ALPERN BERNADETT: USED STONES

A kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum műemlék jellegű épület, mely eredeti formájában a 18. században épült. Egykor a Pest–Szeged postakocsijárat lóváltóállomása volt, a vasút megépítése után pedig vendéglő és a kecskeméti iparosok találkozóhelye, „Ét- és Táncterem a Pistához” néven. Az épületet az 1920-as évek második felében alakították ortodox zsinagógává, s közel két évtizedig, 1944-ig volt a hitélet helyszíne. A második világháború után vágóhíd, üzlet, raktár, majd egyre rosszabb állapotú rom lett. 1989-ben Bács-Kiskun Megye elöljárósága ajánlotta fel múzeumi funkciók betöltésére, ekkor került sor az  átépítésre, a múzeumi használatra alkalmas helyiségek kialakítására.1 Ha odabent körülnézünk, számtalan építészeti elem – a mennyezeten látható freskó vagy a könyvtár köralakú ablakai – utal arra, hogy az épület egykor szent helyként funkcionált. A múltjára való építészeti reflexiót mégsem tekinthetjük természetesnek; napjainkban számtalan olyan zsinagógaépületet találunk Európában, amelynél semmi sem utal a múltra. Alpern Bernadett a Used Stones című fotósorozatában ezeket a ma nem rendeltetésszerűen használt zsidó templomokat örökítette meg – összesen kilenc ország huszonöt településének harminc zsinagógáját.
A Kaposvári Egyetem fotóriporter és képszerkesztő szakán végzett alkotót már korábban is foglalkoztatta az ember és a környezet viszonya (Identitás a tájban), később a diplomamunkájában is ezt a tematikát folytatta. A Used Stones című sorozata személyes indíttatásból, egy családfakutatásból született meg, közel két évvel ezelőtt. A sárbogárdi zsinagóga felfedezését 2012 óta több hazai és európai imaház felkutatása követte, mely minden esetben együtt járt a múltbéli közösség történetének megismerésével, valamint a jelenlegi állapotok – az épület funkciója, a lakosság épülethez való viszonyának, tudásának – feltérképezésével.
A kiállításon megtudhatjuk, hogy a sárbogárdi zsinagógát például 1879-ben adták át, s hogy a II. világháború felszámolta az 500 fős hitközséget, a holokauszt-emlékművön ma 235 zsidó neve olvasható. A sárbogárdi zsinagóga története csak egy a kiállításon látható harminc közül, de azok történetei is hasonlóak: átalakítások (pl. a csehországi zsinagógák), stílusjegyek beépítése (Békéscsaba, Kolozsvár, Poznań), funkcióvesztés, néhol szinte a teljes pusztulás (Albertirsa).
A sorozat elsődleges olvasata a holokauszt – vagyis az európai zsidó közösségek megsemmisítésére tett kísérlet – következményeire való rámutatás lehetne, a zsidó közösségek által hagyott értékek, emlékek pusztulásának több mint fél évszázados reflexiója. A Used Stones azonban ennél jóval tágabb értelmezési keretet biztosít a néző számára: mit tud kezdeni az európai társadalom saját kulturális örökségével? S mit lát meg belőle az egyes ember, mit tud a közegről, amelyben él, hogyan veszi birtokba tereit? A kérdést megfordítva: mit árul el a múltunkról, saját történelmünkről a tér, amelyet hétköznapjaink során használunk?
Alpern Bernadett sorozatát látva meglepő a helyzet. Meglepő összegyűjtve, katalogizálva látni, hogy szerte a világban akadnak épületek, amiket a felismerhetetlenségig átalakítottak-becsomagoltak indokolatlanul, valódi funkció nélkül. Meglepő látni, hogy a szent helyét a hétköznapi, a profán átveszi, hogy az egykori szakrális terekben ma bútorraktár, vietnami áruház, night-club működik. S megdöbbentő az is, amikor az egykor volt szent helyeken ma egy másik szent hely működik: Londonban mecset, Eszéken katolikus templom. Ugyanakkor változtatna-e bármit is a holokauszt tényén az, ha az épületeket visszajuttatnák eredeti közösségeiknek, ha a funkciójuknak megfelelően használnák őket? Ha nem fitnesz klub, bár, szálloda, bútorbolt vagy kaszinó működne bennük, hanem csupa „nemes célt” szolgáló létesítmény, kulturális központ, színház vagy koncertterem? Megnyugodna-e tőle az európai ember lelkiismerete?
A fotósorozat alkotója azonban nem innen közelít témájához. Miközben felmutatja egy közösség pusztulását, s dokumentálja az általuk hagyott „nyomokat”, a régi helyén keletkező újat örökíti meg – látásmódjában a kritikus hozzáállás helyett inkább az elfogadás tükröződik. Sorozatának kompozíciói, színei többnyire lágyak, finomak, bensőségesek, a kecskeméti Fotómúzeumban csupa „szép képet” látunk (a prágai templom, londoni mecset, párizsi bár, budapesti vívóegyesület felvételei), néhány kivételtől eltekintve (mint a komáromi squash-centrum, a békéscsabai bútorbolt vagy a londoni irodaház), amik inkább az abszurd, az irónia felé mozdulnak el. A képekhez kísérő, a közösségek és az épület történetét bemutató szövegleírások is inkább tárgyilagosak, Alpern alkotói attitűdje az objektivitás felé közelít, csak ritkán tűnik ki a szövegekből egy-egy személyesebb fogalmazás. Ebből adódóan a néző is hasonló hangulatok között ingadozik – a kiállítás következetesen viszi végig a kép és a szöveg dichotómiáját –, de ez a váltakozás cseppet sem bizonytalanságot tükröző, sokkal inkább az adott helyzet komplexitására, összetettségére mutat rá. Egy biztos: a múlt megismerésének egy lehetséges módja a tér történelmének az ismerete. Alpern Bernadett sorozata pedig lehetővé teszi számunkra, hogy a múlt egy szeletét megismerjük; kép és szöveg, múlt és jelen párhuzamos egymásmellettiségével.
Az elhagyott terek mindig emlékeztetnek minket valamire, amikor a történelem közvetlen módon megtörtént, amikor a „nagy” történelem behatolt az egyéni életekbe. Ugyanakkor a társadalom mindig is a tér használatán keresztül reprodukálja önmagát, egy tér kialakítását mindig is befolyásolták a kulturális együtt hatások. Nem árt a saját környezetünkben is körülnézni.
Barta Edit

Used Stones, 2012-2014
Az egész a családfakutatással kezdődött. Nagyapám halála után Sárbogárdra utaztam, hogy felkeressem a szülőházát, és rábukkantam a zsinagógára, amely jelenleg használtbútor-üzletként üzemel. Ott készült a sorozat első képe, majd ebből a képből újságcikk született az Israel Hayomban, Ronen Dorfan újságíró közreműködésével. 2013-ban a European Association for Jewish Culture támogatásával indultam útnak, hogy Európa-szerte feltérképezzem a ma már nem rendeltetésszerűen használt zsinagógaépületeket.
Az európai zsidóság történelmi központjaiban ma is fellelhetők az egykor gazdag kulturális és hitélet mára kiüresedett vázként álló épületei, a használaton kívüli, átépített, újrahasznosított zsidó templomok és imaházak. A régen hitközségeket szolgáló, hol monumentális, hol szerény épületeket ma koncertteremként, múzeumként, bútorboltként, olimpiai edzőcentrumként, rendőrőrsként, tűzoltóállomásként vagy akár tisztítószalonként használják, de akad köztük katolikus templom és mecset is.

Sárbogárd – a kezdetek, 2011
Nagyapámat 1932-ben, 18 éves korában, a szülei családi okok miatt Budapestre költöztették. Ekkor látta utoljára a várost. Rengeteg rossz emlékkel távozott, így sokáig úgy érezte, hogy soha többé nem szeretne visszatérni. 65 évvel később mégis visszavágyott. Hosszasan kérlelte apámat, hogy keressék meg a szülői házat. Nagyapám 2002-ben elhunyt, és sosem jutott vissza a szülővárosába. Később, amikor Kaposvárra jártam egyetemre, két éven át hetente kétszer is áthaladtam a városon, de valamiért sosem szálltam le a vonatról. Mindig csak szerettem volna. Mindig csak terveztem. Pár év múlva Dunaújvárosban jártam, és hirtelen eszembe jutott, milyen közel is vagyok nagypapám városához. Még aznap nekiindultam megkeresni a házat, ahol született. A városházán semmit sem tudtak. Persze nehéz megmondani, hogy 85 évvel ezelőtt hol lakott valaki, akiről csak a nevét és a születési dátumát tudtam. Végül az egyik intéző tanácsára kérdezősködni kezdtem az idős helyi lakosoktól, hátha emlékeznek nagyapám nevére. Végül kaptam egy utcanevet, ami alapján elindulhattam. Egy segítőkész hölgy elvitt az akkor 70 éves apósához, s kiderült róla, hogy nagypapa egykori iskolatársa. Egészen bizarr élmény volt, olyan dolgokat tudtam meg a nagyapámról, amiket azelőtt sosem hallottam, például, hogy nem tudott kötélre mászni. Nekem ezeket a történeteket sosem mesélte, és sok más dolgot sem. A zsinagóga egy utcában állt a házzal, és megdöbbenve láttam, hogy az egykori templom ma használtbútor- és ruha-üzletként funkcionál. Azt hiszem, akkor indult el bennem valami.
A sárbogárdi zsidó közösséget a 18. században alapították, a zsinagógát 1879-ben adták át. Az épület szomszédságában volt az elemi iskola és a rabbilakás. A holokauszt felszámolta a hajdan 500 fős, erős hitközséget. 1944-ben ebben az épületében gyűjtötték össze az embereket, innen terelték őket a vonatállomásra. A holokauszt-emlékművön 235 zsidó neve olvasható. A visszatért harmincnégy túlélő megkísérelte újjáalakítani a hitközséget, de  ez a törekvés nem járt sikerrel. A zsinagógát és a közösségi épületet 1960-ban eladták, a vallási tárgyú könyvmaradványokat, hitközségi iratanyagokat a padláson halmozták fel, ahol ma szinte mindent állati ürülék borít. Az épületben álboltozattal két szintet alakítottak ki. Az alsó szinten szinte semmi sem árulkodik az épület egykori zsinagóga voltáról. Először az ÁFÉSZ működtetett itt bútoráruházat, ma pedig, magánbérleményként ugyanezt a funkciót látja el. Az ablakokat befalazták, és helyettük újakat nyitottak, amit a jeruzsálemi második Templom befalazott kapuja szimbólumának érzek. Az eredeti szakrális funkcióra a bejárat felett érintetlenül maradt két tízparancsolati kőtábla utal. Épp ez adná a lehetőségét annak, hogy a jeruzsálemi Siratófalhoz hasonlóan, a mai napig imahelyként használják az épületet.

Albertirsa
2013 szeptemberében utaztam Albertirsára, hogy lefényképezzem az ottani zsinagógát. Egy kedves irsai barátnőm családja segítségével viszonylag könnyen megkaptam az évtizedek óta üresen álló, lezárt épület kulcsát. A barátnőm nővérének gyerekei elkísértek a fotózásra. Szép, meleg nap volt, a gyerekek játszottak, szaladgáltak a ház körül. Azt hiszem, élvezték, hogy egy tiltott helyre juthattak be. A fotózás végeztével a tízéves Adél felkiáltott: „Kezdődik a show!” Mi beálltunk az üres terem közepére, ő pedig felrohant az egykori női karzatra, ahol a kongó csendet megtörve, héberül kezdett énekelni. A dalt pár nappal korábban tanulta hittanórán. Hihetetlen volt, ahogy a hatvan éve némán álló falakat Adél hangja belengte, és újra élettel töltötte meg.
Az eredeti állapotában fennmaradt klasszicizáló, késő barokk stílusú zsinagóga, Szántó József kutatásai szerint, 1809-ben, a Magyarországi Zsinagógák című könyvben szereplő adatok szerint 1820-ban épült. A háború után sokáig tollüzem működött benne, majd raktárként használták. Az állaga jelentősen leromlott, ablakaiból kitört az üveg, lehullott vakolat hever mindenhol. Az épület 2006 februárjában került a város tulajdonába azzal a feltétellel, hogy a műemlék jellegét figyelembe véve helyreállítja, és így üzemelteti majd. Egyelőre csak a tetőzetet újították fel.
2013 szeptemberében, az Albertirsa várossá avatásának 10. évfordulóját ünneplő programsorozat keretében itt rendezték meg Devecsis János első önálló fotókiállítását, amely  az egykori templom kihasználatlan és elhanyagolt állapotára hívta fel a figyelmet.

Csehország
Evát, csehországi segítőmet a haifai egyetemen ismertem meg. Azt hiszem, nélküle nem lehetne ennyire színes repertoárom Csehországból.
Segített eligazodni a csak cseh nyelven elérhető, igen pontos zsinagóga-nyilvántartásban; s az ő segítségével találtam rá Slaný rendőrőrsére, ahol, hála az előzetes telefonos egyeztetésnek, maga a rendőrkapitány vezetett körbe az épületben. A kapitány az íróasztalán lévő, kisméretű izraeli zászlóval állít emléket az 1865-ben, mór stílusban épült egykori zsinagógának, amit belül teljesen átépítettek, így ma csak a homlokzat alapján lehet sejteni néhai rendeltetését. A felső szinten lakásokat alakítottak ki. A mellette található házban régen zsidó iskola működött, később ezt is lakóépületté alakították. A háború után az üresen maradt zsinagógába a levéltár költözött, ma pedig rendőrőrs.
Velvaryba érkezésemkor nyelvi nehézségekbe ütköztem. Elmentem hát a helyi iskolába annak reményében, hogy találok egy angoltanárt. Az angolóra megszakítása árán sikerült is megtudnom a címet, és elértem a volt zsinagógáig, ahol, szintén nyelvi problémák miatt, sehogyan sem tudtam elmagyarázni, hogy csak fényképezni szeretnék; így csak kívülről tudtam dokumentálni a ma speciális általános iskolának helyet adó egykori imaházat. A funkcionalista zsinagógaépületet 1931-ben emelték, berendezését egy 19. századi prágai imateremből hozták ide. A háború után nyoma sem maradt a hajdani zsidó közösségnek, így a város 1949-ben megvásárolta a házat, és azóta különféle oktatási intézmények működnek itt, egy rövid időszaktól eltekintve, amikor huszita templomként funkcionált.
Velke Mezirícíben csak nehezen sikerült elmagyaráznom a vietnami piacot működtető, se csehül, se angolul nem beszélő eladónak, hogy nem az árakat szeretném fényképezni, csak az épületet. Az egykori gettó szélén elhelyezkedő régi zsinagóga a 16. század elején épült gótikus-reneszánsz stílusban, később átalakították. 1867-ig tartottak itt istentiszteleteket, az új zsinagóga felavatása után pedig üzletként és raktárként működött.
Liteňben, a 18. századi régi zsinagóga helyén a 19. században klasszicista stílusban épült, majd a háború után tűzoltóállomássá alakított épületben azonban minden fennakadás nélkül készítettem képeket, mert Eva elkísért.

Kolozsvár
Kolozsváron 1848-ig törvény tiltotta a zsidók letelepülését. A második világháború előtt azonban már népes zsidó közösség élt itt. 1944-ben 16 700 helyi és környékbeli zsidót deportáltak Auschwitzba. Mára már csak néhány százan maradtak.
A városban több zsinagóga és imaház is volt. Az egyik első, az 1851-ben épült Párizsi utcai, később az ortodox hitközség vallásos és kulturális központja lett. Azóta átépítették, ma csak a külseje a régi, a belső tereken több cég is osztozik, többek között egy televízióállomás és egy nyomda is.
A Horea főúton álló, mór stílusú, 1887-ben emelt, négy ezüstös hagymakupolával büszkélkedő Nagy zsinagógát a Deportáltak zsinagógájának is nevezik, jelenleg a holokauszt áldozatainak emlékhelyéül szolgál.
A Tranzitház néven ismert, egykori Poalé Cedek zsinagóga ma művészeti és kultúrközpont. Az épület a két világháború között készült el, és zsinagógaként csupán 1947-ig működött, utána raktárként használták. A mennyezeten ma is láthatók a bibliai állatokat ábrázoló freskódíszek. A Tranzitház Alapítvány nagy hangsúlyt fektet a fokozatos helyreállításra, emellett a programjaik között rendszeresek a zsidó indíttatású projektek. A Sasz Chevra egyesület 1922-ben átadott imaházában 1991-ben még tartottak szertartásokat, ám az évtized végén bezárták, és bérbe adták egy bútoráruháznak. Az épület szinte minden stílusjegyét elvesztette, jelenleg a Babes¸-Bolyai Tudományegyetem keretében működő Moshe Carmilly Judaisztika és Zsidó Történelmi Intézet otthonául is szolgál.

Békéscsaba
A békéscsabai zsidóság megjelenése az 1800-as évek elejére tehető. A városban 1883-tól neológ és ortodox irányzatú hitközség is működött. Dr. Tibori János történetíró szerint a deportálás előtt 770 zsidó családot, összesen 2200 embert köteleztek sárga csillag viselésére, s az elhurcoltak közül mindössze 182-en tértek vissza. Egy másik forrás szerint 2400 zsidót zsúfoltak be 1944 júniusában tehervagonokba, és körülbelül 400 ember jött vissza. Közülük többen Budapestre költöztek, vagy kivándoroltak Izraelbe. 1965-ben a békéscsabai hitközség 147 tagot számlált.
Az egykori neológ zsinagóga az első csabai zsidó imaház helyén épült 1893-ban. A kéttornyú, mór stílusú templom terveit Langer Lipót budapesti építész készítette. Nyolcszögletű tornyai hagymakupolával záródtak, csúcsukon Dávid-csillaggal. A tornyok közti félköríves homlokzatot a kőtáblák díszítették. A templomot     a hatvanas években a Magyarországi Izraeliták Országos Képviselete (MIOK) eladta. Az épületet a város átalakíttatta: a tornyokat eltávolították, a nyílásokat átalakították, és a falakat beburkolták. Jelenleg itt bútoráruházat találunk. Természetesen az átalakítással a belső tér elvesztette eredeti szépségét. Csak a megmaradt oszlopcsarnok, illetve a padláson meghagyott freskó árulkodik az épület egykori funkciójáról.
A szemközti, romantikus stílusban épült ortodox zsinagógát 1894-ben avatták fel. A MIOK 1971-ben ezt az épületet is eladta. Jelenleg a földszinten kávézó működik, az emeleten pedig kiadó irodák vannak. A hitközség az izraelita temető mellett építtetett új zsinagógát, ezt 2004-ben adták át.

Poznań
Útjaim során olykor az volt az érzésem, mintha valaki fentről figyelne és segítene nekem. Általában a lehető legjobban alakultak a dolgok, még a legképtelenebb helyzetekben is született megoldás.
Így volt ez Poznańban is: már régebb óta tudtam az ottani zsinagógáról. Az 1907-ben épült, impozáns belső kialakítású templomot a nácik 1942-ben uszodává alakították át a Hitlerjugend számára, annak örömére, hogy a zsidóság eltűnt a városból. A kívül-belül lecsupaszított, hatalmas kupolájától megfosztott uszodát 1943-ban adták át a zsidó újév második napján. A háború után is, egészen 2007-ig uszodaként, majd alkalmi kiállítótérként működött épület jelenleg felújításra vár.
A távolság miatt mindig halogattam az utazást, végül Krakkóban döntöttem el, hogy másnap elutazom Poznańba. Hosszas keresgélés után sem sikerült kiderítenem, hogy az épületet jelenleg mire használják, de a legutolsó, interneten talált adat szerint ismét hitközségi tulajdonban van, és rekonstrukcióra vár. Több szálat megmozgatva sikerült kapcsolatot találni a poznańi hitközséghez, egy lány személyében, aki annyit árult el, hogy szombaton összejön a közösség, és sort keríthetek velük egy személyes találkozóra. Már úton voltam Poznań felé, amikor az egyik lengyel útitársamról, Paulináról megtudtam, hogy rokonságban áll az egykori úszómesterrel. Útitársam szinte mindenben a segítségemre volt. Barátság szövődött kettőnk között. Három órányi telefonálgatás után kiderült, hogy a kulcs egy egyetemi tanárnál van, aki csak akkor hajlandó kinyitni az épületet, ha a közösség erre engedélyt ad. Így a különben katolikus Paulinával elindultunk a helyi zsidók sabbati ebédjére, ahol ő hosszasan ecsetelte a történetemet, amiből én egy szót sem értettem, de a tekintetükön láttam, hogy szurkolnak nekem. Az ima után Alicja Kobus, a hitközség elnöke sajnálattal közölte, hogy a kulcs nincs náluk, mert az épületet bérbe adták. Paulina lelkesen közbeszólt, mi tudjuk, hol a kulcs, már csak a hitközség engedélye kell. Megkaptuk. Az épület kinyílt, és a képek elkészülhettek.

London
Májusban érkeztem Londonba, ahol már sokszor jártam azelőtt. Előzetes kutatásaim nyomán csak egyetlen cím állt rendelkezésemre, a Brick Lane-en található, ma mecsetként működő egykori zsinagóga, ezért a reptérről rögtön oda vezetett az utam. Viszonylag hamar ráleltem az épületre, lelkesedésemben egyből benyitottam, ahol a muszlimok épp imádkozni készültek. Természetesen azonnal kitessékeltek, és csak ima után, késő délután mehettem vissza. Ekkor kaptam egy másik időpontot egy olyan napra, amikor maga az imám vezetett körbe, és kérésemre megengedte, hogy nő létemre az épületben maradhassak, a karzaton megbújva, kendőbe tekerve. Nagy élmény volt végignézni egy ilyen eseményt. A szertartás végeztével páran még ott maradtak imádkozni, ekkor már én is lemerészkedtem a karzatról, de amint megláttak a fényképezőgépemmel, ők is sorra kifordultak a teremből.
A ma Jamme Masjid mecsetként ismert épület tulajdonképpen kakukktojás, ugyanis eredetileg hugenotta protestáns templomnak épült 1742-ben. 1809-ben megvette a Londoni Társaság a Zsidók Keresztény Hitre Térítéséért, ám mivel céljukat elérni nem tudták, tíz évvel később a metodista egyház vette át a templomot. 1898-ban az újonnan betelepült zsidó bevándorlóké lett, és egészen 1976-ig Spitalfieldsi Nagy Zsinagóga néven működött. Az épület akkor az iszlám közösség tulajdonába került, és mecsetként működik.
Alpern Bernadett