BERND ÉS HILLA BECHER FOTOGRÁFUSOK ÉS A LOTHAR SCHIRMER KIADÓ

A kölni SK Stiftung Photographische Sammlung előadóterme csaknem teljesen megtelt. A pódiumon Hilla Becher és Lothar Schirmer, továbbá a beszélgetést irányító Gabriele Conrath Scholl, a gyűjtemény vezetője. Az asztalon a kötelező ásványvizes üvegek, a teremben feszült csend. Elsősorban a fiatalabbakat vonzza az időutazás lehetősége: vissza a kezdetekhez, a gyökerekhez egy olyan korszakban, amikor a fotóalbum művészi médiumként is igen népszerű. Hilla Becher és férje, a hét éve elhunyt Bernd Becher csaknem négy évtizedes együttműködésre tekinthet vissza Lothar Schirmerrel, s a közös munkából huszonkét kiadvány született ezekben az években.
Schirmer első alkalommal 1971-ben látogatta meg Becheréket, azt követően, hogy ipari építményekről készített, tipologikusan felépített sorozatukat beválogatták a nürnbergi Kunsthalle Wie die Schönheit sei, das weiß ich nicht („Nem tudhatom, mi a szépség”) című csoportos tárlatára.
– A fényképeikre először a hatvanas évek közepén figyeltem fel a Diskurs című frankfurti diákújságban – meséli Schirmer. A médium bevonulása a művészetek dicső csarnokába még igen távol volt ekkor, akárcsak a fotóalbum mint önálló, önmagáért való médium. Addig a kinyomtatott fényképek inkább csak a valóság dokumentumának számítottak, vagy csupán a leírt szót vagy a megtörtént eseményt jelenítették meg, azoknak adtak nyomatékot.
Becherék 1959-től dokumentálták az ipari múlt építészeti örökségét, kezdetben a Sieg folyó mentén, majd a Ruhr-vidéken, később Nagy-Britanniában, Belgiumban, Franciaországban és az Amerikai Egyesült Államokban. Sárkánycsontvázak, bádogrobotok és szürke légballonok: „névtelen szobraik” valójában aknatornyok (kasházak), magaskohók, gáztartályok, víztornyok, amelyeket tisztán formai szempontok alapján, több évtizeden át következetes, józan felvételezési technikával rögzítettek filmre, mindig ugyanolyan technikával, hasonló körülmények között, majd a képeket típusok szerint elrendezve foglalták egységbe, kialakítva egy sajátos tipológiát.
Bernd Becher (1931–2007) a Sieg vidékén nőtt fel, ahol meghatározó volt a bányászat. Eleinte apja nyomdokain járva díszítőfestőnek, később pedig grafikusnak és tipográfusnak tanult Stuttgartban és Düsseldorfban. Már gyerekként is lelkesedett az ipari létesítményekért, amelyeket diákéveiben a pusztulás és a megsemmisülés veszélye fenyegetett. Ezért igyekezett őket minél pontosabb rajzokon megörökíteni. A bontás azonban gyakran rövidebb idő alatt lezajlott, mint amennyire sietősen nyomott hagyhatott a ceruzája a papíron. Áttért a fényképezésre, hiszen az gyorsabb és a lehetőségekhez képest tárgyilagosabb volt a rajzolásnál. Ekkoriban ismerkedett meg a tőle három évvel fiatalabb, ám képzett fotográfus Hilla Wobeserrel. Kettőjük erős érzelmi kapcsolata egyúttal művészileg is termékenynek bizonyult. Hilla egy potsdami nagypolgári családból származik, és anyja révén már gyerekkorában megismerkedett a fényképezéssel, amit később a szakmájául választott. Első nagyformátumú, 13×18 cm-es gépüket 1961-ben, a házasságkötésük évében vették. Mindketten erősen kötődtek az új tárgyias fényképezéshez, érdeklődtek az ipari létesítmények sajátos világa iránt, és meg voltak arról győződve, hogy „meg kell őrizni ezeket az objektumokat, különben eltűnnének.” Akkoriban ez a művészet nem jelentett kenyérkeresetet. Hilla fényképészként biztosította a megélhetésükhöz szükséges minimumot. Képességeiket egyesítették, és „míg Bernd Becher az egyes objektumok fotografikus leképezésére összpontosított, addig Hilla magára vállalta a későbbi labormunka egy jelentős részét”1. Így minden egyes nagyítás az intenzív közös munkafolyamat eredménye, miközben semmiféle szerepe nincs annak, „ki nyomta meg az exponálógombot egy adott fénykép esetében”. Minden egyes felvételezést megelőzött a pontos vázlatok, illetve Polaroid-felvételek készítése, és „az eredmény mindig az állandó véleménycsere, az új tapasztalatok és a közös elgondolások eredményeképp jött létre”2.
– Becherék konceptuális művészettel foglalkoztak – emlékezik Lothar Schirmer –, és én is azt tettem. – Még kölni egyetemista volt 1971-ben, aki mindenképpen könyvkiadással szeretett volna foglalkozni. Arról viszont csak hozzávetőleges elképzelései voltak, miként is kellene hozzáfogni ehhez. Ám amikor konceptuális és minimalista művészek, Warholhoz hasonlóan, a fotográfiával is foglalkozni kezdtek, és egyes festők (például Gerhrad Richter) fényképeket kezdtek festeni, már számára is értelmesnek tűnt, hogy közeledjen a fotóhoz. Három érdekes pozíció is kristályosodni kezdett akkoriban előtte. Egyrészt Becheréké, akik ipari létesítményeket fotografáltak, amelyek addig nem bizonyultak méltónak a művészetre. Másrészt Ute Klophausé, aki elsősorban a Fluxus-happeningeken készült felvételeivel vált ismertté; harmadrészt pedig Hans-Peter Feldmanné, aki talált, „kattintgatós” képekből állított össze sorozatokat. Schirmer mindhármukat felkereste.
– Becheréknél leragadtam – mondja.
Később, amikor igyekezett rábeszélni őket egy közös album kiadására, inkább tartózkodóknak tűntek. Első, Névtelen szobrok című könyvük már 1969-ben megjelent, és más kiadóktól is kaptak több ajánlatot. De nem nagyon bíztak a nyomdai minőségben, és szerettek volna részt venni a könyv tervezésében is. Indulatosan védekeztek a kép és szöveg akkor szokványos szembeállítása vagy vegyítése ellen.
Utólag jó ötletnek tűnt Schirmer számára is, hogy Becherék ügyesen maguk elé helyezték a kései August Sandert. „Jó tanács volt, és mindamellett igen elegáns húzás. Nála összekapcsolódott a történelmi felelősségtudat és a szerénység. Tisztelgés a nagy példakép előtt azzal a gyakorlatias céllal, hogy egy fiatalembert szaván fogjanak, és próbára tegyék, komolyan gondolta-e, amit mondott. Így lett a Schirmer/Mosel Verlag első könyve, amely 1975-ben jelent meg, egy August Sander-album. Minden tekintetben jó alapnak bizonyult.” írta Schirmer abból az alkalomból, hogy Bernd és Hilla Bechert Erasmus-díjjal tüntették ki 2002-ben3.
– Sok kiadó albumhoz méltatlannak ítélte a könyvtervünket – emlékezik vissza Hilla Becher, magában mosolyogva.
Becheréknek, de különösen Berndnek, aki eredetileg könyvillusztrátornak készült, igen határozott elképzelésük volt arról, miként is kellene nyomtatásban bemutatni felvételeiket. Tudatában voltak annak, hogy egy könyvnél más szabályok érvényesülnek, mint egy galériában vagy múzeumban megrendezett kiállítás esetében, mégsem értettek egyet azzal a szokványosnak számító eljárással, hogy az egyes képek mellé magyarázó vagy értelmező szöveget illesztenek.
– Mi történeteket mesélünk a dolgokról, amelyek elbeszélik saját történetüket – fűzi hozzá Hilla Becher. Igényt tartottak arra, hogy részt vegyenek a döntésekben, ellenőrizhessék a nyomdai minőséget, akárcsak az oldalkialakítást és a képek sorrendjét.
– Arról szó sem lehetett, hogy csak úgy odacsapják valahová az anyagot – magyarázza.
Mindemellett nem csak az egyes képek foglalkoztatták őket. A folyamat végére mindig ki kellett alakulnia egy tipológiának, amelyet aztán be lehetett mutatni egy kiállításon vagy épp könyv formájában. A Fachwerkhäuser („Favázas épületek”) például így egységes sorozatnak, a Siegerland 19. század vége óta jellegzetes építészeti stílusát bemutató enciklopédiának is tekinthető. Ez az egyszerű, minden díszítőelem nélküli függőleges favázas szerkezet részben a környék bányáiba érkező bevándorlók miatt fellendülő építkezések, részben pedig a vasérctermelés miatt foganatosított, a drága fát kímélő takarékossági intézkedések következtében terjedt el. A házaspár természettudósok módjára dokumentálta ezt a sajátos háztípust, és a leíró, inkább poétikus címek helyett a helységek és utcák, házszámok, építési évek, építtetők és foglalkozásuk tudományos igényű listáját mellékelték a felvételek számával együtt a könyv képanyagához. Lothar Schirmerrel minden elképzelésüket megvalósíthatták.
Bernd és Hilla Becher így, töretlen következetességgel fényképezte mintegy ötven éven keresztül a nehézipari létesítményeket, hogy aztán a felvételeket albumokba rendezve, létrehozzák az egyes korok, a technika és a gazdaság változásainak kitett ipari építészet egyedülálló dokumentációját. Nem kaptak erre megbízást, és anyagi eszközeik is szerények voltak, de mindketten meg voltak győződve az állapotfelmérés sürgősségéről. Nem lehetett előre látni, sem előre tervezni, hogy munkájuk milyen jelentőségre tesz majd szert egyszer.
– Abban, hogy ma a fotóalbumot egy műalkotás mércéjével mérhetik, nekünk is volt némi szerepünk – mereng el Lothar Schirmer.
Anne Kotzan (Pfisztner Gábor fordítása)

Jegyzetek
1 Susanne Lange művészettörténész, a Photographische Sammlung der SK Stiftung Köln korábbi vezetője.
2 Susanne Lange: Was wir tun, ist letztlich Geschichten erzählen… Bernd und Hilla Becher – Einführung in Leben und Werk, München, Schirmer/Mosel Verlag, 2005.
3 In: Susanne Lange (szerk.): Bernd und Hilla Becher Festschrift Erasmuspreis, Schirmer/Mosel Verlag, 2002.