáron, ahogy az szokássá lett a lapban. Sportképeket is közöltek itt, de fele arányban már a később emblematikus zsánereiből adott ízelítőt. Ezzel a hat képpel a magyar kortárs fotó élvonalába helyezte magát, és kétség sem férhetett hozzá, hogy Hemző nem „pusztán” sportfotós.11
Hamarosan egyre nagyobb rang volt megjelenni az MSZ-ben, és ez jó részben neki köszönhető. Nemcsak azért, mert az itt publikáló fotósok névsora imponáló volt, képeik pedig a bezárt Magyarországról mégiscsak kikerülhettek a határokon túlra, hanem azért is, mert a fotót és készítőjét tényleg megbecsülték. Hemző jól érezte magát ebben az igényes szerkesztőségben, sokat tanult, és a saját fotográfusi és képszerkesztői munkájával nagyban hozzájárult a közös sikerhez. Ettől fogva nem nagyon készült olyan igényes és értékes fotográfiai munka nálunk, amiről ő ne tudott volna. Szerző- és képválasztásainál pontosan követhető, hogyan kérte be az adott témákban a legjobb anyagokat. Nemcsak a saját nemzedékére, illetve az akkori nagy öregekre figyelt, de a fiatalabbakra is. Nem véletlen, hogy kiket talált meg és „nevelt föl” az  MSZ szerkesztőségében. Az is árulkodó, hogy a riporterek egy része valamiért éppen az ő irányítása alatt alkotott a legmagasabb szinten. Az inspiráló munkakörülmények, az értő képszerkesztő a legtöbbet hozhatja ki munkatársaiból.
Az is érdekes és jellemző, ahogy a hasonló témák és motívumok fel-felbukkantak a különféle fotográfusoknál. Ötletet és inspirációt kaptak egymástól. Az 1965/9. számban többoldalas, nagy anyag jelent meg a balatoni halászokról, amit Balla Demeter és Szabó József jegyzett. Nyilvánvalóan ez is inspirálta Hemzőt, hogy később ő is elkészítse a saját hasonló esszéjét. (Igaz, jóval kevésbé riportosan, mint a másik összeállítás.)
1967-ben látott napvilágot először komolyabb lovas témájú anyag a lapban: Alapfy Attila, Komlós Tibor és Hemző Károly képei, az utóbbi egyelőre a lovas versenysportot fényképezte.
1969-ben némileg megváltozott és dinamikusabb lett a folyóirat vizuális arculata. Ekkoriban Hemző már tényleg szinte minden fotóműfajban bemutatkozott. Korach Mórról remek portrésorozatot készített a 1969/2–3. számba. A nyolc fotóból négy egymás mellé tördelt, remek közeli arckép. A színes borítókon is látható a fejlődés. Az 1969/6. szám címlapjára került piaci életképe formailag jóval modernebb szemléletű, mint a korábbiak. Ugyanebben az évben jelent meg először nagyobb balatoni esszéje12 – Ballával közösen jegyezték a többoldalas riportot –, mutatva, hogy az MSZ mellett volt lehetősége, ideje és ereje ahhoz, hogy elkészítse a saját anyagait: későbbi tárlatai és könyvei képeit. A Balaton aztán évekig kedvelt témája volt, több ezer felvételen örökítette meg a tavat és mindent, ami köthető hozzá.
Ehhez hasonlóan bukkannak fel az MSZ-ben a fővárosi anyagok, szintén 1969-től. Az az évi utolsó szám címlapja is Hemzőé, a Rákóczi utat, egyik kedvelt budapesti témáját ábrázolja.

Az autonóm művész kibontakozása

A következő év első számában pedig már 19 fotóval, a magazin első hat oldalán mutatta be a fővárost. Pazar képösszeállítás, a fotók, a válogatásuk, a tördelésük egyaránt világszínvonalú. Több olyan Hemző-képet találni itt, amelyek a későbbi kiállítások és könyvek alapművei lettek. Ugyanebben a számban, a sportnak fenntartott helyen, a lósportról is publikált képeket. Itt jelent meg a Finis című, drámai ló-portréja is. Nyugodtan mondhatjuk, hogy fotográfusként új korszak kezdődött az életében, maga mögött hagyta a sportfotót, és építeni kezdte autonóm, művészi oeuvre-jét.13 Néhány hónnappal a Finis megjelenése után nagy riportot közölt14, ebben többek között helyet kapott a majdani album, a Lódobogás15 címlapképe is. Egyértelműen látszott, hogy Hemzőt nem a lósport, hanem maguk a lovak érdeklik igazán.16
A fiatal művészekről készült, kétoldalas anyagának képei az 1970. szeptemberi számban olyan változatos beállításúak, annyira modern, életszagú az egész, hogy a riport bármelyik világlapban megállta volna a helyét. (Ez nem nagyon jellemezte a magyar sajtófotográfia akkori színvonalát.) A fővárosi téma a hetvenes évek elején is folytatódott17. Van olyan lapszám, amelyiknek első hat oldalán 16 Hemző-felvétel mutatja be Budapestet. Nem csak a megszokott helyeket, és főként nem a megszokott módon láttatta. Igazi újdonságnak számított az 1972. áprilisi szám hátsó borítójára került, a Deák Ferenc teret madártávlatból megmutató képe.
Ezekben az években ő készítette a borítók zömét. Egyre bátrabbá és invenciózusabbá vált a színes fényképezésben is, tudatosan használta a színek hatáskeltő mechanizmusait. Az erőteljes és mindig hatásos vörös lett a kedvence, a borító-képeinek ez a meghatározó színtónusa.
Sok izgalmas részletmotívumot fényképezett le a fővárosban, s ez későbbi budapesti anyagában is nyomon követhető.18 Ugyanakkor azt is látni kell, hogy Hemző nemcsak a számára kedves témákat vállalta el, hanem a hálátlan feladatokat is: a termelési riportokat, az illusztrációkat, a kis méretű képekben megjelenő híranyagokat. Ám ekkor és később is idegen volt tőle a sztár-attitűd. Egy volt a riporterek közül, bár az egyik legjobb.
Egyébként a fotóélet hírei rendszeresen helyet kaptak az MSZ-ben: Korniss kiállításáról két oldalon jelent meg méltatás, remekül tördelve, hét fotóval. Még a B3-as borítót is Korniss kapta, kivételesen kiszorítva az ott megszokott grafikát.19
Az MSZ kedvelt témája volt a tájegységek, megyék bejárása. Hemző Károly a hetvenes évek elején egyre többször vállalkozott a vidéki Magyarország bemutatására. 1973-ban Szatmárban, egy évre rá a Dunakanyarban járt, ezekből a színes címlapok mellett (14, illetve 16 fotóval) hatoldalas riportok jelentek meg. Elsőrangú anyagai a messze a kor színvonala fölötti tördelésben mutatkozhattak meg, s ebben úgyszintén komoly szerepe volt magának a szerzőnek.
Egyre bővültek Hemző kedvelt témái: például a romok, kövek és szobrok fényképezése, amelyek közül az utóbbi a fővárosi anyagában is kitüntetett helyet kapott. Több száz felvételt készített köztéri szobrokról, emlékművekről és szökőkutakról.
A lovas anyag is szaporodott. Egy bábolnai riport apropóján20 készült több képe a későbbi albumokban és kiállításokon is helyet kapott. A balatoni halászokról készült esszéjének néhány fotója a híres műcsarnoki kiállításán is szerepelt. Ahogyan szintén a saját lapjában kaptak helyet a búcsúkban és vásárokon készült életképei – az 1975. szeptemberi számban –, amelyek ugyancsak az életmű alapjához tartoznak.
Hemzőnek mint képszerkesztőnek köszönhetően más fotográfusok művei is megjelenhettek a magazinban. Csak néhány példa 1974-ből: Féner Tamás három jelentékeny riportját publikálta itt.
A Cserhalmi brigádról21 írt szöveget szintén Féner jegyzi, a következő számban22 pedig a csepeli munkásokról közöltek tőle merészen újszerű képriportot. Ezek a gyűrött arcú, eleven emberek mintha fényévekre volnának Rév Miklós két évtizeddel korábban készült munkásábrázolásaitól. Egyébként az 1974. októberi szám újabb magaslat a magyar sajtófotó történetében, Nagygyörgy Sándor mártélyi képei, remekül válogatva és tördelve hat oldalon át, „lapzártánkig” állják az összehasonlítást a természetfotó hazai mezőnyével. Féner harmadik esszéje, az Olajbányászok, a 1975. júniusi számban jelent meg, öt oldalon, s a szöveget is a szerző írta hozzá.
Az egyik ifjú tehetség, Szebeni András szintén a hetvenes évek közepétől publikálhatta szép terjedelemben sok számon át a régi mesterségekről szóló sorozatát. Hamarosan mint fotográfust is bemutatták őt 23 a megszokott két kolumnán.
1975-ben indult a Magyarország ma című rovat, a kor legjobb fotóival: Keleti Éva: Levegőben, Molnár Edit: Kocsis Zoltán portréja, Hemző Károly: Pár, Czeizing Lajos: Szárnyashajó a Dunán, és még hosszan sorolhatnánk. Hemző mindenkire és mindenre figyelt.

A hetvenes évek vége: rutin és minőség

1976-tól megint változott a Magyar Szemle dizájnja. Nem feltétlenül a kép javára: több lett a kisebb híranyag apróbb fotókkal, több grafikont, rajzos elemet használtak. A lap kétségtelenül modernebb külsőt kapott, de a fotográfia iránt elkötelezett ember sajnálja a korábbi többoldalas összeállításokat, a sok remek fényképet. Az is tény, hogy bár kevesebb lett a fénykép – például az 1977/7. számban kilenc egymás utáni oldalon egyetlen fotó sem szerepel –, illetve az apróképes hírek kolumnákat töltenek ki, de amikor nívós fotográfia jelent meg, annak megadták a szükséges helyet és méltóságot. Talán az is érezhető, hogy valamelyest erősödött a direkt politikai propaganda a szerkesztésben, s ez nem vezethetett – képileg sem – a nívó emelkedéséhez. Persze, inkább árnyalatokról, apróbb változásokról van szó, nem pedig megrázó átalakulásról vagy minőségvesztésről. A képszerkesztést és a fotót illetően biztosan nem. De az is igaz, hogy bizonyos fokú rutin alakult ki Hemzőben, ami tökéletesen érthető az ugyanannál a lapnál töltött több évnyi munka után. Nem az igényességéből engedett, ám az a lázas újat akarás, bizonyítási vágy, ami az előző hat-hét év számainak oldalairól leolvasható, már nem dominált olyan erősen. A ritka kivételektől eltekintve, csökkent a képméret is, és ez generálisan rontotta a fotó értékét, színvonalát a Magyar Szemle későbbi számaiban.
Ezzel szemben Hemző tekintélye ekkor már nemcsak a lapnál és a Lapkiadó Vállalatnál, valamint a magyar fotográfiában, de az egész magyar kulturális életben is megkérdőjelezhetetlen volt. A Műcsarnokban 1976-ban rendezett kiállítása megmozgatta a szellemi életet, lapja két kolumnán mutatta be a Találkozásaimat24. Viszont Hemző egyre ritkábban szerepelt fotográfusként a hasábokon, ami önmagában is sajnálatos. Ekkor már a riporteri idők utáni korszakára készült. A 80-as évek elejétől feleségével, Lajos Marival elindították nagy sikerű szakácskönyveik sorozatát, Hemző egyre több alkalmazott fotográfiai megrendelést kapott. Nyugdíjazásáig, 1989-ig helytállt a lapnál, de igyekezett átadni a stafétát. Betegsége miatt sem volt képes a korábbi tempót tartani, azt is pontosan érezte, hogy a sajtó, az ő habitusához képest, nem igazán kedvező irányba változott.
Ám nemcsak ő, hanem három kimagasló kortársa, Balla Demeter, Korniss Péter és Féner Tamás is egyre kevesebbet szerepelt a Magyar Szemlében, s ez a hiány – a hasábokon megjelenő új tehetségek dacára – önmagában is gyengítette a lapot.
Nem tűntek el teljesen az igazi komoly fotóanyagok. 1978 áprilisában nagy terjedelmet, tíz képet kapott Révész Tamás Búcsú a cigányteleptől sorozata. Gera is remek fotókat választott egyképes rovatába. 1978-ban először számoltak be a Nimród Fotóklub kiállításáról és pályázatáról, egy évre rá pedig a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójáról. Egyre több fotográfiai hírt adtak a nagyvilágból is, ennek ürügyén André Kertész, Munkácsi vagy Brassai is szóba kerülhet. A korábbi évek komoly anyagait idézte az 1979/4. számban hat oldalon át 15 fotóval megjelent nagy hortobágyi Hemző-esszé, később emblematikussá vált felvételekkel. A balatoni tematika is folytatódott, sőt immár színesben jelent meg két oldalon25.
Korniss vendégmunkása a következő, a 80-as évtizedben jelent meg két oldalon, hét képpel26. Egyébként a 80-as években az ajánlószerű kulturális hírrovatban is mind többször bukkantak fel fotográfiai témák27. Ekkor jelentkeztek a lapnál a fiatalok, az elsők között Bánkuti András, aki Hemző közvetlen munkatársa lett, Serfőző Zsolt és Lengyel Gábor mellett. Bánkuti bemutatkozás gyanánt hét oldalon jelent meg egy Galga menti riporttal28.
1984-ben újra kisebb változáson esett át a lap tervezése, ami mindenképpen jót tett az arculatának. Egységesítették a három, addig túlzottan tarka híroldalt. Néhány elemet tekintve, ekkortól erőteljes párhuzamok fedezhetők fel a Magyar Szemle és az Új Tükör szerkesztésében és dizájnjában is. (Ezek a hasonlóságok és különbségek a korszak vezető képeslapjainál további elemzéseket igényelnének.)
Abban az évben kezdte elfoglalni a helyét a szerkesztőségben és a lap hasábjain Serfőző Zsolt. A három fiatal közül a legérettebbnek és legkiforrottabbnak látszott akkoriban. Antréja,  a kenyérgyárról publikált igényes riportja 1984 augusztusában jelent meg. Míg Bánkuti a győri balettről – későbbi kedvelt témájáról – készült anyagából mutathatott be komoly ízelítőt a novemberi számban.
Hemző Károly pedig lassan és megfontoltan – ahogyan életében minden komoly váltást előkészített – a nyugdíjas évekre, a sajtóval való szakításra készült. A lapnál töltött utolsó évei már erről szóltak.

Szarka Klára

Jegyzetek
1 Ezek a lapok 1956 októberétől átmenetileg nem jelentek meg, és csak 1957 márciusában indultak újra.
2 Abban az időben az egyik állami laptól és kiadótól a másikhoz igazolni gyakran hosszú és keserves procedúrával járt. Hemző 1964-től 1967-ig várta a hivatalos áthelyezést, miközben fél lábbal itt, fél lábbal ott állt.
3 Szarka Klára: Hemző Károly, Fotóriporter különszáma, 15. oldal.
4 Magyar Szemle, 1964/1. sz. 22–23. oldal.
5  i.m.: 1964/2. sz. 6–9. oldalon képriport a balatoni lékhorgászokról.
6 i.m.: 1964/2. sz. 3–10. oldalon a busójárásról szóló riport saját írással és képekkel.
7 Balla Demeter 1964/4., Gink Károly 1966/2., Szalay Zoltán, 1966/3., Molnár Edit 1966/5., Bohanek Miklós 1966/12., Szebeni András 1975/9., Horváth Péter 1975/12., Benkő Imre 1976/12., Urbán Tamás 1977/7. számban, és még mások.
8 Magyar Szemle, 1967/2. sz. 10–11. oldal.
9 i.m.: 1967/3. sz. 10–13. oldal.
10 i.m.: 1966/8. sz. 22–23. oldal.
11 A sporthoz azért egy jó ideig még hű maradt. A budapesti Universiadéról több lapszámban tudósított (1965/6. és /7.), például ekkor jelent meg a Zsivótzkyról készült szép felvétele. Fotói túlmutatnak a műfaj keretein, mondhatni, szinte megkoronázzák pályájának ezt a szakaszát.
12 Magyar Szemle, 1969/8. sz. 10–12. oldal.
13 S hogy a kép még árnyaltabb legyen: ugyanebben az évben kezdett el komolyabban foglalkozni a vendéglátás, turizmus, gasztronómia témájával, a profi alkalmazott fotográfiával is. Ennek is megjelennek a nyomai az MSZ-ben.
14 Magyar Szemle, 1970/7. sz. címlapján és 12 belső oldalon.
15 Lódobogás, Corvina Kiadó, Budapest, 1978.
16 Hat évvel később már tudatosan kereste a neki való lovas témákat, és ezekből nagy anyagokat publikált az MSZ-ben. A mezőhegyesi ménesről hat kolumnás esszét, plusz címlapot jelentetett meg az 1976/2. számban.
17 Magyar Szemle, 1972/2. sz. 1–6. oldal.
18 Csak példaként: a továbbiakban majdnem ezer képet készített a főváros köztéri óráiról, ennél is többet épületszobrokról és díszekről, a táblák, plakátok, zászlók, címerek és környezetük viszonyáról és más részlet motívumról.
19 Magyar Szemle, 1983/6. sz. 16–17. oldal
20 i.m.: 1974/11. sz. címlap és tizenkét oldalas riport a lapban két részre bontva.
21 i.m.: 1974/9. sz. 1–6. oldal.
22 i.m.: 1974/10. sz. 1–4. oldal.
23 i.m.: 1975/2. sz. 10–12. oldal.
24 i.m: 1976/6. sz. 14–15. oldal.
25 i.m: 1979/7. sz. 16–17. oldal.
26 i.m: 1983/5. sz. 16–17. oldal.
27 Hírt adtak például az első magyar Fotóművészeti Galéria megnyitásáról (1983/5.), recenziókat írtak fotóalbumokról (1983/7.). Beszámoltak Hemző budapesti kiállításáról is a Vigadóban (1983/9.) tíz képpel. Komoly terjedelemben foglalkoztak a Magyar Sajtófotó Kiállítással (1985/6), recenziót közöltek B. Müller Magda könyvéről (1986/4.) és így tovább.
28 Magyar Szemle, 1983/8. sz. 1–6. oldal.