SZOMBATHY BÁLINT VÁROSJELEK CÍMŰ KÖNYVÉRŐL

Az igazi világváros lüktetése távoli illúzió volt, a poros, álmos falvak ott terpeszkedtek a közelében, akarnok tanácselnökök és párttitkárok szabták a rendet, kicsinyes pletykák járták át a hétköznapokat azokban a furcsa képződményekben, a létező szocializmus közép-európai kisvárosaiban. Ebben a furcsa rezervátumban a mindent átitatni szándékozó ideológiával szemben a városlakók presszóléptékű, kocsmaléptékű ellenállása szerveződött, s mindkét oldal meglehetős érdektelenséggel fordult a várossal szembe. Az egyik eltörölni akarta, míg a másik fél még egy tisztességes utcaseprésre sem számíthatott. Ha kicsit tágabb a képkivágás, ezen Európa-perem utcák, házak, járókelők bukkannak föl a fotók szélén a Városjelek című Szombathy Bálint-könyvben.
Persze a fényes nyugati nagyváros, az más volt. A flâneur – Baudelaire, Saint-Beuve, Balzac kószálója – óta a modernitás nagyváros-élményét sokan megfogalmazták. A nagyváros a társadalmi heterogenitás helye. A modern polisz az a hely, ahol az ember ismeretlenek között él. A városokat a történelem véste ki, az utcákon közlekedve az időben járunk. A urbánus modernitás helyeinek hatalmas az irodalma és hatalmas helyen terül el az irodalomban. A város mint építés, mint ritmus, mint utópia a vizuális művészeteknek is nagy kihívása a XX. században. S az urbanizáció sötét oldala is az egyik legfontosabb toposz – így a fotográfusok számára Riis és Hine óta. Ezeknek a metropolisoknak megvan a maguk külön modern formaeszménye.
De milyen esztétikummal bírtak ezek a kopottságukból ki nem kászálódó, periferiális kis helyek? Környezetükben, a városszéleken, falvakban ott a gányolás sajátos kreativitása, az alkalmilag rendelkezésre álló vagy szerzett vagy nyíltan ellopható eklektika fantáziadús összeépítése. De ez itt kérem, ez egy köztes mező az alkotás és a gányolás között, az építés monumentalitása és a rom melankóliája között. Ez itt a csendes romlás.
Figyelemre méltó esztétikai minőség nélkül?
Nem így van, mondja Szombathy Bálint. Ezek a lelassult lét-módok szétesésükkel kerülnek akaratlanul is együttmozgásba az egzisztenciális kutatás és magárahagyottság nagy modernista formáival, gesztusaival. Egy visszatépett plakát, egy térbe csavarodva otthagyott kábelköteg merész festmény vagy szobor, a hivatalosság által szabott művészeti cselekvéseken messze túl.
Házfalról lecsavarozott tábla, ottmaradt keretek, letépett cédula, próbafestés színsorozata, még bevésetlen villanyvezeték: ezek az alaptémái a most kiadott, könyvigényű katalógusnak. Szombathy Bálint (1950) médiák között szabadon közlekedő alkotónak eddig tucatnyi könyve jelent meg, részben még odaát, Újvidéken, részben már áttelepülése után itt, főként a szintén áttelepült Magyar Műhely táján. Ezen könyvek között akad poézis, tanulmány, esszé, monográfia más alkotóról, ahogyan a kiállítási szerepléseinek műfaja is igen tágas. Keresztülolvasva magunkat a biográfián, tevékenységében hangsúlyosabbnak tűnik a művészetről, semmint a művészetben való beszéd. Mindenesetre munkálkodása igen következetes: a hetvenes évek szenvedélyes és némiképp személytelen progressziójából ered, s máig ez a koordinátarendszere. Ebből adódóan ma szívesen veszi elő és rendezi korábbi munkáit. A Városjelek című – a 2012-es szentendrei kiállítása kapcsán összeállított – könyve is ilyen: datálatlan (tág időhatárt húzó: 1971–2012), s nem feltétlenül általa fotózott képei is a modernitásban fogantak.
Szombathy antológiája hat fejezetre tagolódik: Keretek, Tépések, Táblanyomok, Átfestések, Falfestmények, Huzalformák. Fejezetenként tucatnyi fotó, időtagolást jelölően fekete-fehérek, majd színesek, tördelésük révén önálló műként kezelve. A képek előadásmódja tárgyszerű. Pontosak és elkötelezettek a téma iránt. Csak magára a megfigyeltre koncentrálnak, a környezetre alig. Így a másodlagos képelemekből sem állapítható meg az elkészülés időpontja, helye. Ha mégis felbukkan – inkább a régebbi képeken – egy-egy árulkodó kontextustöredék, azok egy vajdasági szocialista városkát idéznek meg. Vegyünk szemügyre néhányat a képek közül.
Rücskös szürkére vakolt fal, üres keret rácsavarozva valami ócskább fafajtából, a keretből a tábla már hiányzik, túllépett rajta az idő, leszerelték, ám a keret az egyszerűség okából maradt, s őrzi belvilágát, egy korábbi vakolás kopott okkerét. A fotó: szigorú geometrikus kompozíció, mely a keretről értekezik. A keret metamorfózisáról. Egy festménynél a keret jelöli a mű teljességének olvasásmódját, a leszerelt tábla esetében más történik: az eredetileg funkcionális, praktikus keretezés így, magára hagyva esztétikaivá válik, a szó szoros értelmében vett információ hordozás helyett az amúgy láthatatlan hordozóra irányítja a tekintetünket.
Házfalon a zöldnek vagy tíz árnyalata egy-egy határozott, széles, függőleges ecsetvonással egymáshoz illesztve. A lendület színenként változik, a csíkok orgonasípszerűen sorakoznak. A sávok teste szép egyenletesen monokróm, míg a festék felemelésekor artisztikusan oldódik a tónus a fal fehérjébe. Az a nonfiguratív festő, aki ezt készíthette volna a hatvanas években, nyilván fél életében hasonló sávos kompozíciókkal jelentkezett volna a biennálékon és a galériákban. Szombathy fotóján e spontán főmű véletlenszerűségében is teljesen pontos.
Két kábelköteg tekereg – itt aztán a környezet minden sajátossága felbukkan. A csemperakás egyenetlensége, a pontatlan illeszkedések, a lepattogzott vakolatdarabok, a félbehagyott faljavítás. S ezen pittoreszk háttér előtt kanyarodik merész kalligráfiával a térbe, egymásba kapaszkodva, aztán szétágazva, egyikük brutális hurkaformaként, másikuk könnyed organikus kacsként a falból kiálló két kábeldarab. Ready-made-ként is pontos kompozíciójukkal a modernista szobrászat nagyjait hívják párbeszédre.
A képeket hosszú időszakon át gyűjtő Szombathy antológiájának, a szerzői szándékon túl, azonban kínálkozik antropológiai olvasata. S nemcsak azon eltűnődve, hogy a harmincéves időszak során a formahalmozó, komponált szétesés mit sem változott, azaz a szocializmus korának túléléseként velünk él; hanem azon is, hogy a szűrmodernitás teoretikus, Marc Augé „nem-helyek” gondolati konstrukciójának továbbgondolásaként miként kategorizáljuk a Szombathy-leleteket. „A tér, mely sem identitást, sem viszonyokat, sem pedig történetiséget nem implikál, nem-helyet hoz létre.” A Szombathy által megfigyelt, gyűjtött, rendszerezett terek, felületek identitással telítettek, viszonyokat hoznak létre, történetiségbe ágyazottak, az otthonos mérték szívós ellenállásának díszítményei.

Bán András

Szombathy Bálint: Városjelek 1971–2012, Budapest, a szerző kiadása, 2012, 192 oldal, Maja és Reuben Fowkes bevezető tanulmányával