GERA MIHÁLY BÚCSÚZTATÓJA

Valamikor 1973 tavaszán ismertem meg Gera Mihályt: ekkor fogtunk először kezet mint munkatársak-kollégák, bemutatkozva egymásnak.
2014. május 5-én délután fogtunk kezet utoljára Misivel, és anélkül, hogy kimondtuk volna, mindketten tudtuk: valóban utoljára. A kórteremből kifelé menet még visszafordultam, egymásra néztünk, és mint azelőtt is mindig: mosolyogva, igen: egymást biztató mosollyal intettünk egymásnak.
41 év telt el… kollégákból barátok lettünk, volt időszak, amikor elszakadtunk egymástól, majd egy idő után ott tudtuk folytatni, ahol abbahagytuk… egyetértettünk dolgokban vagy vitatkoztunk dolgokról… beszéltünk, beszéltünk mindenről… néha bosszantott bennünket valami, és közben nagyokat (sokat) röhögtünk mindenen.
Azt hiszem, kapcsolatunk eredője a könyvek és a (klasszikus és jazz) zene iránti rajongásunk volt.
Volt úgy, hogy csak azért találkoztunk, hogy meghallgassunk egy George Shearing-lemezt, akár többször is, a legutóbbi években Cecilia Bartoli hangjába szerelmesedtünk bele, szinte együtt fedeztük fel Sosztakovicsot, s volt, hogy azért is tértünk be például legutóbbi olaszországi utazásunk alatt esténként mindig ugyanabba a bárba grappázni, mert ott klasszikus operarészletek szóltak, és némely népszerű áriát együtt énekeltük.
Ám Misi leginkább mint „Az Olvasó Ember“ fog megjelenni előttem. Amikor írt is (mennyire szerette a finom papirosú füzeteket, a jó töltőtollakat!) – elsősorban is a fotográfiáról, fotográfusokról – az írásait, cikkeit, megnyitóit akár olvasónaplóként is lehetett/lehet értelmezni, hiszen szívesen szőtt idézeteket éppen aktuális olvasmányaiból az éppen aktuális mondanivalójába. Íróemberként is igazi olvasó-ember maradt, olyan, akit Szerb Antal így jellemzett: „Vannak, akik szórakozásból olvasnak, és vannak, akik műveltségüket akarják olvasmányaikkal gyarapítani, de én a harmadik olvasóra gondolok, arra, akinek az olvasás életfunkció és ellenállhatatlan kényszer – csak ez az igazi olvasó.”
Halálos betegen is (amikor fogyó ereje engedte) könyvet, könyveket kért: a régi, örömteli izgalommal mutatta, hogy a Montaigne-esszék új kiadását olvassa, és közben a Bartók Rádiót hallgatta.
Könyv és zene.
Búcsúzóul egyik közös kedvencünket, Hamvas Bélát idézem, aki így ír a fülemüle (a zenei szempontból tökéletes akkordokat megszólaltató) énekéről: „A dalban nincs fájdalom vagy szenvedés, nincs hősi erő vagy nevetés, nincs öröm, nincs diadal. Amikor az ember az életen túljutott, s már nem akar semmit, az egyetlen, ami még foglalkoztatja: várakozom, amíg hívnak, s addig imádkozom. A várakozásnak ez a nyugodt, csendes, megbékült imája, ez a fülemile dala (…) – búcsú a szépséges földtől, az édes élet mámorától, és kérés az éghez, hogy eressze be.”
Isten veled Misi, vigyázz magadra, mi is vigyázunk magunkra… majd folytatjuk…
2014. május 21.

Nádai Ferenc