fotóművészet

BESZÉLGETÉS GERHES GÁBOR MUNKÁCSY-DÍJAS KÉPZŐMŰVÉSSZEL, EGYETEMI- ÉS FŐISKOLAI OKTATÓVAL

Erősebb állításokat, szigorúbb formákat keresek

– A nyolcvanas évek elején színjátszó körös voltál. Hogyan kerültél a Tanulmány Színházhoz?
– Az I. László Gimnáziumban, ahová jártam, már az első vagy második évben kialakult egy olyan baráti társaság, amelynek a tagjai nyitottak voltak a művészetek, a művészi gondolkodás felé. A hetvenes évek végén, egy akkoriban hozzánk került fiatal tanár, Somogyi István (aki egyetemistaként az Universitas Együttes színésze volt) vezetésével, létrejött a színjátszó kör. De több volt ez átlagos színjátszó körnél, inkább önfeltárásnak, a határaink megismerésének mondanám, ma úgy nevezik az ilyeneket, hogy pszichodráma. Tizenhat-tizenhét évesek voltunk, szinte istenként néztünk fel Somogyira. Idővel fölvettük a Tanulmány Színház nevet, később ebből lett a Műegyetemi Szkénében működő Arvisura Színházi Társaság. Rendkívül intenzív együttlét volt, hétköznap próbáltunk, de a hétvégéket is gyakran töltöttük együtt egy bükki kulcsos házban.
– Horgas Ádám és Scherer Péter is ott kezdte a pályáját.
– Meg Terhes Sándor, Szalontai Tünde, Kelemen József. Később közülünk néhányan, öntudatra ébredve (és belátva, hogy a színészi képességeink végesek), kezdtünk leválni a csoportról, és inkább az akkoriban beindult alternatív zenekaros közegben találtuk meg a helyünket. Megalakítottuk a 2. Műsor nevű zenekart, én voltam a gitáros.
– Az I. László Gimnázium kórusa közreműködött a Korál együttes első lemezén.
– Azon a felvételen az én basszushangomat is hallani lehet; négy éven át énekkaros voltam, és mivel korábban Balázs Fecó is ott tanult, minket hívott a Budai Parkszínpad-beli koncertjükre közreműködni, a lemezüket is akkor rögzítették.
– Mivel magyarázod, hogy a nyolcvanas évek közepén egymás után alakultak az alternatív zenekarok?
– Az akkori nemzetközi trend, hogy a beat-, a rock- és a diszkókorszak után megjelenő New Wave, Deustche Neue Welle felfrissíti a zenélésről alkotott fogalmakat, itthon is termékenyítőleg hatott. A Kádár-korszakra jellemző szorítás is kezdett enyhülni, elindult egy önszerveződési folyamat, gyakorlatilag bárki, bármikor közönség elé állhatott. Én is felkéredzkedtem egy színpadra, és a társammal eljátszottunk két számot. Az új hullám mellett az A. E. Bizottság is kétségtelenül nagy lökést adott a kezdő alternatív együttesek számára, az általuk képviselt szellemiség, életforma erősen hatott ránk. Nekünk a példaképeink voltak, évekig az előzenekarukként léptünk föl. A Fiatal Művészek Klubja mellett az Ikarus Művelődési Ház és a BME Bercsényi Klubja számított a két legfontosabb helyszínnek, mi a 2. Műsorral a Bercsényiben próbáltunk, az volt a bázisunk. Az ős-tagok közül senkinek nem volt zenei képzettsége, később érkeztek hozzánk profi zenészek is, például Kirschner Péter, aki ma az Európa Kiadóban gitározik. 1985 körül már stabil közönséggel rendelkeztünk, meg tudtuk tölteni a háromezres Petőfi Csarnokot, és 1986-tól kezdve Nyugat-Európában is rendszeresen felléptünk.
– A dalszövegeitekbe nem lehetett annyi mindent beleképzelni, mint az URH- vagy Millenniumi Földalatti Vasútvonal-számokba.
– Mi nem pulzáltunk együtt a Kádár-rendszer ellenzékével. Én másfajta közegből jöttem, a rendszerrel való viszonyom viszonylag naiv volt, az én szemem már az érett koromban kezdett kinyílni. A számaink a magánügyeinkből táplálkoztak, általában a szerelemmel foglalkoztak, érzelmes vízióknak mondanám őket. Volt egy öt-hat állomásból álló svájci turnénk, „Magyarországi Punk & Roll”-ként promóztak bennünket, és a plakáton szerepelt egy vörös csillag, aminek az egyik ága töredezve hullik a darabjaira. És én kiborultam emiatt, egyrészt, túl direkt volt ez az ellenzékieskedés, másrészt, egyáltalán nem volt koherens a zenekar imázsával. Persze, maga a létezésünk, hogy nem az akkori könnyűzene útját jártuk, mondható egyfajta ellenzéki magatartásnak, de nem volt az. Később jóba lettünk a koncertjeinkkel megforduló ellenzékiekkel, például az Inconnu Csoport egyes tagjaival vagy Rajk Lászlóval, egyikünk nála lakott albérletben, de a direkt politizálás soha nem jellemzett bennünket.
Pezsgő élet volt! Fontos időszak volt. De nincs bennem nosztalgia, el tudtam magamban engedni azokat az éveket. Döntenem kellett, hogy profi pályára lépünk-e, én azt nem akartam volna vállalni, nem volt hozzá  elég elhivatottságom, hogy mindent a zenészi karrierre tegyek föl.
– Olvastam egy interjúban, hogy a koncertdíszleteket részben te tervezted és festetted.
– A 2. Műsor billentyűse és kulcsfigurája, Ocztos István, aki az építész szakra járt, meg én is inkább vizuális vénával voltunk  megáldva, nem annyira zenészivel. Nyilván a Bizottság képzőművész tagjai is hatottak ránk abban, hogy a fellépéseinkre látványelemeket, jelmezeket, színpadképeket kezdtünk tervezni. Ezzel egy teljesen új, különös világ nyílt ki a számomra. Ocztos mellett általában én terveztem a plakátjainkat, néha Kirschner is, volt is egy közös kiállításunk a Bercsényiben; és az, hogy a város utcái, terei tele vannak a műveimmel, hihetetlen élményt jelentett. Az én generációm, szerintem a tiéd is…
– Én 61-es vagyok.
– Én 62-es, akkor mi egy korosztályhoz tartozunk; a mi generációnk korábban, a kádári időkben azt tapasztalhatta, hogy a nyilvános tér nem a miénk. A köztéren látható falragasz sem a miénk. Ehhez képest mámorító érzés volt, hogy a kezem nyomát mindenhol látni lehet. Ahhoz, hogy valaki képzőművésszé válhasson, eléggé önzőnek kell lennie; nekem is, bármilyen jó is volt egy együttes tagjának lennem, jobban esett egyedül, önállóan dolgoznom, mint csapatban. Jobban kielégítette a határtalan ambícióimat. Amilyen ügyetlen és frusztrált voltam a gyenge gitártudásom miatt, olyan biztonsággal mozogtam a vizualitásban, rögtön a kezdetektől.
– Korábban is rajzoltál vagy festettél?
– Nem túl jól, bár az iskolai barátaimmal, akikkel a Tanulmány Színházat alkottuk, a rajzolgatás, fotózgatás is fontos része volt az életünknek. Magam is lehúztam pár évet különböző rajzkörökben.
– Talán nem is a rajztudás a lényeges, hanem az, hogy ötleteid legyenek?
– Az én esetemben mindenképpen, mert a mai napig sokszor zavar, hogy nem tudok elég jól rajzolni. De tudtam, hogy ezen a frusztráción át kell lépnem, mert láttam ördögi kezű embereket, akik üres manieristák maradtak.
– A plakátokon kívül voltak egyéb munkáid is?
– Igen, például a színpadkép-építés, ami szintén kezdettől magával ragadott, most is hasonlókkal foglalkozom, nagyon szeretem a szcenáriókat, a berendezett tereket. Az akkori ellenzék tagjai közül sok szamizdatosnak, másként gondolkodó művésznek volt valamilyen köze a filmgyárhoz, mindenki ott kavart. Úgy emlékszem, hogy egy FMK-beli koncert után ismerkedtünk meg Bachmann Gábor építésszel, tetszett neki a zenénk, neki minden tetszett, ami eltér a szokványostól, akkoriban együtt dolgozott Rajkkal, szinte fogalomnak számított a párosuk. Ocztosnak, aki szintén építész, Bachmann elkezdett filmgyári megbízásokat adni, és szinte magától értetődött, hogy azokban én is részt veszek. Ezek főleg kivitelezői munkák voltak, egyszer például egy homokvárat kellett építeni a Kunigunda utcában, vagy falfestményeket egy lágerdíszletben. A rendszerváltás idején volt egy Radikális Párt nevű szerveződés, aminek Cicciolina volt a húzóneve, Bachmann csinálta a gyűlésük díszletét, abban is dolgoztam. Kisebb, alkalmi feladatok voltak, de nagyon sokfélék. Általában csak nagy vonalakban mondták el, hogy mi a feladat, és a részletek kidolgozását ránk bízták. Ma már nem tudom, hogy mennyit fizettek, fogalmam sincs, hogy miből éltünk, valahogy nem számított a pénz. Megvoltunk. Akkor már könyvborítókat is terveztem, később elvégeztem egy nyomdásziskolát, öt évvel idősebb voltam az osztálytársaimnál. Nagyon tetszett, rengeteg dolgot megtanultam. Az egyik fiú anyukája az Akadémiai Kiadónál dolgozott művészeti szerkesztőként, egyszer gondolt egy merészet, és az, hogy ő, meg Bachmann is, bizalmat szavazott egy tőlük sokkal fiatalabb valakinek, aki még kezdőnek sem volt mondható, abszolút mintaértékű hozzáállás, én is igyekszem ilyen lenni az Európa Könyvkiadónál – ahol jelenleg művészeti vezetőként dolgozom – így kiválasztani a munkatársaimat, nem ajánlólevélre hagyatkozva, hanem a megérzéseimre. Az Akadémiai Kiadóban vagy háromszáz ember dolgozott, rengeteg szerkesztő volt, akik számítottak vagy számítanak a könyvkiadásban, Szántó Tibortól kezdve sorolhatnám a neveket, mind onnan származnak. Az osztálytársam anyukájának köszönhetően, készíthettem egy borítót, és a kirakatban meglátni a művemet, hasonlóan jó érzés volt, mint amit a plakátokkal éreztem. Azóta is folyamatosan kapom a megbízásokat. Mindig külsősként dolgoztam, nem voltam állásban, leszámítva azt a nagyon rövid időt, amit díszítőként a Vígszínházban töltöttem.
– Mióta fényképezel?
– Középiskolás korom óta, és nagyon fontos része volt a fejlődésemnek. Tizennégy évesen nagyon hittem az fotográfiában. Nagymamámtól kaptam egy Chinon CM–3-at, többhavi fizetés árába került, csúcsgépnek éreztem, nagy menőségnek számított akkoriban. A Pataky Művelődési Házban működött egy fotókör – ugye emlékszünk, hogy akkoriban a kultúraoktatást, a szakköröket, a TIT-et nagyon komolyan vették, ott felkészült emberek tanítottak. Egy barátommal három éven keresztül jártunk a fotókörbe, bámultuk a diaporáma-vetítéseket, mindenre kíváncsian hallgattuk Lussa Vincét, Tillai Ernőt vagy éppen Horváth Pétert. Azzal a sráccal – egyébként ő Richter Pál, azóta a Zeneakadémia Népzene szakának alapítója és vezetője – csaknem  minden délután géppel a kezünkben jártuk a várost. A Fotó újságban meg is jelent egy képem, pontosabban kettő, az egyik a Képbírálatban, de a másik belső oldalon. Rengeteg időt töltöttem a fotózással, a laborálással. És milyenek a fiatalok, valamit fölcsipegettünk az idősebbektől, és onnantól félisteneknek hittük magunkat. Tizenhét évesen lezajlott az első kiállításom, a Kálvin téri aluljáróban délután háromkor kitettem öt tablót. Öt perc múlva jött egy rendőr, szedjem le, de megegyeztünk, hogy hatig fönt maradhattak. A rendőr pontosan, időben megjelent, én pedig illedelmesen leszedtem a képeket. De a képeim megmutatása, hogy belehelyezem magam egy közösségi térbe, egészen különleges élmény volt, valamiféle korai közösségi akció, ős-flashmob. Azokat a fotókat ma is vállalnám, Jokeszék, Szerencsésék új dokumentarista hatása alatt készültek, csípőből lőtt épületrészletek, hangulatképek voltak, jó keményen nagyítva, mint Kerekes Vidám Park-fotói. Ez a fajta fotografálás, mellette a színházasdi, a hosszú, mongol bőrkabát, Alföldi-bakanccsal, amikben jártam, meg a lila köd a fejem körül, maga volt a világmegváltás.
Egyszer csak, 1989–90 körül, abbahagytam a fényképezést, nem érdekelt többé. Azt láttam, hogy olyan fotográfiáim vannak, amilyenek másoknak is. Fiatalon még mindenki olyan képeket akar csinálni, mint amilyeneket másoktól lát, ez ugyanakkor csapda is, és ennek a fiatal kori attitűdnek nem szabad sokáig tartania. Dokumentum-megőrzőként vagy motívumokként, a festményeim alapanyagaként továbbra is használtam fényképet. De ezt leszámítva, tizenöt évig nem fotóztam. Jobban érdekelt a festészet, meg az alkalmazott grafika.
– Később, 2000 körül, Kerekessel volt egy közös kiállításotok a Pozsonyi Fotóhónapon.
– A kétezres évek elején már mindketten a Vintage Galériához tartoztunk, ők találták ki, hogy állítsunk ki együtt Pozsonyban, én a földszinti, Kerekes az emeleti térben. Egyébként még hosszú ideig csak köszöntünk egymásnak, nem nagyon volt közöttünk közelebbi kapcsolat. Találkoztunk ugyan, eljött a kiállításaimra, pár szóban elmondta, mit gondol, közben hamiskásan mosolygott, de úgy éreztem, hogy fontos számára a hierarchia, a kettőnk között lévő tizenvalahány év korkülönbség nem enged valódi átjárást, vagy valami más miatt nem enged be a pajzsa mögé. Tavaly a FotóFalu rendezvényen volt egy előadása, és ott, akkor, nagyon megszerettem, kinyílt, érződött rajta az önirónia, ami régen nem volt rá jellemző. Valamit hozzáfűztem az előadásához, utána odajött hozzám, beszélgettünk, és tudtam, hogy fontos a számára, mit gondolok.
Az én pályafutásomból kimaradt az, hogy kiválasztok egy mestert, akivel elbeszélgetünk, akinek megmutatom az anyagaimat. Ugyanakkor voltak nagyon fontos emberek, akiknek a munkáit szorosan követtem, és ittam a szavukat. Szerencsés voltam, hogy mindig sikerült fontos alkotók közelébe kerülnöm. Odáig nem merészkedtem, hogy állandóan a nyakukon lógjak, azt tolakodásnak éreztem volna, de munka közben gyakran próbáltam elképzelni a véleményüket, mit szólnának ehhez vagy ahhoz.
– Miért tértél „vissza” a fényképezéshez?
– Hosszú ideig csak festettem, meg installációkat, tárgyegyütteseket készítettem, de egy idő után már nem éreztem őket releváns kifejezési formának. Az 1997-es E és É című sorozatot már nagyméretű fotókra terveztem el, viszont a műtermi fényképezésben semmilyen gyakorlatom nem volt. Viszonylag jól laboráltam, viszonylag jó fotótechnikai ismeretekkel rendelkeztem, de a  mesterséges fénnyel, műtermi körülmények között történő fotografálást idegen terepnek éreztem. Felkértem Rosta József fotóművészt, a Ludwig Múzeum munkatársát a munkára, és a további projektjeimet is hasonlóan, meghívott fényképészekkel hoztam létre. Egy alkalommal Csontó Lajos rákérdezett, hogy miért nem én csinálom a képeket, hiszen szemem van, látásom is van. Tényleg, miért is ne? Hamarosan vettem egy Hasselbladot, és elkezdtem megtanulni világítani, elég gyorsan eljutottam arra a szintre, amire szükségem volt. Most már rafináltabb világításra is képes vagyok. Nem sok idő elteltével vásároltam egy 4×5-ös Sinart, amivel egy teljesen új világ nyílt meg előttem.
A 4×5-ös gépet nem a pillanat elkapására találták ki, a fényképezés közben én már nem tudok variálni, szétrázná a szituációt, ha valamit hirtelen meg akarnék változtatni. Az összes változtatásnak még a meló előtt meg kell történnie, hogy a fotózástól már semmi se vonja el a figyelmemet. A digitális fényképezés az azonnali kontrollnak köszönhetően kevesebb parázással jár. Mostanában leginkább egy PhaseOne digitális hátfalat használok a film helyett. Számomra jelenleg ez a legmegfelelőbb fotós eszköz.
A tanítás miatt is muszáj volt gazdagítanom a technikai ismereteimet. 2000-ben kezdtem grafikát és vizuális kommunikációt tanítani az Óbudai Képzőművészeti Szakközépiskolában, és 2009 óta a Krea Kortárs Művészeti iskola alkalmazott fotográfia szakát vezettem. Lassan nyolc éve oktatok a MOME-n egy rövid állóképi tervezés blokkot, valamint a BKF fotószakán – a művészeti kar indulása óta – viszem a másodév egyik kurzusát. Úgy látom, hogy ma ugyanannyi tehetséges fiatal van, mint az én ifjúkoromban. Viszont ma sokkal nagyobb impulzusokat kell kapniuk, mint annak idején, mert elképesztő élménydömping éri őket. Akár többféle élmény is egy időben: filmet néznek, zenét hallgatnak, olvasnak egyszerre. Ilyenné nevelte őket ez az élményalapú társadalom, és ezen nem tudunk változtatni. Ehelyett inkább abban hiszek, hogy én, a tanár, rendet tudok tartani a fejükben, ha az én fejemben is rend van. Sajnos az is jól látszik, hogy a kétségtelen tehetségük és a kreativitásuk mellett elképesztő, brutális referencia-hiányosságaik vannak. Nem ismerik azokat a könyveket, filmeket, de akár kulturális korszakokat sem, amikre oktatóként hivatkoznunk kellene. Telítve vannak impulzus szinten a vizuális élmények tömegével, ebben a rendszerben egyszerűen nincs idő arra, hogy reflektíven feldolgozzák az élményeiket, mint mi tettük. Egy egészen másfajta módszertan kidolgozására van szükség, hogy tanárként hatékony lehess és főleg, hogy komolyan vegyenek.
– Honnan van energiád a sokféle tevékenységhez?
– Nálam pont fordítva van, ezek az egymástól különböző tevékenységek töltenek fel. Én nem tudok ráérni, azok a leginkább improduktív időszakaim, amikor sok szabadidőm van, és akkor dolgozom a legjobban, amikor le vagyok terhelve. A pörgés az életformám.
– Mesélnél a Z, avagy egy ország létrejöttéről?
– A megrendezett képeim után, az elmúlt négy-öt évben, egyre inkább érdekelni kezdett a társadalmi kérdésekre való reflektálás. Ez egy kicsit, általánosságokban, talán az előző anyagaimban is tetten érhető, de az utóbbi időben szándékosan ráfókuszálok az engem érdeklő, konkrét problémára, például – ebben az esetben – az ügynökkérdésre is. A én munkamódszeremhez mindig hozzátartozik egy kutatási, gyűjtési periódus, azt követi a konverziós időszak, amikor a tapasztalatokat átfordítom arra a nyelvre, amelyen beszélni szeretnék. Megismerkedtem a Kádár-rendszerrel foglalkozó Tabajdi Gábor történésszel, akinek, egyéb kutatásai „melléktermékeként”, a kezébe akadt kábé száznegyven titkosszolgálati lakás 1976-ból származó, egyetlen példányban megmaradt címlistája. Kétféle lakás volt, az egyik félét a BM kezelte, a másikban viszont hétköznapi családok laktak, akiknek néha odatelefonáltak, és olyankor elmentek három-négy órára hazulról. Még az is előfordulhatott, hogy valamelyik tiszt oda vitte föl a nőjét. A lista hozzáférhető volt a Fehér Hollók munkacsoport oldalán, ahol a GoogleMaps segítségével azt is meg lehetett nézni, hogy Budapest mely épületeiben működtek ezek a lakások. A címlista csak a házszámokat tartalmazza, a lakásokat már nem, mégis döbbenetes volt, hogy az első cím, amit megláttam, a I. kerület, Logodi utca 7–9., egy karnyújtásnyira van attól a háztól, amelyikben lakom; a másodikban, az Attila út 117.-ben lakik Eperjesi Ágnes képzőművész, a következőben, az Attila út 4–6.-ban lakott gyerekként Szőnyei Tamás, aki ma a titkosszolgálatok egyik legnagyobb tudora. Elhatároztam, hogy végigfényképezem az épületeket. Ezek nem különösebben érdekes fotók, leszámítva, hogy megjelenik rajtuk Budapest építészeti múltja. A képek januárban készültek, alig jártak emberek az utcán, nem látni fákat, emiatt még személytelenebb a környezet. Ennél sokkal fontosabb hozadéka az anyagnak annak a megmutatása, hogy még mindig rengeteg feltáratlan része van a múltunknak. Meggyőződésem, hogy a Magyarországot jellemző, elképesztő frusztráltság jórészt ebből fakad. A zűrzavaros emlékek, félinformációk, legendák, kreált hagyományok nagyon mélyen mételyezik a társadalmat. Én nem akartam állást foglalni vagy ítélkezni, a velünk élő kibeszéletlenségekre szerettem volna reflektálni.
– Volt-e oka annak, hogy konkrétabban akartál reagálni a társadalmi kérdésekre?
– Hát látjuk, hogy hol élünk, nem lehet csak úgy elmenni mellette…
– A legtöbben nem foglalkoznak vele.
– Másfélék vagyunk. Én érzékenyebb vagyok rá. Ez nem túl hálás, és főleg nem kifizetődő feladat. De nem akarok úgy tenni, mintha az igazság keresése valamiféle érdem lenne a részemről, nem is rangsor. Én ilyen vagyok, de nincs bajom azokkal, akiket mondjuk a fenyőfából készült barkácsművészet érdekel. Akkor van baj, amikor ők gondolják, hogy diktálhatnak más alkotóknak.
– A korábbi munkáidat erősen jellemezte az ironikus látásmód, a mostaniakat nem. Megváltoztál?
– Az irónia kétségtelenül jó eszköz, de megvan benne az a veszély, hogy a művet és a befogadót is felszínessé teheti. Erősebb állításokat, szigorúbb formákat keresek, például egyelőre leszámoltam a színes képpel.
Bacskai Sándor