BESZÉLGETÉS BAKONYI BENCE FOTÓMŰVÉSSZEL

– Hol születtél, milyen környékről származol?
– Balaton mellett nőttem fel Keszthely és környékén. A nagykanizsai piarista gimnáziumban érettségiztem. Öt évig tanultam ott, kollégiumban laktam, legfőképp ennek köszönhetem, hogy kialakult bennem a fotó iránti érdeklődés; ha mindennap hazajártam volna, akkor semmire nem maradt volna időm. Nem volt fotószakkör, de esténként egyedül tudtam lenni, és ez fontos volt, mert akkor kezdtem rájönni, hogy a képpel a szépen kívül mást is lehet közvetíteni.
– Érdekelt-e a fotón kívül más is, például a rajzolás?
– Rajzolgattam, de egyáltalán nem komoly szinten. Inkább az építészet foglalkoztatott, valószínűleg azért, mert az egész családom, a szüleim és a nővérem is építész. Fel is merült mint ötlet, hogy esetleg ezt a pályát kellene választanom. De a lelkesedésem a fotó irányába húzott, így ezen az úton kezdtem járni. Mostanában ismét érdekel az építészet, szívesen alkotnék ezen a területen, ezért a bakancslistámon szerepel egy-két saját tervezésű ház.
– A papád fényképezett?
– Nem, csak hobbi szinten. Amúgy a szüleim az egyetemi fotólaborban ismerkedtek meg, a teljes sötétségben…
Persze gimnazista koromban az alapokat, hogy hogyan működik a fényképezőgép, mi a blende, a záridő stb., édesapám tanította meg nekem, és együtt kísérleteztünk.
Teljes mértékben a saját utamat jártam, nem ismertem a kortárs fotósokat, egyáltalán nem voltam képben. Később, már a MOME-n, amikor egy saját koncepción dolgoztam, problémát jelentett a számomra, hogy léteznek-e hasonló fotográfiák, és ha igen, akkor hagyjam-e magam befolyásolni. Sokat nézegettem mások munkáit, hogy lássam, hogyan közelítették meg azt a témát, ami engem is érdekel. Nyilván jó „képben lenni”, és ismerni, hogy milyen munkák készültek, de úgy gondolom, hogy a fotográfiában nehéz újat mutatni. Ha minden egyéni projekt elkészítése előtt ezzel foglalkoznék, a lelkesedésem is eltűnne, és néhány esetben a munka el sem készülne. De szerintem nemcsak nekem, hanem másoknak is elvenné a fényképezéstől a kedvét az, hogy már ezt is megvalósították, meg azt is. Azért művelem a fotográfiát, mert szabadságot ad nekem. De akkor ne szabjak meg magamnak határokat és korlátokat, hanem érezzem magam benne jól.
– A MOME-t magad választottad?
– A gimnázium utolsó évében, amikor kezdtem felfedezni, hogy a fotóval mennyi mindent ki lehet fejezni, igyekeztem tájékozódni, hol, milyen egyetemek vannak, hogyan lehetséges oda bekerülni stb. Először is, részt vettem a Fotófalu nevű alkotótáborban, majd előkészítőre jelentkeztem a MOME-ra, de főleg magamtól készültem a felvételire. Nagyon örülök, hogy nem budapesti vagyok, és a gimnazista éveimben nem kerültem olyan közeg hatása alá, ahol esetleg mások miatt kezdtem volna el fotózni, hanem saját tapasztalat útján jöttem rá dolgokra. Persze nem szeretnék mások fölött ítélkezni, mert lehet, hogy rosszul látom a dolgot. De örülök, hogy teljesen magamtól, a saját elhatározásomból döntöttem a fényképezés mellett.
– Milyen volt a MOME-ra járni?
– Az első években nagyobb volt a lelkesedésem, és jellemző volt a megfelelni vágyás, amit valószínűleg a gimnáziumból hoztam magammal; idővel azt tapasztaltam, hogy érdemesebb egy-egy fotósorozatra nagyobb energiát fordítani, akár a többi feladat mellőzésével. Ezt követve, másodéves hallgatóként született meg az első, számomra fontos anyagom, a Dignity, ami négy hónapig készült, és amihez a pilisvörösvári és egy Keszthely melletti mészkőbányát választottam helyszínül. Ez egy önportré-sorozat, a magammal való küszködést, pontosabban ennek a küzdelemnek a végső fázisát igyekeztem megfogalmazni. Mindent manuális módon hoztam létre, egy 11×4 méteres fekete lepedőt hurcolásztam magammal. Ma is ez a sorozat áll hozzám a legközelebb.
Harmadéves hallgatóként mérséklődött a fotózás iránti lelkesedésem, de sokat jelentett a majdnem egy éves utazásom Keleten, ami egy négyhónapos sanghaji rezidenciával kezdődött. Utazásra, egyedüllétre és inspirációra volt szükségem, amit úgy érzem, megkaptam. Idén diplomáztam alapképzésen.
– Hogyan kerültél Kínába?
– Hévíz városnak szoros kapcsolata van Sanghajjal. A két város művészeti kapcsolatát erősítettem, egy rezidenciaprogramon vettem részt, ahol egy fotósorozatot kellett készítenem, hogyan látom, hogyan találom meg magam európaiként egy kínai nagyvárosban. Az együttműködés egy önálló sanghaji kiállítással zárult.
– És Hévízen meg voltak elégedve az ott készült anyagoddal?
– Igen, tetszett nekik, teljes mértékben.
Az ott tartózkodásom alatt igyekeztem alkalmazott munkákhoz jutni, hiszen tervem volt a környező országokba is elutazni. Kiállításmegnyitókra jártam, ahol új embereket ismertem meg. Szerencsére sikerrel jártam, egy-két hét múlva kaptam emailt egy magazintól, hogy szeretnének velem dolgozni, mert hallották, hogy jelenleg Sanghajban tartózkodom. A kint élő magyar közösségen keresztül is jutottam reklámfotós munkákhoz.
– Beleszóltak a munkádba?
– Nem, és nagyon örülök, hogy amikor kaptam a felkérést, akkor a megrendelő nagy mértékben bizalmat adott az elkészítésben és a megvalósításban. Persze volt olyan felkérés, ahol nagyon meg lettem volna kötve, de ezeket nem vállaltam el, hiszen ha nem látom magam a munkában, akkor csupán az anyagi része nem vonz annyira, hogy elvállaljam. Szerencsére, mostanában egyre több az olyan megkeresés, ahol teljes mértékben rám bízzák a koncepciót.
Viszont a kenyeremet nem csak ebből keresem, és ennek nagyon örülök, hiszen nincs nyomás rajtam, hogy minél több munkát el kell vállalnom. Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen amiket a saját boldogságomra fotografálok, az egyéni projektjeim, fotósorozataim tetszenek embereknek, esetleg műgyűjtőknek is annyira, hogy pénzt adjanak érte. Műtárgy kategóriában egy hongkongi galéria képviselt először, velük a kintlétem alatt kerültem kapcsolatba.
– Te mentél be hozzájuk, vagy ők kerestek meg?
– Tájékozódásképpen sok galériát végigjártam, volt köztük egy-két szimpatikus, amelyek fiatalokkal vagy kortárs fotóval foglalkoztak. Ezekkel a galériákkal felvettem a kapcsolatot személyesen vagy emailben, például ezzel a hongkongi galériával is így alakult ki az együttműködés, és miután véglegesen hazajöttem, megkerestek, hogy képviselni szeretnének az ázsiai piacion. Idén februárban egy önálló kiállítással kezdődött az együttműködésünk, melyre személyesen is elutazhattam. Két évre kötöttünk szerződést, ezalatt kiállításokon, művészeti vásárokon képviselnek, Szingapúrban, Hongkongban.
– Mennyi ideig voltál kint?
– Sanghajban négy-öt hónapot töltöttem, utána Belső-Kínában és más ázsiai országokban utaztam ismét 4–5 hónapot.
– Mit tudtál Sanghajról, mielőtt kiutaztál volna?
– Nem sok időm volt felkészülni, hiszen az indulásom előtti este még nem volt biztos, hogy megyek-e fél évre Kínába vagy nem, este 8 óra körül hívtak, hogy megvan a vízumom, és másnap reggel 9-kor felülhetek a repülőre. Tudtam, hogy hol lesz a szállásom, és körülbelül ennyi. Egy egyetemen laktam, és egy kint élő magyar fogadott, akivel előzőleg már itthon is találkoztam. Ő anyanyelvi szinten beszéli a kínait, így mindenben segített. Nagyon furcsa világ volt az elején, nem tudtam hova tenni, hiszen semmiben nem hasonlít a miénkhez, minden teljesen más, mint nálunk. Ennek ellenére kellemesen csalódtam a kínai emberekben, teljesen mások, mint az itthon kialakult képünk. Hamar beszippantott a város, sosem unatkoztam, és gyorsan eltelt az a pár hónap, nagyon jól éreztem magam.
– Kezdettől fényképezned kellett, vagy ezt későbbre hagytad?
– Eleinte csak ismerkedtem a hellyel és a városlakókkal, kínaiakkal, külföldiekkel és magyarokkal is, és csak jóval később kezdtem hozzá a fotózáshoz. Biciklivel jártam az utcákat nap mint nap, így talán jobban megismertem a városrészeket. Nagyon érdekelt a kínai emberek személyisége, de nehéz hozzájuk közel kerülni, éreztem bennük egyfajta távolságtartást, egy határt, amit nem lehetett átlépni, annak ellenére, hogy nyíltak, és érdeklődnek az európai kultúra iránt. A kint élő és kínaiul beszélő magyar ismerőseim, elmondásuk alapján, szintén nem tudnak mit kezdeni ezzel a távolságtartással. Ezt szerettem volna megjeleníteni a képeken, és úgy érzem, az épületeken keresztül tudtam ezt leginkább átadni, emberábrázolás nélkül. Mikor bekerültem a húsz-harminc milliós nagyvárosokba, és szerettem volna otthon érezni magam bennük, kis fogódzókat akartam találni a város részleteiben, amikkel az idegen világot ismerőssé, elfogadhatóvá tehetem. Hosszasan keresgéltem a megfelelő helyszíneket, háztetőkre mentem (igazából lopóztam) föl, ezek általában nincsenek lezárva, mert a lakók ott teregetik a ruhákat.
A Cognition képei négyezer kilométerrel távolabb, a Góbi sivatagban készültek, és azt hiszem, hogy ott sikerült megjelenítenem a legjobban azt, amit szerettem volna, a tömeg, a csoport, illetve az egyes ember viszonyát. A felvételeken kínai turisták láthatók.
– Európai vagy amerikai emberek nem utaznak oda?
– A belső-kínai utam volt a számomra legnehezebb a kommunikáció szempontjából. Hiszen egyedül mentem, angol felirattal ott már sehol sem találkoztam, mindenki csak kínaiul tudott. Egyedüli segítséget az internet és a térkép jelentett. Bármit is szerettem volna mondani, csak a vizuális kommunikációra tudtam hagyatkozni, de egy életre szóló élmény marad. A sivatagban találkoztam egy külföldivel, nagyon megörültünk egymásnak. A sivatag, ami be van kerítve, és infrás beléptetőrendszeren keresztül lehet csak bejutni, szürreális volt. Mintha hirtelen egy másik világba csöppentem volna, abszurd dolgokkal találkoztam.
– A képeiden ugyanazt látjuk, mint amit te is láttál, vagy módosítottál a látványon?
– A sivatagban készült anyagomban az expozíción és a szaturáción kívül utólagos módosítás nem történt. A turisták hosszas megfigyelésével értem el ezeket a kompozíciókat.
– Miért másznak fel a dombra? Mit láthatnak onnan?
– Ugyanazt, mint lentről, rengeteg homokot. Három napot töltöttem a sivatagban, sokfelé bolyongtam, mászkáltam. Szerencsére éjszakára sikerült bekéretőznöm egy családhoz, akik a sivatag bejáratától száz méterre laktak, nagy segítség volt, hogy több napot is eltölthettem ott, mert így nem kellett a harminc kilométerre lévő településig utazgatnom.
– A Floating című sorozatod már a kínai utad alatt is megvolt, ugye?
– Igen, azt követte a Nameless és a Transform, mindkettő az egyetem szüneteltetése és a sanghaji utazás között jött létre. A Floating képei különböző épületbelsőkben, például a Néprajzi Múzeum lépcsőházában készültek, a megvalósításukban Koroknai Kirával dolgoztam együtt. Nagyon érdekelt a levitáció, a lebegés „kivitelezése”. Sokat kísérleteztünk a modell lánnyal, először a helyszíneken szerettem volna létrehozni a lebegést, de sajnos volt egy kéztörés… Így választottam a digitális utómunkát a két expozícióból készült képek összerakására. A felvételeken szereplő modelleket egy trambulinon fotóztam, ahol sokszor elgyakorolták az ugrást, míg olyan lett, ahogy azt elképzeltük. A trambulin köré műtermet építettem, és igyekeztem ugyanolyan fényviszonyokat létrehozni, mint a helyszíneken.
– A Nameless hasonló ehhez, csak szűkebb térbe helyezve?
– A lebegést tekintve hasonló, de egészen másról szól, a valóság, illetve az emlék- és álomfoszlányok keveredéséről. Néhány álmomra, illetve álomtöredékre tudok csak visszaemlékezni, az ezek által keltett illúziót szerettem volna a fényképeken megjeleníteni. Egy kiürített bútoráruházban tudtam fotózni, három napom volt rá, reggeltől estig ott töltöttem az időmet. Néhány színt később módosítottam, de egyébként más manipuláció nem történt. Távkioldó segítségével tudtam egyedül dolgozni. A Dignity és a Floating elkészítéséhez Phase One-t béreltem, a többi sorozatom Nikon D800-zal készült.
A Transform a Nameless továbbgondolása, hiszen a különböző tárgyak azonos színű felület előtti lebegtetésétől jutottam el az emberi alakokhoz. Örültem, amikor a kezdeti kísérletezések után kiderült, hogy meg tudom oldani a problémát, és bele tudom olvasztani a modelleket a hátterekbe. Ezt a sorozatot is lezártnak tekintem, akárcsak a többit. A legtöbb munkámban az engem foglalkoztató gondolatokat jelenítem meg, azt hiszem, ez a jövőben sem fog lényegesen változni, de a képi világ, amivel mindezt a legérzékletesebben tudom elmondani, mindig új és új kihívásokat, megoldásokat tartogat, ettől tartom izgalmasnak ezt a kifejezésmódot.
Legfrissebb, Incognito című sorozatomat mindössze néhány hete fejeztem be. Négy képből áll, az utólagosan beépült emlékek foglalkoztattak. Honnan tudom, hogy az emlékeimre személyes tapasztalásból gondolok vissza? Valóban átéltem-e az adott szituációt, vagy a szüleim által mesélt történetek miatt kapcsolom össze? Ez a furcsaság természetesen mindenkinél jelen van, és az ezek által keltett illúziót szerettem volna megjeleníteni. Néhány sorozatomban foglalkoztam már az emlékeimmel, illetve az álmaimmal különböző megközelítésből, talán egy időre lezártnak tekintem e témát.
– Közben el kell tartanod magad; ez befolyásolja-e a „saját” fotóid létrejöttét?
– Azért nem, mert szerencsére nem kizárólag az alkalmazott munkákból kell megélnem, ezért nem vagyok ráutalva arra, hogy minél több felkérést elvállaljak, ami megölhetné bennem a lelkesedést. Nemrég megkeresett egy párizsi galéria, akik Svájcban a Scope művészeti vásáron képviseltek, sikerrel, így további együttműködést ajánlottak fel, aminek nagyon örülök, hiszen a galéria képviseletében szerepel például Corda, Hayat vagy éppen Vasarely. Egy svédországi, kortárs fiatal fotósokkal foglalkozó galériával is kapcsolatban állok, és jelenleg egy könyv kiadásának a gondolata foglalkoztat.

Bacskai Sándor